Hát olyankor, amikor egyedül kell megbirkózni két örökmozgó óvodással, akik mindent elkövetnek annak érdekében, hogy tutira minden figyelem rajtuk legyen, mert különben semmi nincs biztonságban, és mellette még van két iskolás, akiknek kész leckéket kell varázsolniuk, hát olyankor bizony nagy káosz tud lenni. És bár nem vagyok rá büszke, de muszáj kiereszteni a hangom is, már csak azért is, hogy egyáltalán meghallják amit mondok. Mert ilyenkor átmeneti hallássérült mind.
A két nagyobb közül van egy nagyon kamasz, aki mindent elkövet, hogy csak azért se azt tegye, amit kérek, a középső másolja, a két kicsi pedig a két nagyot koppintja, szóval a duplikálódás nálunk nagyon működik. Mostanában a legnagyobbal sokat harcolunk. Egyrészt tudom, hogy tök okos, csak nagyon lusta. Ez látszik a mostani eredményein leginkább. És nem tudom, hogyan lehetne ezen változtatni, mert...
ad1: Azáltal, hogy a középső sem a suliban ír leckét az edzések miatt, már őrá is figyelni kell esténként, ráadásul tökéletesen kopírozza a legnagyobb nem tanulási technikáját, ami a hisztiben és az időhúzásban teljesedik ki.
ad2: Mióta a két legkisebb csemeténk óvodába jár, hát bizony délután nem tudom őket leültetni és mellettük teljes nyugalommal a két nagyobbra figyelni, hiszen ők is maximális figyelmet, törődést igényelnek az egész napos ovi után. Ezért mindent képesek bevetni. Polcokon át szekrénytetőre mászni, konyhaszekrényt kirámolni, fürdőszobában garázdálkodni, a nagyok szobáját miszlikbe szétszedni, és még sorolhatnám. Tehát megint egy kicsivel kevesebb figyelem a legnagyobbra.
ad3: Domit is igencsak kell noszogatni mostanság, amiben több dolog is közre játszik. Többek között nehezen dolgozza fel, hogy eddig kitűnő volt, most pedig nem minden működik tökéletesen, ebben pedig szerintem szerepe van annak is, hogy nem igazán találja a hangot az új tanító nénivel (csak ofőnek új, eddig ő volt a napközis, csak mivel stroke-ot kapott az "igazi" és nem tudott még visszajönni csak napközibe, szerepet cseréltek). Nehezen dolgozza fel, mert maximalista (akár az anyukája). Azután szokatlan neki még a kora délutáni edzés és az ezt követő leckeírás is. Megszokta, hogy addigra készen van. Harmadrészt pedig szeretne gimibe menni, de stresszeli magát rajta, így nem mindig sikerülnek jól a gyakorlásnak szánt felvételi feladatsorok. Ilyenkor pedig mindenki hibás, pedig csak egy kicsit jobban kéne figyeljen, mert soha nem ott a bibi, hogy nem tud vele mit kezdeni, hanem a majd én fejben összeadom, nem írom le, bár anya mondta, hogy ha leírom, akkor kevesebb a hibázás lehetősége, stb. Tehát Domi is egyre többet igényel(ne).
ad4: A sok-sok ellenkezés és nem akarás meghozza a hatást, nincs olyan fokú eredményesség, mint korábban. Főleg, hogy mostanában a kicsit kevesebb időből még harcolunk is nem is keveset.
Viszont az év végi jegy már számít, mégsem hagyhatom, hogy a saját hülyeségéből fakadóan, meg az osztálytársaktól eredő rossz példa hatására rontson a jegyein, ennél is jobban (ami most még nem kritikus, még az én maximalista mivoltomban sem, de ha ezt folytatjuk, akkor bizony az lehet). Hogyan lehet elmagyarázni, hogy nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni, de a legfontosabb személynek, önmagának igenis tudjon megfelelni. Higgyen magában, hogy képes rá, bízzon abban, hogy szerethető akkor is, ha nem "túl rossz" és szorgalmasabb, mint az átlag (sajnos).
Szóval igazából azt kezdtem ecsetelni, hogy amikor egyedül jut nekem egy ilyen jó kis este, hát akkor bizony két másodperc nyugodt pillanat nincs. És bizony mire apa hazaér, addigra az idegszálaim igencsak megcincált állapotban tudnak leledzeni. Ráadásul folyamatosan marcangol a lelkiismeretem, hogy senkinek sem volt jó így, senki nem azt kapta, amit érdemelne.
A kérdés az, én vagyok nagyon béna? Tényleg csak én harcolok, ha egyedül vagyok néggyel? Tényleg rosszul nevelünk? Vagy netán megint az a fránya maximalizmusom az ok, azaz többet szeretnék kihozni belőle, mint a fizikai korlátok engednek?
