Fogadó...

Az idei tanévben az első. Szerintem kicsit kései időpont, mert félévig már csak alig ez a pár hét van, januárban az az egy hét már semmire sem elég. 

Na de...

Voltak céljaink, mert mostanában ismét sokat harcolunk és ez sajna időnként látszik is. Mármint nem a harc :), mert ha az sikeres (már amennyiben ezt sikernek lehetne nevezni), akkor az eredmények magukért beszélnek (négyesnél biztosan nem születik rosszabb jegy, de általában az ötös a jellemző ilyenkor). Szóval azt gondolom, ha ilyenkor megy az ötös, akkor azért még mindig csak nekem, nekünk van igazunk, mármint, hogy nem "hülye", csak szörnyen lusta. De ha valamiért nem tudunk "harcolni", mert...

- egyedül van bármelyikünk is a néggyel

- mert még van munkám és dolgozom, és apára jut négy,

- vagy csak szimplán belefáradtunk (még ha mellette lelkifurink is van emiatt)

- vagy az élet hozza úgy, hogy nem fér bele a sok szétszakítós itt-is-ott is ott kell lennünk helyzetekből fakadóan

Na ilyenkor azután van mit javítani, extrán tanulni, többet harcolni és még sorolhatnám. Mert amint nincs meg az erős kontroll, már nem megy. Na nem a képességek miatt, hanem mert minden más fontosabb, és még a függöny nézése is érdekesebb, meg a levegővétel is feladat, sőt ilyenkor muszáj fürdeni rögtön (holott máskor órákig húzzuk). 

Szóval megcéloztunk pár irányt. Volt amit nem kellett (szerencsére mert semmi gond, vagy a fogadó óra nélkül is szoktunk találkozni és ha gond van, meg tudjuk beszélni). 

Igazából mondhatnám azt, hogy biztosan megint az én maximalizmusom, na jó nem minden esetben, de angolnál mindenképpen, mert a tanár néni egyáltalán nem látta olyan kritikusnak a helyzetet mint mi. Lehet, hogy csak nekünk jut itthon a rosszul megírt házi és a nem tudom hogyan kell mondani, még akkor sem, ha segítünk, vagy olyankor úgy mondja, hogy minden hajunk szála égnek áll. Hát ez rejtély, és egyenlőre úgy tűnik az is marad. Mindenesetre jár korrepetálásra, mert a két csoport közötti szintkülönbséget még nem sikerült lejjebb tornázni.

Történelem. Itt a nem tanulás látszik, pontosabban a lustaságé. De ilyen tanárokat szeretnék kívánni mindenkinek, mint nálunk Károly bácsi. Eszméletlen volt. A gyerek felé építő, de mégis nevelő, nem utasító, hanem kérő, de elváró. Segítő, segítő, segítő. És láss csodát a másnapi harcos estét követő TZ mindjárt ötös lett. De mért kell ehhez a harc? 

És akkor jött még volna egy betervezett látogatás, de annyian voltak, hogy nem vártuk meg, szerintem majd kérünk egy külön időpontot. Igazából irodalomból itt sincs semmi gubanc, ötösre állunk, bár volt egy kis becsúszott hármas, de azt sikerült már javítani, remélem a héten írt doga is jól sikerült. Nyelvtan. Van amikor zseniális, és simán ötöst kap, máskor meg... 

Matematikából sikerült már az év eleji rosszabb jegyeket javítani, remélem sikerül teljesen biztos négyesre hozni a jegyek átlagát. Biosz és föci terén nem látunk nagy problémát, a fizika is jól megy. A kémia tanárt nem sikerült már hétfőn beiktatni egy beszélgetésre, mert őt még nem ismerjük, de igazából a jegyei alapján túl nagy gond ott sem lehet. Majd a héten kiderül, mit is tud igazán, mert témazárót írnak. Az informatikát szereti, a technika és a rajz nem okoz nehézséget. Kifelejtettem valamit? Ének. Tesi. :)

Véletlenül beszélgettem...

Észrevétlenül gyorsan peregnek a napok. Ismét eltelt egy hónap és elérkezett a fogadó óra. Dávid miatt most is jelenésünk volt, bár igazán nincsenek problémák, sem vele, sem a viselkedésével, sem a jegyeivel - mindig tükrözik az aktuális lelki állapotát és felkészültségét. Érződik, hogy kellene már egy kis pihenés, vár ha összekapja magát, azaz kellő mennyiségben "rugdosom" a popóját, akkor csodákra képes ő is. Igazából a megérzések köszöntek vissza most is. Alapvetően szerencsére ebben az iskolában MÉG MINDIG NEM tekintik problémás gyereknek, sőt mondhatni inkább átlagos kisfiúnak. Magunk között szólva azt hiszem többet tettek Dávidért az eltelt 4 hónapban, mint a korábbi iskolánk 5 év alatt. Mindig örömmel tölt el, ha visszaigazolást nyer nevelésünk. És ha itthon tombol is néha, meg szemtelen, mint a kamaszok általában, azért az iskolában és máshol tudja az illemet, segítőkész, udvarias és mindig megdicsérik, hogy elég csak morcosabban ránézni, szólni sem kell, tudja, hogy amit éppen csinál nem helyes. Azért a kamaszos csínyek őt sem kerülik el teljesen, előszeretettel fecseg, elfelejti felírni a leckét. De mindenre van megoldás :-) Ahogy Móni néni is fogalmazott. "Az igazgató néni annyira "ráér", hogy nagyon szívesen megnézni minden nap a lecke füzetet és aláírja, hogy minden lecke belekerült-e. És ez még igencsak szerencsés eset, mert képzeld Dávid, Máténak a leckéjét is be kell mutatnia neki így, ha gondolod erre is sort keríthetünk..."- mennyire emberi ez a hozzáállás. És mennyivel jobban hat a gyerekre? Szerintem sokkal inkább, mintha a felelősségről tartanánk több órás kiselőadást. És a hasonló példa pedig segít az önbizalom és a "normális vagyok ettől még én is " érzés erősítésében. Nem is kicsit. Ami Dávidnak nagyon fontos építő eleme az elmúlt pár hónapban. Mérhetetlenül sokat segített ez a légkör abban neki, hogy elhiggye, hogy igenis tud, képes, ügyes, okos... ha akar. azt senki sem teheti meg helyette, viszont, ha ezt megteszi, akkor megkapja érte a jutalmát. A 100%-os töri témazárót, a négyes matek témazárót, az ötös angol témazárót és még sorolhatnám tovább is. 

Na és a locsogás fecsegés. És még azt mondják a lányok a dumálósak...Így eshetett meg, hogy egy alkalommal angol órán a folyóson találta magát a véget nem érő fecsegések miatt. És persze mindezt a tanári melletti tanteremnél követte el. Emiatt következhetett be, hogy igazgató néni és az osztályfőnök éppen arra sétáltak, és kit látnak szemeik? Hát persze, hogy az én kicsi fiam a folyóson. Arra a kérdésre pedig, hogy mit is keres óra alatt az ajtón kívül nem is adhatott volna kevésbé Dávidos választ. "Véletlenül beszélgettem..." Szerencsére ezt annyira természetesen, szemtelenség mentesen tette, hogy mosolyogtak rajta egy sort és megígértették vele, hogy többet nem beszélget véletlenül.

Csak így tovább Dávid és köszönjük iskola. És bár tudom, hogy még hosszú az út a fejlődésben, a hitben, amire Dávidnak szüksége volt van és lesz, de egy ilyen közösségben ott csillog a remény, a szeretet és az alagút végén a fény :-)

Fogadó óra novemberben

Még szinte el sem kezdődött a szünet után a tanulás, rohanás, máris fogadó órára került sor az iskolában. Gondoltuk először Domi tanító nénijét látogatjuk meg, több okból is. Először is Dominiknél igazából csak vele kell beszélgetnünk, hiszen még mindig majdnem egy tanító néni tanít mindent. Egyedül a német és a testnevelés órán foglalkozik velük Judit néni és Gábor bácsi, illetve szorobánon Marika néni. De ezeken az órákon még ötösön kívül más jegyet nem sikerült begyűjtenünk, így maradtunk Ildikó néni meglátogatásánál. Másrészt pedig Domival nagyjából minden rendben találtatott az eddigiekben, igaz néha őt is muszáj noszogatni, hogy csinálja, de alapvetően még őt rá lehet venni a feladatai elvégzésére.

Dávid már sokkal nehezebb eset. Ilyenkor már fárad, és ezzel együtt nő az ellenállása is a nem szeretem tevékenységek iránt, leginkább a tanulás terén. És itt már mindegy, hogy szereti-e vagy sem a tantárgyat amiből éppen lecke van. Sajnos megint sokat harcolunk emiatt. Nem tudom, mikorra érik meg benne az a felismerés, hogy ha nem húzza, nyújtja, akkor neki is sokkal több szabad ideje marad és én sem leszek kénytelen egész álló nap, este és amikor csak itthon van őt noszogatni, hogy csinálja, csináljuk haladjunk. De azért elindultunk Ildikó néni után, hogy körbejárjuk a fontosabb tantárgyakat tanító pedagógusokat. Igazából nem hallottunk újdonságot, hiszen a jegyeit ismertük. De mégis jó volt hallani, hogy nem a korábbi jegyei alapján, vagy a nevelési tanácsadós papír miatt sorolták be őt valahova, hanem az eddig nyújtott teljesítménye, képességei szerint. Jó volt hallani, hogy nem csak én szajkózom végre, hogy még sokkal többre is képes lenne, ha egy kicsit érdekelné, ha még jobban odatenné magát. (Korábban mindig azt hallgattam, hogy fogadjam el, hogy ő csak ennyit tud és ennyire képes. De hogy fogadhatná el ezt egy anya, amikor otthon igenis tudta, bent pedig korábban azt mondta nem készültem? Ez nem a képessége, hanem a sok sérülés nyoma. Remélem, hogy szép lassan, azáltal, ahogyan itt szeretik, elfogadják, többet látnak benne a korábbinál, eljutunk oda, hogy végre majd Dávid is elhiszi ezt és el kezd fejlődni oda, ahol lennie kéne a képességei, az esze alapján.) Leginkább érdekes módon ezek a sérülésnyomok ott érződnek, ahol a legtöbb sebet kapta korábban. A magyarnál és a mateknál. De megmelengette a szívem, ahogyan a tanító néni szívén viseli a sorsát, segíteni szeretne neki. Erre a kapocsra is a közös beszélgetés során derítettünk fényt, hogy ez is lehet oka annak, amikor magyar órákon leblokkol, nem mer teljesíteni sem szóban, sem írásban. De azt hiszem valahol értékeli Dávid is ezt a törődést, mert azért mégiscsak első között felelt Arany János: Walesi bárdok c. balladájából és ötöst kapott. 

Minden dolog, észrevétel ellenére, azt kell mondjam, hogy pozitívan távoztunk a fogadó óráról. Jó látni, hogy még mindig nem problémaként tekintenek rá, hanem ugyanolyan kis rosszcsontként, mint akármelyik osztálytársára. Amikor pedig azt látják, hogy segíteni kellene neki, akkor készségesek, odafigyelők, szeretetet adók. És ez nagyon fontos. Szerintem nem csak nekem, Dávidnak, hanem minden kisgyereknek. Mert a pozitív megerősítés viszi őket előbbre, nem pedig a negatív kritika.

Fogadó óra

Tartottam tőle. Szerettem volna nagyon, hogy minden jól alakuljon, induljon Dávidnál az új iskolában. És a rossz tapasztalatok nálam sem múltak el nyom nélkül, hiába volt már képem erről az iskoláról Domin keresztül. De ő sosem volt problémás, vele sosem volt eddig semmi gond. Még csak nagyon noszogatni sem kellett. Mégis olyan kitűnő bizonyítványt hozott kétszer is, mint amilyet még én sem tudtam soha. Szín jeles volt. 

Na de térjünk csak vissza a fogadó órára. Igazából remek dolognak tartom, hogy gyerekkel együtt várják a kedves, érdeklődő szülőket. Így nincs mellébeszélés, nincs én azt hittem, hogy kezdetű felkiáltás, nem lehetnek félreértések. Igazából remekül sikerült. Szerettem, hogy nem a korábbi jegyek, nevelési tanácsadós papírok, alapján beszélgettünk Dávidról, hanem tényleg kapott egy újrakezdési lehetőséget. És bár így alig egy hónappal tanév kezdés után, még túl sok mindent nem lehetett tudni, mégis kicsit megnyugodva értünk haza. Jó volt látni, hogy szeretik, nem kezelik problémaként, jó volt azt hallani, hogy szeretik az osztálytársai is. Bár azt gondolom, hogy most sincs igazán könnyű helyzetben a kis lelke, de mégis csak könnyebb azt feldolgozni, hogy szeretnek, vannak barátaim, sokan, mint azt, hogy senki sem szeret, senki nem áll mellettem. És jó volt látni, ahogyan a folyosói várakozás közben ha osztálytársra bukkantunk önfeledten csacsogott, kacagott, hülyéskedett úgy, ahogyan még sosem, legutoljára talán az oviban, de akkor még nagyon kicsi volt.

Dominik is kezd aklimatizálódni a váltás után. Kezdi megszokni, hogy már nem kis alsós. A tempóján majd szép lassan kell gyorsítani, de még mindig minden rendben találtatik nála. És, hogy Ildikó néni szavaival éljek itt a bejegyzés végén: Jó munkához idő kell :-)