A következő címkéjű bejegyzések mutatása: program. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: program. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 25., szombat

"Aranyos" nap

Rendezvényen jártunk, rendkívüli alkalom az olimpia jegyében. Rengeteg ember, nem is gondoltuk volna. A rendezvényen többek között sok érdekes kérdés merült fel sok-sok szemszögből. Mitől lesz sikeres egy sportoló, hogyan is zajlik az élete? Mitől lesz sikeres valaki a munkában? Hogyan zajlik egy nap? Sok nap? Mit adhat 4 év? Elképesztő összehasonlítások laikusok szemével és persze az élsportolókéval egyaránt. 

Vendégek, nem is akárkik, olimpikonok. Eszméletlen tanítással. Hogy mindjárt csak az első párost tekintsük: Czékus Eszter és Kiss Szofi. Annak ellenére, hogy 17 évesek, és az olimpia legfiatalabbjai közé tartoztak, szinkron úszásban mindenképpen, annyi tanítani valót meséltek mondtak, hogy elképesztő. De ami talán a leginkább fontos volt, rengeteg a lemondás, a beletett munka, a fájdalom, de minden megéri azért a pár pillanatért, amit az olimpián verseny közben kap a sportoló. Az olimpián ott lenni az az érzés. És 17 évesek...


Joó Abigél: A két utolsó meccsén sérült volt, levált egy több centis porc a térdéből. Ja, hogy fel sem merült benne, hogy ne versenyezzen tovább? És hogy nem fáj olyan nagyon, ezt  mutatni kifelé. Elképesztő. Mindannyian a kitartás bajnokai. Az élet sem működik nélküle.


Kökény Roland. Aranyérem. Sokak álma egy Olimpiai Arany Érem. Csupa nagy betűvel. De micsoda munka van mögötte? Hány talpra állás a gödrökből. Ja, hogy voltak akik le akartak radírozni a térképről, sokan a víz alá akartak nyomni az úton. Sebaj, lassan elkopnak, elfogy az erejük és akkor felérsz a csúcsra.
Eszméletlen tanítások. És végül elérni azt a célt, amiről álmodtak, amiért dolgoztak. És még innen is van tovább, van miért...


 Fotók fiúknak, dedikálások :-)

2011. március 20., vasárnap

:-)

Miután jól kipuffogtuk magunkat és csemetéink is igencsak megéheztek a nagy semmiben, jött a mentő ötlet, ebédeljünk "házon kívül". De a sok "jól" evőnek milyen éttermet válasszunk? Végül a Belvárosban első randevús helyszínünkre esett a választás, és azt hiszem számunkra kitűnő kis délután kerekedett. A nem kis vihart okozó ki-ki mellett ül osztozkodás után jöhetett az étlap, majd a fiúk szabad választása, amit azért ismerve őket, megpróbáltunk kicsit, de tényleg csak egy kicsit, irányítani. Domi nagy kedvencét Sugo Bolognese-t rendelt (teljes adagot!!!), Dávid pedig mivel imádja a pizzát, ő Al Prosciutto mellett döntött (nem kis méretben!). Gondolván arra, hogy biztosan lesz maradék bőven őket ismerve, mi ennek ismeretében rendeltünk magunknak szintén pizzát, de Frutta di Mare-t és előétel gyanánt két adag Caprese-t (pirítós apróra kockázott paradicsommal és juhsajttal némi bazsalikom kíséretében). 
Hát rég nem láttam ennyit enni ennyire jóízűen egyik fiamat sem (mármint a nagyobbak közül, mert szerencsére a két kicsi szereti az ízeket és nagyon szeret enni és kóstolni). Dávid bekebelezte a teljes pizzát, még egy morzsa sem maradt a tányérján, Domi pedig... Egyszerűen majd megzabáltam, ahogy csak evett és evett és sajtot szórt és tulajdonképpen a teljes felnőtt adagot elfogyasztott, az a három falat ami pedig megmaradt szintén nem került vissza a konyhára, mert azt Dávid kérte el. Azt hittük kidurrannak és majd meg sem bírnak mozdulni, de persze Dávid még megevett egy citromba szervírozott fagyit, mi pedig Profiterolt kértünk. 
Az ebéd után nagyot csatangoltunk a környező utcákban, a két család gyerekei nagyot rohangásztak, fotóztak lelkesen. Hogy milyen képek születtek? Még nem tudom, mert nem töltögettük le, de azt hiszem, hogy előbb utóbb rá fognak érezni a fotózás örömére (ez már talán most is meg van bennük), és leginkább arra, miként is kell megkomponálni a képeket és nem csak kattintgatni.
Miután mindenki elpilledt, elindultunk két legkisebb csemeténkért nagyiékhoz, ahol a fiúkat egy nagy kedvenc, a csörögefánk várta.
Mégiscsak sikeredett egy remek nap.
:-)

Régen voltam ilyen morcos és dühös és mérges és felháborodott és még soroljam?

Bár a hétvége igencsak rövidnek ígérkezett, azért mégis volt egy tervünk, hogy élményt varázsoljunk a nagyobbaknak. Óriás plakátok hirdették város szerte, hogy megnyílt a SkyCourt és nyílt hétvégét tartanak szimulátorral, Alma koncerttel, stewardess gyors tanfolyammal és még sok-sok érdekességgel, és még nyereményjáték is várja a látogatókat. 
Hatalmas várakozással indultunk neki a programnak, a nagyobbak kedvéért még a kicsiket sem vittük. Amikor fél 11 tájékán megérkeztünk, a parkolóban már egész sok autó állt, de még egyáltalán nem tűnt hatalmas sokaságnak. A parkolóból kb. 5 perces sétával és egy 10 perces sorban állás után lehetett eljutni a terminál bejáratáig, ahol mindenféle információ nélkül kaptunk egy-egy piros karszalagot, majd mindenféle felvilágosítás nélkül bejutottunk a terminálra. Még dicsértük is magunkat, hiszen alig öt percet kellett várnunk az Alma koncert kezdetéig. Domi és a másik család apraja is élvezték a zenét, de a nagyobbak már transzban voltak a szimulátorért és a sztárokkal való fotózásért. Ezért a koncert közben elindultunk sorban állni a szimulátor előtt kígyózó sorba. Miközben vártunk a sorunkra és egymás között beszélgetve saccolgattuk vajon mennyi idő alatt kerülnek sorra a gyerekeink, az előttünk ugyancsak várakozó házaspár elmesélte, hogy ők már tegnap próbáltak bejutni, de végül feladták, de majd most, megint próbálkoznak. Ekkor még nem igazán volt meglepő számunkra, hogy tegnap is itt voltak, és most is, hiszen egy repülőtér és a kapcsolódó programok egy kisfiú számára mindig érdekfeszítőek. Majd Tomi és a fiúk elindultak felfedezni hol is tudnak beszerezni egy kis innivalót. Mi lányok pedig folytattuk a sorban állást. Na ekkor jött a döbbenet.
Először még nem is fogtam fel, amit hallottunk és amit kaptunk. A biztonsági őr kerek perec közölte velünk, hogy hagyjuk el a terminált, mert a karszalagunk 2 órás terminusa lejárt. Néztem, néztünk nagy kerek szemekkel, hogy milyen két órás terminus, és mi járt le? Biztos, ami biztos, odamentem az őrhöz és megkérdeztem még egyszer, hogy miért is kell elhagynunk a terminált? Mert letelt a két óra. Mondtam neki, hogy de még egy órája sincs, hogy bejutottunk. Mi volt a válasz? Ja nem a belépés számít - bár belépés előtt minden karszalagot lehúztak vonalkód olvasóval -  hanem a karszalag színe. És a piros 12-ig érvényes és azonnal hagyjuk el a terminált. 
Telefonáltam Tominak és fiúknak, hogy jöjjenek, mert gubanc van. Épp mielőtt sorra kerültek volna az ital beszerző körúton. Kiállás a szimulátoros sorból. Fancsali arcú gyerekek. Nyávogás. Azt hiszem teljesen érthető okokból. Miközben ott állunk és morgunk magunkban számos másik morgolódó családdal, egy ücsörgő férfi csak úgy odaszól nekünk, hogy azért kell kimenni, mert a terminál csak 3000 fő befogadására képes. Eddigre Tomi már visszaért a fiúkkal, és válaszolt a cseppet sem kedves felvilágosításra, hogy ez mind szép és jó, csak éppen senki nem mondta sem belépéskor, sem karszalag felrakáskor, hogy limitált a bent tartózkodási idő. Leginkább úgy, hogy ha csak 20-an állnak előtted a szimulátornál az is kb. 200 perc, mert maga a pálya 10 perces. És ami a legfelháborítóbb? Hogy az óriás plakátok, az internetes fórumok, a reklámok egy szóval sem említették ezt a kis apróságot. Mármint a korlátozott bent tartózkodást, és hogy a két óra a szalagra és nem a mi konkrét két óránkra vonatkozik, mert bent mi 40-50 percnél többet így nem tölthettünk. Mert ha tudjuk? Egyrészt átgondoljuk, hogy kibumlizunk-e a világ másik végére ennyi időre, amikor amúgy egy majdnem egész napos programot terveztünk ide. Vagy csak szimplán megvárjuk a következő színű karszalagot, hogy esélyes legyen a legalább a szimulátorba beülnie a fiúknak, hiszen ez volt az út, a program célja. Ha nem kell éppen 5 elkámpicsorodott gyerek lelkivilágát ápolni, kitalálni egy rögtönzött kárpótlás programot, és nem húzom fel magam annyira amennyire, akkor biztos keresek egy" vásárlók könyvét", hogy készüljön egy igencsak felpaprikázott, felháborodott bejegyzés. Leginkább annak a "kedves" úrnak, aki ott bent a szíves tájékoztatást adta a csarnok befogadó képességéről, majd még hozzá is tette, a saját boldogan rohangászó gyermeke mellől, hogy ők szervezték a rendezvényt. Hát én inkább a föld alá süllyedtem volna szégyenemben ennyi síró, kedv vesztett gyerek láttán, nemhogy még mell veregetve elismerjem, hogy én szerveztem. Főleg úgy, hogy még Dávid születése előtt és egy darabig utána is rendezvényszervezéssel foglalkoztunk, saját rendezvényszervező cégünk volt. Tehát tökéletesen tisztában vagyok a rendezvény szervezés szép és árny oldalaival is. De ez itt kritikán aluli volt.
Miközben puffogva elhagytuk sokkal tovább sorban állva a terminált és araszoltunk a parkolóban hagyott autónk felé, újabb kígyózó sorra bukkantunk. A parkoló automata. Ami hivatalosan minden nemű papírpénzt és érmét elfogad, kivétel ezen a napon. Ugyanis egy az automatára ragasztott cetli (sárga postit) jelezte, hogy maximum 2000 Ft-ot lehet betenni a szerkezetbe. Újabb felháborodott emberek, akiknél vagy csak 5, esetleg 10 vagy 20 ezres volt készpénzben, de 1500 Ft-nyi apró nem. Ugyanis ennyit kóstált a parkolás az alig egy óránkra, mert bár ez egy napi parkolási díj volt, még csak közelében sem járt az összeg a ténylegesen eltöltött alig másfél, az itt sorban állással töltött idővel maximum 2 órás parkolásunkkal. Megkérdezve pedig, a parkoló őrök kezüket feltették, hogy oldjuk meg. Azért a táskában kiszóródott aprókból, a pénztárcák rejtekeiben megbúvó 500-as segítségével a parkolást ki tudtuk fizetni. De kérdem én. És aki messziről jött egy egész napra készülve, akár vidékről is? Az mennyire lehetett csalódott? Ezek után már eszünk ágában nem volt majdnem 5000 Ft-ért újabb sorban állással bejutni a repülőgép élményparkba, felmászni 5 vagy 6 repülőre, meg megnézni a még ott kiállított régi reptéri eszközöket.