Még a suli alatt szedte össze Domi az usziban. Amikor már nem úsztak kipróbáltunk minden fajta ecsetelőt, de nem hogy kisebbek, inkább nagyobbak lettek. Végül a Heim Pálban kötöttünk ki a bőrgyógyászaton, mert nem találtam sehol a gyerekbőrgyógyászunk telefonszámát. Azóta sem :-( A rendelésen annak rendje és módja szerint megállapították, hogy futó szemölcs, le kell szedni (kanalazni), és kaptunk egy szép beutalót az osztályra, alig egy hónappal későbbre. :-( Hát ez a nap is elérkezett.
Bekenték tuti érzéstelenítő krémmel a közel 30 szemölcsöt, majd vártunk. Nem lettem volna Domi helyében, de legszívesebben azt fektettem volna oda, aki a beutalót írta. Aki a kezelőben volt (apa, anya, Domi, doktor néni, asszisztens) mindenki leizzadt totálisan, Domi sírt, kiabált. A végén a doktor néni pedig csak úgy mellékesen megjegyezte, ha legközelebb is kellene akkor szóljunk lent, (mármint ott ahol egy hónapja voltunk), hogy bódításban kérjük, mert úgy nem fáj és nem is emlékszik rá és az éjszakát akkor sem kell bent tölteni. Ilyenkor csak mindig azon gondolkodom, hogy ezt annak az orvosnak nem kellett volna tudnia, aki lent látta, tudta merre vannak (lágyék, kuki alatt és a popsin, arcon, lábon, kezeken), hogy ezt nem így kellene egy kisgyereken? Mert én persze szólhatok, ha tudok erről a lehetőségről is, de ha nem? Jó persze most már igen.
Amúgy Domi hatalmas hős, szerintem. Bár sírt, kiabált, de mégis végig csinálta. (én kiszaladtam volna). Persze, hogy utána volt meglepi, vigaszajándék, ölelés, sok-sok puszi, dédelgetés....
