Igazából nem is tudom, hogy konkrétan mi is indított el, milyen forgószél volt éppen körülöttünk, miért is kezdtem el írni ezt a posztot. Nem most kezdtem, hanem még tavaly, valamikor karácsony előtt. Ez lett belőle.
Azt hiszem nagycsaládosnak lenni, egy külön életforma. Imádom. Minden nehézségével, a zajosságával, a zűrökkel és a szépségeivel együtt. Persze eleve nem kis családban gondolkodtunk, ezt mutatja talán az is, hogy a két nagyobb fiunk után szerettünk volna egy harmadik babát is, persze, hogy kislányt. Kaptunk két tündéri kisfiút. Így lettünk egész azt hiszem. És ha most azt írom, hogy van egy hangfelvétel, ahol kb. három, maximum négy éves lehetek és arról mesélek, hogy ha nagy leszek, akkor négy gyerekem lesz, kettő fiú, kettő lány? Na erre varrjunk gombot. Mert bár nem lett kislányom, de van négy csodálatos kisfiam, a szivárvány összes színével, tulajdonságával, jellemével megáldva. Nagyon hasonlítanak és mégis annyira mások mind.
Korábban csodáltam a három gyermekes családokat, honnan lehet energiát keríteni ennyi gyerekhez, hogyan lehet megoldani, hogy jusson mindenkinek olyan minőségi idő, amire vágyik és olyan szeretetnyelv, amire szüksége van. Jó persze tudom én azt, hogy sok minden rutinból megy egy idő után, de a szeretet nem rutin, az odafigyelés nem tud rutinná válni olyan értelemben, ahogyan azt én "szeretem". Ebből gyakran vívok magammal lelkiismereti háborút. És hát immáron lassan négy éve erőteljesen gyakoroljuk ezeket a feladatokat, hol több, hol kevesebb sikerrel. Amikor kevesebb a siker, azt mindig kudarcként élem meg, ami nem jó, mert olyankor sokkal nehezebb mosolyogva tovább lépni és csinálni tovább.
És hogy most miért születik ez a poszt (azon túl, hogy a konkrét eseményekre már nem is emlékszem)? Mert vívódom. Mi a jó és a kevésbé jó, melyik lehet a helyes irány, jól nevelünk, ha mégis vannak nehéz napok és hetek itthon?
Hát a téma a nevelés. Szerencsére mi ketten nagyon hasonlóan gondolkodunk ezen a téren, de körülöttünk annál színesebb a skála, már csak családon belül is, ami rendszeres időközönként, mindig előkerül.
Azt hiszem, hogy igazából nekem/nekünk jól nevelt gyermekeim vannak, akik azért tudják azt, hogyan kell viselkedni (már persze a koruknak megfelelő mértékben és a kortünetek melletti elvárások szintjén). Jól tükrözi ezt az iskolai magatartás jegy, a tanári visszajelzések, az óvodai visszacsatolások is. Na de itthon?
Ha azt hallom róluk, hogy jól nevelt, tisztelet tudó, segítőkész, udvarias, nincs vele semmi probléma ezen a területen, akkor szerintem tényleg jó irányt mutathatunk neki (bár ez majd csak jóval később fog igazán kiderülni). Ha tudom, hogy a kicsik ügyesen beilleszkedtek az oviban, nem verekszenek, betartják az alapvető szabályokat, náluk sem lehet nagy gond. A legutóbbi szülői értekezleten például előtérbe került szintén a magatartás kérdéskör, hiszen felsőben ez már elég kemény probléma az iskolában is. Megnyugodtam. Egyrészt azért, mert fiaim vannak és ez már eleve hoz magával némi nemű történéseket, hiszen nem ültek sosem a popsijukon kettő percnél tovább, és nem csendesen babáztak, hanem igencsak hangosan tudtak autózni, repülni, legózni. Csak úgy csendesen megsúgom, ma sincs másképpen, ha igazán belefeledkeznek a játékba. De talán ezzel alapvetően nincs is baj. Másrészt, mert ha pedagógustól hallja az ember, hogy a csak és kizárólag jelesekből álló magatartás persze nagy öröm és ritka kincs, de azért az igazi gyerekek inkább a négyes és ötös között lavíroznak, hiszen akkor azért megvan bennük a kíváncsiság, a kajlaság, de ott lapul az engedelmesség is, mert figyelmeztetés, kérés után változtatni képesek és hajlandóak együttműködni.
Tudom, hogy ez működik a nagyoknál a suliban és azt is tudom, hogy a kicsiknél is. Tudom, hogy Patyi a reggeli hiszti közben még kérésre sem köszön néha az oviban a csoportszobába bemenet, de egyszerűen nem ér rá a sok "Tudom, hogy nem jössz vissza? Soha nem fogsz visszajönni..." mondat között. Azért tudom, mert délután kérés nélkül szalad ad puszit, integet és köszön el vagy százszor, mire mindketten felöltöznek, és elindulhatunk hazafelé, vagy ugyanezt teszi a kevésbé nyűgös reggeleken.
De mi újság itthon? Itthon tudnak tombolni. Nem csak itthon itthon, hanem a nagyszülőknél is. Mind a négyen. Van ebben napközbeni, hét közbeni kompenzáció visszacsapódás, kamaszkor, felgyülemlett feszültség kitombolása. De amiért igazából írom mindezt, hogy a tombolásnak mindig van eredménye. Na nem pozitív. Ilyenkor szoktuk meghallgatni, hogy miért nem tudnak halkabban beszélni, csúnyán beszélnek, veszekszenek, szemtelenek, nem lehet velük bírni és még sorolhatnám, és persze a konklúzió mindig az, hogy mert nem vagyunk elég szigorúak, következetesek, nem neveljük őket rendesen. Egy darabig mindig próbáltuk megmagyarázni a "bizonyítványunk", ma már igyekszünk ezt kikerülni.
Hangosak. Eleve már az alapzaj több, hiszen nem ketten vannak vagy egyedül, hanem négyen. Mi ilyenkor az első gyermeki reakció? Igyekszem túlkiabálni a másikat és akkor majd meghallják, hogy szeretnék valamit, vagy énrám fognak figyelni. Jó persze, mi felnőttek tudjuk, hogy ez nem így van, hiszen akkor is figyelnénk, ha normális hangerősséggel, hangnemben érkezne a mondandó, de azért van ráció is abban, hogy hangosak. Ettől függetlenül én sem szeretem amikor ordibálnak, sőt, általában csitítjuk őket, hiszen a mai falak már nem mindig hang-szigetelnek tökéletesen. Sőt.
Veszekszenek. Ezt persze nem négyen együtt követik el, leginkább a két nagy civódik egymással, illetve mostanában a két legkisebbel. Ez utóbbit még megértem, hiszen mostanában semmi sincs biztonságban tőlük. Szó szerint. Még a szekrény tetején sem.
A két nagyobb ennyire nagy civódására még keresem az okokat. Hullámzó a viszonyuk. Vannak időszakok, amikor majdnem harmóniában léteznek egymással, megvan közöttük a kis kópésság, és azután jönnek a hullámvölgyek.
Az egyik tipikusan vita, amikor el kell dönteni, hogy melyik játékkal játszanak EGYÜTT pl.: X-Box-on), vagy melyik filmet szeretnék megnézni ketten együtt. Dávidnak vannak nagy kedvencei (kettő - három), amiket akár egész nap képes nézni, hallgatni. Ettől Domi igencsak fel tudja magát pörgetni, amit meg is értek, hiszen sokszor én is szólok nem csak nekik, de a kicsiknek is irányítottan, hogy akkor most nem a Verdák 2-t teszem be, hanem keressünk valami mást, amit ugyanúgy szeretnek.
A másik nagy vitatéma mindig a tanulás körül zajlik. Leginkább azon, hogy Domi miért nem kell annyit tanuljon. Ebben persze adva van az is, hogy ő még alsós, és persze bizony a kettőjük közötti óriási különbség is, hogy Domi tanulása sokkal hatékonyabb, mint Dávidé. Egyrészt, nagyon ügyesen ki tudja kapcsolni a külvilág zajait (mint öcsik, TV, háttérzaj), másrészt képes nagyon koncentráltan a feladatra összpontosítani, és ezért sokkal gyorsabban túl van a házi feladatokon. Ha pedig tanulandó feladat van, akkor képes egyedül, önállóan megtanulni sokszor teljesen hibátlanul, néha pedig kicsi javítani valóval, amit ismét rövid idő alatt megejt és jön, mondja fel a feladatokat. Dávid ezzel szemben az írásbeli feladatokat nagyjából önállóan megcsinálja, de nála a tanulás, ha nincs kontroll, akkor nagyjából ennyiben ki is merülne. Önállóan megtanulni valamit pedig egyenlőre nem túl hatékonyan tud. Ebben sajnos még benne vannak a korábbi zűrjeink, mind a korábbi iskolával, az ottani napközi nem túl hatékony működésével. A figyelme pillanat alatt elkalandozik, amiben persze a kamaszkor is rendesen ludas. Na és a lustaság. Ami ebből pedig a lényeg, hogy jóval több időt kell a könyvei felett tölteni, ami bizony sokszor csattan rajtam vagy Domin. És persze az sem mellékes, hogy Domi is tanulékony, így már elkezdte utánozni a nem tudom, nem értem, miért kell, nem akarom kezdetű mondatokat. Szerencsére ma még ezt csírájában le is tudjuk zárni.
A harmadik terület, ami pedig mindig civódásra az okot a testvérféltékenység. Szerencsére nem állandó vendég nálunk és sokszor jól is kezelhető a fiúknál, de azért akadnak állandó momentumok. Azt nem tudom, hogy másoknál, ahol "sok " a gyermek hogy van, de nálunk Dávid nagyon féltékeny tud lenni. Leginkább Domira. Mert Ti a Domit jobban szeretitek, neki mindent szabad és még sorolhatnám. Na persze ez nem egészen így van, mert természetesen neki sem szabad mindent, csak vele kevesebbet kell harcolni, és ezt éli meg Dávid a "jobban szeretitek" felkiáltással. Amúgy, csak úgy csendesen, azért neki sokkal több mindent szabad, már csak a három év korkülönbség miatt is, hiszen korábban volt telefonja, korábban lett facebook-ja, el szoktam engedni sétálni, találkozni a barátokkal akár szülői felügyelet nélkül is... Persze ezeket átmenetileg vissza is lehet vonni, amikor büntetni muszáj. Pedig szerintem ez nekem jobban fáj, mint neki.
Időnként csúnyán beszélnek. Nem itthon tanulják, sőt amennyire lehet tiltjuk is, bár mint tudjuk a tiltás eredménye mindig.... De pont a héten mesélte apu, hogy amíg várja őket az iskolánál tanítás után, addig hallja milyen csúnyán beszélnek a gyerekek, ahhoz képest pedig amit Dávidéktól hallani, szinte semmi. Csodálkoznak hogy lehet ez... Persze én is, mert ha elvileg sehol nem divat otthon, akkor mégis honnan jön? A nagyobb baj, hogy a két legkisebb is hallja, majd ha éppen olyanjuk van, akkor mondják is. Náluk még a "nemszabad" használ is, és akkor hosszabb-rövidebb ideig nem hallani tőlük, szerencsére oviban nem divat és ott nekik sem jut eszükbe. De minden esetre nagyon aggasztó, hogy hiába figyelünk erre itthon, ha a majdnem egész napos közeben ez a divat, illetve nem is jó szó erre a divat, inkább a megszokott. Mit lehet tenni? (Mármint az itthoni nem használat és szidás-tiltás mellett?)
Nem is tudom, még annyi minden lenne... de majd legközelebb :)
