Séta a Dunakorzón

Hétvégente most hogy közeledik az év vége és már túl jutottunk a vizsgákon is, bár még témazáró dolgozatok várnak a fiúkra, ha az időjárás engedi, nyakunkba vesszük a várost. Újra felfedezzük a tömegközlekedés rejtelmeit. Ilyenkor hatosban felpattanunk a villamosra és csak úgy találomra nekivágunk egy jó nagy sétának. Szerencsére ezen a hétvégén remek idő kínálkozott erre vasárnap, ha már szombaton kissé fázós volt a verseny. Így most sem tettünk másként, miután el kellett fogadnunk, hogy a két legkisebb semmiképpen nem szeretné ágyban eltölteni a délutáni csendes pihenőt, kora délután útnak indultunk. A villamoson megvitattuk, mi is legyen az úticél. Minden hétvégén mégsem mehetünk a Várba... 

Ez alkalommal az Erzsébet-hídnál szálltunk le a villamosról. Átsétáltunk a hídon, megcsodálva magasságát, a panorámát. Mi tagadás, szeretem ezt a várost. Szép. És ilyenkor mindig sikerül egy kicsit újra felfedezni, új oldalait megpillantani.

Persze egészen más gyerekekkel kalandozni a városban és egy kicsit az ő szemükkel is látni a körülöttünk lévő világot. Főleg ha mindjárt négy is jutott belőle :-). Hatosfogatunk meg van spékelve egy ikerpárral, egy vidám középsővel és a durrogó-szeszélyes kiskamasszal.

A túlparton a Duna-korzó felé vettük az irányt. Megvizsgáltuk a szökőkutat. 

 Jaj, az előbb majdnem elfelejtkeztem róla, tulajdonképpen 8an voltunk, velünk volt a két kutyus, Lucky és Lucky (az elajándékozott Basset hund után szabadon). És mivel nálunk szinte szokás, hogy ha kilépünk az ajtón, mindjárt minden aprónép szomjas és éhes, akár rögtön ebéd után is, így szomjat oltottunk a fák árnyékában a Petőfi szobor lábánál.

Persze ha már árnyas fák vannak és vannak a járdán szigetek, akkor ott mindenféle kincseket lehet lelni, mint például kis kavicsok, fenyő mulcs és még sorolhatnám. Csak győzzük megtalálni őket...

És ha már hűsöltünk, ittunk, akkor feltétlenül el kellett veszítenünk a kulacsunkat is, amiért volt rohanás visszafelé, szerencsére megkerült a kincs, bár a "hamuban sült vizünk" így kárba veszett, mert úgy ítéltetett, hogy csak egy alapos mosogatást követően használható újfent a kulacs. 

Sokat változott a korzó az eltelt évek alatt, legalábbis azóta, hogy így sétáltunk volna ráérősen, oda vissza rohangálva, többször meg-megállva.

Szeretem, amikor a két legkisebb ennyire összhangban van, amikor sikerül őket egy fényképre csalogatni.

Amikor pár másodpercig ők a "jógyerekek", majd jön az eleven "hétördög" szindróma :-) és a közös csínytevés...

Miután bejártuk a korzót keresztbe és kasul, majd a Váci utcában sikerült a hőn áhított fagyikat is bekebelezni, átvágtunk az Erzsébet téren a Bazilika felé.

Szép, kellemes és mozgalmas délutánunk kerekedett, egy hatalmas sétát tettünk meg, így nekivágtunk a hazafelé tartó útnak is. Átsétáltunk a Lánchídon, majd ismét villamosra szálltunk. Remélem még sok hasonló sétában lesz részünk a nyáron. Szeretnék még sok-sok ilyen napfényes délutánt.
 

Budapesti Diákkupa

Lassan beindul a verseny szezon. Szombaton ismét versenyen voltunk. Ismét az U-öbölben. És bár nem értünk el dobogós helyezést, de azt gondolom csak így tovább Dávid. Szerintem már a részvétel is eredmény egy olyan sportban, ahol sokan vannak, 4 km-t pedig leevezni versenyben nem kis teljesítmény. Azért egy érmet sikerült begyűjtenünk, mert bár dobogó nem jutott, de az 5. helyezettnek járt az érem (még a 6. is kap).

Ügyes  voltál...

Mérföldkövek 3 évesen

Energiabombák. Nem is kicsit. 

Beszélnek, néha még mindig "angol" akcentussal,  azaz fordított szórendben. A biliről hallani sem szeretnének, bár a pisit már ügyesen intézik fürdésnél a megfelelő módon :-) Viszont nem szeretik, ha bármi is van a pelusban. Igazi 22-es csapdája, nemde bár? 

Továbbra is harcolnak egymással, de mégis hatalmas a kötődés és az összhang. Annyira szeretem, ahogyan ragaszkodnak egymáshoz, hozzánk, a bátyjaikhoz. Imádom, ahogyan lesik a nagyobbak minden szavát, mozdulatát, még akkor is, ha ez néha kisebb nagyobb bonyodalomhoz vezet. Nagy huncutok, csillog a szemük. Mindenre kíváncsiak, mindent felfedeznének - már ha ezt néha nem lenne szükséges megakadályozni. Azt hittem ilyenkor már nem lesz egyáltalán nehéz, de be kell vallanom, hogy néha sokkal nagyobb kitartást követelnek, mint amikor még a fáradtságtól és nem alvástól voltak feszültek a napjaink. Ugyanakkor annyira szórakoztató velük lenni sok mosollyal, kacagással. Mégis tudnak nagyon nyűgösek, sírosak is lenni, amikor igényelnék a több odafigyelést, törődést. Nekik jut a legkevesebb igazi, csak nekik szóló figyelem, ezért is szeretnek hangoskodni, "rosszalkodni". De mégis, ha azt kérjük mosolyogjanak, akkor egyből fülig ér a szájuk, akárcsak a nap többi részében.

Enni szeretnek, bár már elkezdtek válogatni. Mégis ők a legjobban, legtöbb félét megkóstoló gyermekeink. Bár táplálkozásuk szépségén még lesz mit javítanunk :-)

Az alvásuk mostanság elég katasztrófális. Délután szépen elalszanak kettesben, legtöbbször az ágyukban. De esténként.... Ha nem fekszik melléjük valamelyikünk, akkor kiabálás, sírás, hiszti jut osztályrészül nem csak nekünk, de gyanítom, hogy a szomszédoknak is. És még ezt tetőzve sokszor nem is az ágyban, hanem a szoba ajtó helyén lévő rácsos kiskapu mellett a földön szenderednek el. És sétálnak... Éjjel. Hozzák a párnák, és jönnek hozzánk. És azt hiszem aki csak egy kicsit is ismeri a gyerekekkel való alvást, annak nem kell bemutatni, hogy ez mennyire lehet pihentető- leginkább, hogy párosan jönnek - mégis imádom ezeket az éjjeleket. Szeretem, amikor felmásznak, odabújnak. Annyira gyorsan elszállnak úgyis ezek az évek. Persze a vesémben kikötőt hálózsákos tappancsokat tudnám nélkülözni, meg a fejemen átmászó hálózsákot is, de mégsem bánom, ha utána jön egy-két átalható éjjel.

Patrik 13060 g és 96 cm, Olivér pedig 12140 g és 94 cm.
A státusz vizsgálaton kiderült, hogy nem tartozunk az "elhízott" kategóriába, hanem inkább a soványba - szerintem pont jó súlyúak - szeretem az ilyen átlagolásokat, mint a percentilis. Hallani jól hallanak a vizsgálat szerint, bár szerintem elég szelektíven. :-) A szemük vizsgálata pedig... még ha hajlandók is lettek volna mutogatni, de ez nem igazán működött. Patrik még 3 képet csak csak hajlandó volt elmutogatni (merre áll a kézfej), de Oli közölte, hogy ő most nem. De sebaj, mert amúgy is terveztem, hogy nyáron visszaviszem mind a négyet a szemészetre, ahol két éve voltunk velük.
Szeretnek játszani, bolondozni és van már két három kedvenc mese film is. Autóznak. Hosszú kígyózó sorokba állítják a kocsikat egymás után és tologatják. Ügyesen építgetnek duploból, segítséggel már készült alagút az autóknak. A fa vonat sínt összeszerelik és tologatják rajta a fa vonatokat és a nagyoktól megörökölt Thomas és barátai készlet vonatait. Rajzolni szeretnének, de közlik, hogy apa vagy anya rajzoljon, vagy a két bátyus. De mindent felismernek. Rajzolásban még csak a krix- és krax működik. De így volt ez a nagyoknál is. Nem érdekelte őket, csak addig, amíg más csinálta. Nagy kedvenc a Garfield, Arthur és a villangók, Verdák, Nemo, Madagaszkár és az Így neveld a sárkányod

Csak egy nap a sok közül?

Ma szerettünk volna megint egy nagyot sétálni, fagyizni...

Amikor felszálltunk a villamosra még verőfényes napsütés volt, de pár megálló után már szakadt az eső. Kész szerencse volt, hogy a másik végállomás előtt két megállóval kellett volna leszállnunk, így nem volt túl nagy gond, hogy a szakadó eső miatt mégis a végállomásig mentünk és onnan vissza még kettőt, mert szerencsére addigra elállt az égi áldás. De nem sokáig, így a Lánchídon átsétálunk, majd a Bazilikánál fényképezünk, szaladgálunk, sétálunk programot elmosta az időjárás, helyette volt 105-ös busz, 2-es villamos és cukrászdai eső vége várás egy kis fagyival és pogácsával. Azért nem csüggedtünk nagyon, mert mikor elállt az eső sétáltunk egyet nagyiékig ugrálva, bohóckodva, pocsolyák kerülgetésével és sok-sok nevetéssel. Szeretem, amikor a 4 fiam ennyire egy húron pendül és végre mind a négy jókedvű :-)

Gyereknapi séta

Amikor elindultunk otthonról, pont elkezdett esni az eső, de nem adtuk fel ilyen könnyen. Szerencsére hamar kisütött ismét a napocska. Összgyermeki kívánságként a Várba indultunk gyermeknapi fagyizásra...

3.

BOLDOG SZÜLINAPOT PATRIK ÉS OLIVER
 

2009.05.15. 16:44 és 16:47

2010.05.15.

2011.05.15.

Mostanság :-)

Annyira szeretnék...

Hetek, de lehet, hogy már hónapok óta őrlődöm. Annyira szeretnék mindent maximálisan csinálni és ehhez képest egyre inkább érzem a határaimat.
Nem szeretek ilyen lenni, de muszáj kiírni magamból. Most "terápiás" bejegyzést írok. Remélem segít.
 

Alapvetően maximalista vagyok. (Sajnos) nem csak magammal szemben. Mostanában pedig valahogyan semmi sem akar úgy sikerülni ahogyan szeretném. Sőt. 

Folyamatos harcot folytatok az idővel. Reménytelenül. Az csak egy aprócska mozzanat mára, hogy tisztaságmániás vagyok. Pontosabban csak szeretnék az lenni, de nem sikerül. Persze nem azért, mintha nem takarítanék nap, mint nap, nem menne a mosógép és nem állnék neki vasalni, vagy mosogatni, vagy bárminemű házimunkát elvégezni, mégis az az érzésem, hogy szélmalom harcot folytatok. Képtelen vagyok a vasalni való végére érni, vagy mire sikerülne, már kezdhetném is újra. Hiába törlöm le a port, takarítok nap, mint nap, mintha nyoma sem lenne. Vagy elromlottam? Elfelejtettem takarítani? Vagy csak egyszerűen ilyen a nagycsalád? Jó tudom a kicsik még nagyon kicsik, a nagyok pedig kamaszok. A rend egyik korosztálynak sem erénye. Azt is tudom, hogy sokkal több házimunkát lehetne rájuk testálni, csak ne lenne az a fránya maximalizmusom. Persze sokat "javultam" az eltelt évek alatt. Már nem fésülöm kefével a szőnyeg rojtjait - igaz most épp nincs is, nem kapok infarktust, ha a könyvek nem állnak teljes vigyázz állásban a polcon. De ... Valamiért mégis azt érzem, hogy nem olyan mint szeretném. Persze nem csak ez tölti ki napjaim. Van még négy csodálatos, eleven, hétördög kisfiam. Tudom, ez már önmagában elég napi programnak. Ráadásul itt is szeretném a maximumot nyújtani. Nehéz. Hol jobban, hol kevésbé sikerül lavíroznom az egyensúly érdekében. Mindig sérül kicsit valahol. Most épp leginkább a legkisebbek felé érzem, hogy nem jó így. Itt az év vége, tanulás, dolgozatok, Dávid ráadásként vizsgázik. És itt is annyira szeretném a maximumot. Nem csak én nyújtani ezt nekik, hanem hogy ők is azt nyújtsák. És bár tudom, hogy nehéz maximálisan teljesíteni, de annyira nehéz. Főleg, hogy tudom, ha Domi mindig minden kérdést végig olvasna, akkor még az ötös dolgozata is jobb lehetne :-), vagy a négyesből simán lehetett volna csillagos ötös is. De igyekszem, a négyesért is akarok dicsérni, a mögött is szép munka áll. Dáviddal még nehezebb, mert hiába tudom, hogy okos, hogy igen is képes lenne még többre, de nagyon kamasz, lusta, "ej ráérünk arra még" hozzáállásán pedig egyszerűen nem tudok átlépni. Lehet, hogy hagynom kéne megtapasztalni, milyen amikor nem "rugdosom", nem állunk mögötte, nem tanulunk vele együtt? De a lelkiismeretem nem engedi, meg az a fránya maximalizmusom.Mit lehet ilyenkor tenni?
És ezek mellett nem csoda, ha éppen a két legkisebb, legelevenebb kis hétördög szorult most háttérbe. Kölcsönbe nagyiékhoz ide is oda is, mert akkor lehet nyugodtabban Dávidra koncentrálni, mert most rá kell. De közben iszonyatosan hiányoznak, fáj, hogy nem tudok megfelelni a négy felé figyelésnek, hogy úgy érzem, nem vagyok elég jó ebben.
Nem mellékesen pedig mindezek mellett még dolgozni is próbálok, igaz csak itthonról amíg van mit és hova. Lehetőleg ezt is maximálisan, hogy ez a lehetőség még megmaradhasson. Ki tudja meddig...

Azért nem akarom feladni, vívom továbbra is szélmalom harcaimat minden téren megpróbálva kielégíteni maximalizmusomat, kicsik és nagyok igényeit, vágyait, és örülni minden apróbb kis előre lépésnek, még akkor is,  ha csak homokszemnek tűnnek az én elvárásaim között.

"Egy homokszemben lásd meg a világot,
egy vadvirágban a fénylő eget,
egy órában az örökkévalóságot,
s tartsd a tenyeredben a végtelent." (Blake)

És ha már idézetek, egy másik nagy kedvenc mostanában:

"...Merj kívánni,
mert a kívánság a remény forrása,
s a remény éltet
bennünket.
Merj nyúlni
olyan dolgokért, amit senki más nem lát.
Ne félj olyat látni,
amit senki más nem lát.
Higgy a szívedben
és saját jóságodban,
mert ha így teszel,
mások is ezekben
fognak hinni.
Higgy a csodában,
mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb,
hogy higgy önmagadban...
mert odabenn a lelkedben
rejtőzik a csoda,
a remény, a szeretet
és a holnap álmai."      (Ron Cristian)

Vizsgák

Remélem én túlélem.

Mert Dávid biztosan, legalábbis nem aggódja halálba magát. Még csak nem is stresszel, pedig még mindig lenne mit tanulnia. Nem azért, mert semmit sem tud, hanem mert sok. Ebben az iskolában 4., 6. és 8.osztályban év végén vizsga van. Mintha érettségi lenne. Tételek, írásbeli, szóbeli. Töriből 19, irodalomból 15-16, angolból 6 téma kör, 6 kép és 6 szituáció. Matekból a teljes éves tananyag. Még elolvasni is sok, hát még megtanulni. De Dávid nem erőlteti, erőltette magát halába. És helyette is én stresszelek, aggódom. Jó, nem?

Ma túlesett a matekon, angolon és törin. A matekot majd meglátjuk ha kijavították, angolból a téma körben sikerült a számára legkevésbé tudottat kihúzni, viszont szituációban és képben szerencsés kézzel nyúlt a tételekhez. Töriből hála olyat sikerült szintén húznia, ami benne volt a kobakjában.

Holnap irodalom. Hát ettől félek. Nem is kicsit. Valahogy sehogyan sem tudom eldönteni, hogy milyen is Kriszta néni. Igazából kedves, megértő, de mégis...

Majd megemlékezem erről is. Meg persze a végeredményekről  is, csak arra még várnunk kell, mint az érettséginél.

Óvodai beiratkozás

Megtettük az első lépéseket a közösségi szocializáció felé. Beadtuk óvodai jelentkezésünket. Remélem a felvétel is sikeres lesz. Furcsa volt ismét belépni az ismert kertkapun, bemenni a korábban annyira ismert falak közé. Szerencsére az ismerős arcok oldották a gombócot a torkomban. El sem hiszem, hogy így elröppent ez a három év. Hogy már a két kicsi is ovis lesz. Edit néni és Margit néni, a kedvenc dadus  nénink Marika néni... És persze a megszokott csoport szoba: Brummogó Bocsok :-) És ha minden igaz még két ismerős jelecske is. Na és persze a csoport társak... Vannak szép számban régi ismerősök, ahol a legkisebbek vagy most érkeznek majd velünk újként, vagy már koptatják az ovi játékait. Tudom, hogy jó lesz, csak nehéz. Talán attól nehezebb ez az elengedés, mint a korábbiak, mert nem lesz többé ilyen, már nem leszünk mi hárman ennyire összenőve, mint eddig. Mégis kíváncsian várom ők hogyan veszik majd ezt a lépcsőfokot, mit szólnak majd a nagyok által annyira szeretett helyhez.

Június 8-án már többet fogunk tudni, ugyanis akkor kerül ki a lista a kapura :-)