5.

2009. május 15. Patrik 16:44 2400g 49 cm Olivér 16:47 2550g 49 cm

Szinte ma történt (a többiekéhez képest tényleg ;)), hogy végre a karunkba foghattuk a legkisebbeket. Mindjárt egyszerre kettőt. Egészségesek mint a makk ;) Elképesztő, hogy elfértek a pocakomban, hogy bár ketten voltak, de mégsem egészen pirinyók (még Patrik is csak 30 g-mal maradt el Domitól, Oli pedig még túl is szárnyalta). A súlyuk azóta megfordult és Patrik majdnem két kg-mal nehezebb "öccsénél".

Az eltelt öt évet igencsak nehéz szavakba önteni, talán beszédesebbek a fényképek ;)

2009.05.15.

2010.

2011.

2012.

2013.

2014.

Persze a szülinap sem maradhatott el ;) Ünnepeltünk, énekeltünk, tortáztunk, volt ajándék és LEGO ;) és pókemberes ;) és nagyon élvezték ;)

Dávid 15.

Kicsit több, mint 15 évvel ezelőtt egy szép hétfő este (már a kórházban voltam, és a CTG után pont azt mondták az orvosok, hogy itt ma még nem fog történni semmi) nagyjából a látogatási idő után kilenc óra tájékában kísértem ki Tomit a lifthez, amikor elfolyt a magzatvíz. A nővérkék szerint apa még simán hazamehetett volna aludni is akár reggelig, de én megfenyegettem, hogy ha nem jön vissza bajok lesznek. Röpke óra alatt megjárta az utat, magához vette a fényképezőgépet, a szülőszobai felszerelést. Mire visszaért, már a doktor bácsink is velünk volt. Annyira gyorsan történt minden, hogy éjfél előtt öt perccel már a karunkban volt Dávid. 3270g és 56 cm. Most pedig elmúlt 15. Ez a pár év is villámgyorsan eltelt. Ahogyan emlékszem az első pillanatokra is, úgy emlékszem minden kis mérföldkövére. Az első lépésekre, az első fogacskára, az első szavakra, ölelésekre, az első testvéri találkozására Domival, az első ovis napra, az első napra az iskolában, az ikrek érkezésére és még hosszasan tudnám sorolni. ;)

Hogy miből lesz a cserebogár?

Most biztosan majd jól kikapok, mert nem szereti, ha fénykép kerül fel róla, de hát vannak pillanatok, amiket muszáj megmutatni és majd egyszer talán ő is szívesen megnézi ;)

Isten éltessen Dávid ;)

Pótolni valók....

Elég hosszas a listám ;)

Volt 

- Domi 12 éves lett

- Anyák napja

- Kicsik 5 évesek lettek

- Floorball bajnoki meccs a bronzéremért

- Gyermeknap

- Fertőtó kerülő bicajtúra a nagyobbaknak

- Erdei iskola és osztálykirándulás

- Nevtan történetek

- Dominik születésnapi buli

- Hosszú hétvégék

ami jön:

- Dávid születésnap 15 :)

- Dávid születésnapi buli

- Folytatódnak a nevtan történetek

- sportolás

- iskolai gondok- problémák- sikerek - mit tegyek (tegyünk)

- Vízitúrák

- Edzőtábor

- Rokonlátogatás

Lenne mit írnom bőven... most már csak az időpontot kellene megtalálnom hozzá...

Igyekszem....

Az első három hét margójára....

Hát... nem unatkoztunk. És nem feltétlen rossz értelemben. De az biztos, hogy ismét fenekestül felfordult a megszokott "kis" életünk. Mint írtam már szeptemberrel újra útjára indult a verkli, és most már rendesen pörögve. Ebbe a pörgésbe azért szerepet kapott rendesen az iskolák körüli káosz, de azt hiszem ez a mondat e nélkül is remekül megállja a helyét. 

A két legkisebb immár középsősként koptatja az ovi "padjait". Ez számos újdonsággal szolgál számukra is. Hiszen most már részt vehetnek ovin kívüli programokon is, mint például most a héten a szüret a kerületi szőlészetben. Szerintem nagy élmény volt számukra, és itt nem csak arra gondolok, hogy megkóstolhatták a mustot, szedték a szőlőt, látták a présházat, szőlészetet, hanem arra is, hogy egy hosszabb sétát tettek a szőlészetig kézen fogva, csoportosan. Most már betöltenek bizonyos tisztségeket is. Voltak NAPOSok. Nagyon élvezhették, hiszen napokig mesélték, hogy mik voltak naposként a feladataik, ki volt a párjuk. Ráadásul nem együtt, egyszerre töltötték be ezt a fontos feladatkört, hanem külön-külön. 

Az sem titok, hogy a nagyobbak iskolát váltottak. Nagyon vártuk (szerintem mindannyian), de azt hiszem a várakozás örömébe a kíváncsiság mellett egészséges aggodalom is vegyült. Mindenki oldaláról egészen más okból. Mi leginkább azért drukkoltunk, hogy könnyen beilleszkedjenek az új közösségbe (leginkább Dávid, aki mégiscsak egy már összeszokott osztályba került nyolcadik évfolyamon), jól érezzék magukat a gimiben, fel tudják venni az új tempót, követelményeknek meg tudjanak felelni, és még hosszasan sorolhatnám. Domi és Dávid aggodalmait csak sejteni lehet, de biztosan szerepelt köztük a milyenek lesznek az osztálytársaink, a tanárok és egyáltalán az iskola. Hiszen persze látták, felvételiztek, tudták, hogy egészen más a lépték, mint az általános iskolában volt. Biztos felmerült bennük is, hogy mennyire lesz más a tanulás, a követelmények, a számonkérés is. De azt hiszem mindannyian csak reménykedtünk abban, hogy jó döntést hoztunk, hogy szeretni fogják úgy, ahogyan tényleg szeretik. Jó látni, ahogyan reggelente örömmel indulnak, nem kell  nógatni őket, nehogy elkéssenek, maguktól is sietnek, mert várják őket a haverok :) És persze csak kapkodják a fejüket a számtalan esemény, program és lehetőség láttán. 

Eddig azt hiszem jól vették az akadályokat. Domi ügyes, hozott már ötös németből, sok-sok piros pontot, plusz pontot. Dávid igyekszik. Sok helyen ügyesen felvette a tempót, ahol pedig hiányosságai akadnak, ott segítő kezekre talál. Azt hiszem tényleg nagyon jó helyre kerültek. Nem titok, hogy angolból egészen más szinten vannak Dávid osztálytársai, így lehetne nagyon nehéz helyzetben is, mégis időt kapott. Persze nem amolyan szimpla türelmit, hanem hasznosan. Minden héten felel az arra a hétre kiszabott pótlandó anyagból, ha szükséges, akkor külön, csak vele leül a tanító néni és magyaráz, gyakorol. Az sem titok, hogy a többiek tavaly már tanultak latinul és nekünk ezt az évet pótolnunk kellett volna. Elkezdtük, de hát nem jutottunk a végére és nem csak önhibánk miatt, hiszen a tankönyv állapotok még bolti, kiadó vásárlás esetén sem voltak idillinek nevezhetők. Hetente pótolja ezt is szintén a tanárnő segítségével és támogatásával, határidőkkel.:)

Mintha a változás szele is kicsit éreztetné magát :) Dávid változik. Na persze azért nem rohamléptekben, de mégiscsak és pozitív irányban. Reméltük, hogy a közegváltás elindít nála egy változást. Nem szeretném elkiabálni, így erről majd egy kicsit később írok, ha már mérhető is lesz az, amit most látni vélünk. 
Persze délutánonként is zajlik az élet. Dávidnak a pótlások és az edzések. Dominak pedig visszatért az életébe a dobolás és a szolfézs (már kapott egy ötöst dob órán). Az edzésekkel kicsit bajban voltunk, vagyunk. Na nem azért, mert nem szeretné, hanem mert leginkább nem ér oda. Hétfőnként majdnem negyed négyig van suliban, hat órája és egy matematika szakköre van, így teljességgel kizárt a háromnegyed háromkor kezdődő edzés. Kedden és szerdán hat órája van, negyed három előtt öt perccel csengetnek ki, így éppen csak egy fél órája lenne odaérni, átöltözni és vízre szállni, de bárhogyan is próbáltuk, tömegközlekedve ez egy lehetetlen küldetés. Nagyszülői segítséget kértünk ezekre a napokra autós fuvarral, így talán áthidalható lesz a szűkös időkorlát. Nem unatkoznak ők sem, de esténként mi sem. Immáron két lurkó leckéit és házi feladatit kell ellenőrizni, kikérdezni amikor szükséges és persze mindeközben még a két legkisebb poronty igényeit is kiszolgálni. Azt hiszem ez az igazán mission impossible. Mert persze, hogy szeretném, ha mind a négyen maximálisan megkapnák mindazt a törődést, ami jár nekik, amit megérdemelnének és, hogy mindenki lelkivilága rendben legyen, de mostanság azt érzem, hogy kénytelenek vagyunk a kompromisszumokra, mert mind a négyre egyformán és egyszerre figyelni úgy, ahogyan igényelné.... hát nem igazán sikerül. Persze tudom, hogy ha beáll a rend és megszokjuk az új helyzetet, akkor sokkal könnyebb lesz és mindenkire több idő jut, de biztosan elég? Csak ne lennék ennyire maximalista :) mert amíg mosolyognak és egymást túlkiabálva mesélnek, beszélnek, addig talán nincs nagy gond.

Most éppen háromnapos bicajtúrán vannak a Balaton északi partján. Hallhatóan nagyon jól érzik magukat :)

Ikrek három és fél évesen

Patrik és Oliver

Két "hétördög" a javából. De igazán. Egy másodperc figyelemmentes pillanat alatt feje tetejére állítják maguk körül a fél világot. De így imádom őket. Mégis, néha bizony várom a hétfő reggelt, amikor jön egy kis nyugi, ami inkább romeltakarítás.

Három és fél évesek. Kimondani is hihetetlen, hát még látni. Nem is tudom, hogyan tudott így elrepülni ennyi idő, hiszen még most is látom, milyen kis pöttömök voltak, amikor először kezembe fogtam mindkettőjüket. Ma meg...

Két locsi-fecsi, energiabomba. De kezdjük is sorjában.

A korosztályukhoz képest kicsik, de mégis nagyok. Patrik 97,7cm magas és 14300g, Oli pedig 96cm magas és 13280g. Patriknak csodaszép kék szeme van és bár ikrek Oli barna szemű. Patyi-nak csodás kis fürtjei vannak, kunkorodnak minden felé, ő a kis házi oroszlán, Oli-nak pedig, akárcsak a két bátyusnak, egyenes haja van, ő is kicsi gombácska. Ha azt nézem kire hasonlítanak? Igazából önmagukra, de mégsem. Ha csak úgy simán rájuk nézek négy teljesen különböző kispasit látok, de mégsem. Szörnyen hasonlítanak. Vannak fényképek, ahol mind a négy egy tojás, és vannak olyanok, ahol a szivárvány színeihez hasonlóan teljesen mások. De ez így van jól. Mégis, Patyi (A baba) inkább Dávid külsőleg, Oli pedig inkább Dominik. Még a sorrend is megegyezik.

Megmutassam?

 Ugye, hogy Oli tiszta Domi? Csak Domi szőke :)

Patyi pedig nagyon Dávid, csak fürtös :)
 

Belsőleg viszont mind a négy más és más. Ha nem az enyémek lennének el sem hinném, hogy testvérek is lehetnek ilyen különbözőek. Most mind a négyen maximális figyelmet igényelnek napi 24 órában. Nem könnyű. De a kicsik. 

Patyi a tűz. 

Folyton rohan, egymaga képes egy egész elefántcsorda hangjait produkálni lépteivel, semmire nem ér rá, mindet azonnal szeretne (akarna), erőszakos és addig addig nyomja, amíg el nem éri amit AKAR. Csupa nagy betűvel. Sokszor sok. Mégis mosolyog egyet, megfogja az arcom és azt mondja: "mamííííííííííí, de akarok NEKED mondani valamit" és már el is olvadtam. Ő a tűz, de könnyebben meggyőzhető, mint Oli. Olyan néha, mintha már lehetne vele komolyan is beszélgetni :-), ami igaz a maga módján.Például meg lehet beszélni (néha), hogy most muszáj anya kezét fogni (de miért mindig a tied? Mert Oli csak apáét akarja - a kis önző akarhatnám. Megpróbálunk hazafelé cserélni - ami általában nem sikerül, de ma igen :) reggel)), szóval most muszáj kezet fogni, de ha odaértünk, akkor elengedheted, megfoghatod Oliét, szaladgálhatsz. Meg lehet kérni, hogy pakolja össze a játékokat, vagy ha látja, hogy én csinálom, akkor sokszor segít magától is. Cumizik. A bal hüvelyket :), nagyon összenőttek mostanra. Bár sokszor hallgatjuk meg, hogy már nem kellene hagyni nekik (mert Oli is cumizik, csak ő a jobb hüvelyket pipázza), nagyok már és milyen csúnya dolog még cumizni, én még nem tartom annyira kritikusnak ezt. Megnyugtatja őket. Sokszor elfelejtkeznek róla, leginkább mese nézés közben, alvásnál hódolnak eme szenvedélyüknek. Igaz néha előfordul utazás közben is, de... Rengeteget fejlődött mostanság. Sokat beszél, kérdez, mond, mesél. Kiabál. Egyszerűen nem tud halkan megszólalni (mondjuk igazán egyikük sem - amolyan olaszos hangfekvése van a családunknak. Talán ettől érzik úgy, hogy rájuk figyelünk?) Megmaradt a jó kis angol szórend tagadásnál még mindig, de imádom. Ez a szexepilje. "Ugye hogy nem van benne?" .Tegnap énekeltek. "Hatan vannak az én ludaim, három szürke, három fekete..." Szeretem, ahogy érkeznek megint haza az oviból a mondókák, versecskék. Alkot. Néha egészen elkapja a hév és legalább 3 percig képes rá, hogy egy valamit csináljon. Mármint, hogy rajzoljon. A héten egész formás kisautót sikerült alkotnia (az eddigiekhez képest). Íme két csodás alkotás...

Oli színei :)

Patyi első duduja :) ( az mindig egy mini vagy éppen egy smart náluk)

Nem rajong az oviban maradásért, pontosabban minden reggel, amikor az oviban elkezdünk átöltözni elkezdi a szokásos monológot: "Tudom, hogy nem jöttök vissza sohasem!" és ezt ismétli vagy százszor, amíg el nem érkezik a pillanat, hogy bemenjenek a csoportszobába. Akkor aztán mint egy kis maki rácsimpaszkodik a lábamra és úgy kell lefejteni, és az óvó nénik ölébe adni. De már nem sír, csak mondogatja a mondatot, és "állítólag" egész nap remekül érzi magát, hogy délután mosolyogva szaladjon, nem, inkább repüljön az ölembe. Fantasztikus érzés. Ennyire egyikük sem örült soha, ha mentünk érte.

Oli is közel áll a tűzhöz, de benne nagyon sok a föld is. 

Ő a nyugodtabb kettőjük közül, bár ő is tud szaladni, toporzékolni, dübörögni. Akarnok a javából. Csupa nagy betűs diktátor. De amikor mosolyog... olyan mint egy kis angyal :-), nem lehet rá sokáig haragudni. Bár mostanság ő is és Patyi is sokszor kihoztak a béketűrésemből és bizony kiabáltam. Pedig nem szeretem, tudom, hogy nem megoldás, sőt... És még valljuk be ciki is, mert hallhatják a szomszédok (régen a házakban volt anyag, ma szinte semmi, még azt is hallani, ha valaki tüsszent egy aprócskát). Leül és játszik, elmélyülten épít. Szokott ő is segíteni a pakolásban. Cumivitéz szintén. Sokat beszél, mesél, kérdez. Kiabálni is szokott, hasonlóan Patyihoz. Nem is keveset, mert így próbál érvényt szerezni először az akaratának. Dalolászik, mondókázik. Autómániásak. És valamiért a tehén az szarvas. Van egy régi bocink, még a Dávidé volt. Most ez az egyik kedvence, de valamiért szarvasnak titulálja. Ő is ügyeletes alvós, ovis társ, mint a kutya. A kispárna csak azért nem, mert azt nem viheti, de a lakásban örök társ. Már a sokadik generáció, de elszakíthatatlan társ. Nem lehet huzata, mert, akkor a címkénél fogva nem lehet hurcibálni. És nem is akárhogy szokta Oli magához láncolni. Esténként és reggel a címkébe akasztja a hüvelyk ujját (a lábáét :)- tévedés ne essék) és úgy néz tévét, hallgat mesét, alszik el, ébred reggel. Őt is elkapta már az alkotás heve. Bár még nem rajzolt autó formájú autót, de a képzelete remekül működik. A tegnapi krix és krax például sárkány volt :-). Szereti az ovit, nem tiltakozik, mosolyogva öltözik és megy be. Mindig visz valamit, amit meg lehet mutatni a dadus néninek. Azért valami még sem kerek, mert alvás közben nincs olyan nap, hogy ne pisilne be. Most a legutóbbi héten még játék közben is, de azt hiszem, ebben egy jó kis felfázás is ludas, mert ebben már tök ügyesek. 

Apropó szobatisztaság.

Nappal (pontosabban ébren) tökéletesen működik. De alvás közben Oli kikapcsol. Nem érdekli. Patyi az esetek 99%-ban száraz pelussal (igen alváshoz még használjuk, csupán gazdaságossági okból, mert mindig mosni mindent és szárítani...) ébred, Oli szinte soha. De ma igen :-), meg is kapta a jutalmát :-) egy pilóta tallér képében.
Az elalvásuk, alvásuk esténként katasztrófahelyzet. Nem mindegy ki megy be (néha már megbeszélhető), de ott kell lenni teljes alvásig. Elalvás előtt elmondjuk az "Esti Imát", amit szívesen mondanak :-), imádom... Kórusban és kánonban... :) Utána pedig mostanában már szerencsére a legtöbbször elmarad a "Mindentől félek..." kezdetű mondat. Ha elaludtak, akkor van egy-két nyugodt óránk. És mire mi is ágyba jutunk, nagyjából tizenegy és egy óra között, addigra egyikük megjelenik a kis motyójával és befészkeli magát a kanapéra az ágyunk végében. És nem lehet kirobbantani, mondjuk sokszor erőnk nincs visszavinni őket és újra ott ragadni. És ez így megy nap, mint nap. Reggelre mindig négyen ébredünk.... Igazából érdekes ez az esti, éjszakai hárítás, mert délután semmi gond.
Még annyi mindent lehetne írni. Szeretik a gyümölcsöt. Annyira, hogy még elcsenni is képesek, ha már mi nem adunk többet. Valamelyik délután nagy volt a csend. (Ugyebár az nyilvánvaló, hogy az jót nem szokott jelenteni.) A nappaliban, a "dohányzó" (furcsa egy  név ez ott ahol nem dohányzik senki?) asztal alatt bukkantunk rájuk Dáviddal. Nem volt véletlen a csend. Narancsot ettek. Héjastúl. Harapták, mint az almát és ami nem kellett (héjdarabok, magok) azt köpködték szét a szőnyegen. Kész szerencse, hogy van két bátyjuk és már nem kapok rögtön infarktust, ha látom mit is művelnek. 24 órás figyelem. Néha az is kevés. Hogyan képesek fél másodperc alatt kiforgatni a világot a helyéből, nem tudom. Mindenesetre nem unatkozunk velük. De pontosan így imádjuk őket. Ők a "fourwheels"

Ovisok

Mióta is járunk oviba? Már több mint egy hónapja. Elröppent ez a hónap, és annyi minden történt. Volt már zenés előadás, bábszínház, arcfestés, fényképezkedés... Voltak kisebb nagyobb balesetek, hol egyikük, hol másikuk esett pottyant. A héten Oli volt a soros, nem is egyszer. Hol a falnak esett neki és szerzett szép kis sebet a homlokára, hol a homokozóból kifele megbotlott a szegélyben és arcra esett. Patyi reggeli "úgysem jöttök vissza sohasem többé" mondataitól és a "nem akarok bemenni"-től eltekintve remekül érzik magukat és ez is inkább szerintem csak nekünk szól reggelente kizárólag kettő percben. Igazából akkor kezdi, amikor átöltöztünk ovis szerkóba és lábára került a benti cipő. Kb. addig tart, amíg valamelyik óvó néni, vagy a dadus néni átveszik ölbe, megölelik és mi elindulunk kifelé az előtérből.

Alkotnak. Rajzoltak, ragasztottak, fűztek, csináltak pálcika babát. Az alkotási vágyuk látványosan fejlődött, és az eddigi nem akarok rajzolni, te rajzolj, én nem tudok helyett már előfordul, hogy kérik a papírt és a ceruzát. Folyamatosan beszélnek. És igénylik a 100%-os figyelmet ilyenkor, ami persze nem mindig egyszerű délután, amikor már négyen vannak. Persze ebben az is benne van, hogy eddig a délelőtt csak az övék volt, könnyebben a tolerálták, ha délután a nagyok felé fordult a figyelem. Ez most kizárt. Addig jönnek, amíg tényleg meg nem hallgatjuk őket. Hogyan is érik el? Patyi odajön mellém és elkezdi mondogatni, hogy Mami, Mami, Mami, Mamika... Azt szeretném mondani neked.... Imádom a végén azt a mamikát. Nem pusztán becézés, hanem nyomatékosítás és szeretet, és már félig a mondanivalót is tartalmazza. A lényeg a figyelem. Amikor pedig mesélik ami történt? Azt élvezet hallgatni. A múltkor például Domi megkérdezte tőlük, milyen volt a tornaóra. Majd meghaltunk a nevetéstől a válaszon: "Az nagyon jóó vóóóóót, majd egyszer Te is kipróbálhatod" :) - ha tudnák, hogy Domi már bizony kipróbálta és ugyanezt, ugyanitt, ugyanígy csak pár évvel ezelőtt... ráadásul a küllemi fejlődéstől (festés, öltözőszekrények, új mászókák a kertben gumilappal, mulccsal, rekortánnal)  eltekintve tényleg minden ugyanaz, a két óvó néni, a dadus néni, a csoport, a csoportszoba, a bútorok, a kiságyak, még a játékok egy része is... A zenés délelőttöt is nagyon élvezték, amikor elmesélték, azt mondták, hogy képzeljük el, még táncoltak is. A fényképezkedés teljesen titkos volt addig, amíg a kis mintákat borítékban meg nem kaptuk, de legalább láthattuk az arcfestést még épen, a délutáni alvástól megviselt, lemosni nem szabad állapot előtt is. :-)

Nem csak velünk beszélgetnek, hanem miközben játszanak, akár egyedül, akár egymással, egyre többet beszélnek közben, mesélik mit játszanak, szituációs játékokat játszanak. És telefonálnak. Nem is keveset. Hívják a tesókat, minket, nagyszülőket. Valamelyik este Patyi megrendelte pénteken mit szeretne ebédelni anyuéknál. Ezt a nagyoktól tanulta :) Elővesznek egy-egy mesekönyvet és mesélnek. Van amikor a képek alapján, van amikor csak úgy, ami eszükbe jut. 

És ezek csak a legjobbak, lesz min törpölni hétvégén ....

14.

Boldogságos 14. évfordulót Nekünk :)

14 éve egy szép napos őszi napon történt. Sok ma is mosolygásra késztető pillanata volt a napnak. Kora reggel rohanás a fodrászhoz, aki varázslatos kontyot alkotott, majd délelőtti smink a polgári ceremóniára, ahol csak a szűk család volt jelen. 

Egy rövidke fotózás a kertben és otthon, pár falat ebéd és már készülődhettünk is a délutánra. Tomi amint megpróbált belebújni az én nadrágomba. Ez az egyik kedvenc. Hogy ez hogyan történhetett? Hát a ruhája, két fogason lógott, nehogy meggyűrődjön idő előtt. A zakó pedig egy már félig használatban lévő fogasra került, amin már ott volt az én fekete kosztümnadrágom. Hát ezt vélte először magáénak. :) 

Azután eltűnt a menyasszonyi autónk. Nem lehetett sem a céget, sem a sofőrt elérni telefonon. A kocsidíszt felraktuk egy otthon várakozó autóra és azzal indultunk a templomi ceremóniát megelőző fotózásra. Út közben előkerült az autónk is (szerencsére), és az országúton félreállva, virágátpakolás után nyerget váltottunk és már azzal érkeztünk a hősök terére. Csodaszép napsütés volt. És nem csak a fotós készített rólunk képeket, hanem pár tucat turista is a Hősök terén. Menet közben, amikor már jó pár fotó elkattant, észrevettük, hogy a fodrász csipesz a hajamban maradt a két oldalsó lokni megőrzése végett, így azért készültek már a csipesz mellőzésével is fotók. :) És elékezett a várva várt ceremónia. Béla atya, aki szegény már nincs közöttünk, számtalan vendég, barát, rokon, és  egy csodaszép kápolna a Vajdahunyad vár szívében. Vacsora a kerengőben, móka, tánc, finom vacsora és sok-sok szép emlék.

az a csipesz... :)

kedvenc fényképeim egyike :)

elkapott pillanat :)

És egy kis nászutas emlék....

Túl az első héten...

Jelentem túléltük. Bár elég húzósra sikeredett, de azt hiszem tökéletesen, vagy legalábbis majdnem tökéletesen álltuk a sarat.

A hét elejéről már írtam valamikor a hét közepe tájékán. A hétvégénk sem volt kevésbé mozgalmas. Szerdán sikerült Domit végre beíratni Dobolni. Már annyira szerette volna. Így gazdagodott egy kicsit a délutáni programsűrűség (nem mintha eddig híjján lettünk volna), két szolfézs és két dobórával. Így Domi heti 4szer jár majd kajakozni, vasárnaponként külön matekozik, mert nem titkolt vágyunk egy sikeres felvételi. Dávidnak is beindult a média suli, ami heti egy-két alkalom, és mellette 5-6 edzés. Nem unatkoznak, mellesleg én sem, mert ezt összelogisztikázni úgy, hogy a nagyok közül senki sem akar a suliban ebédelni... Na de mindegy.  A kicsik egyenlőre nem nyújtottak be semmilyen igényt különórára, bár gyanítom, hogy január magasságában azért lehet, hogy egy úszást elkezdünk velük is. Nagyjából ennyi idősen kezdték a nagyok is, ráadásul ha Rolandék még úsztatnak, akkor azt még szeretni is fogják. Persze ha minden kötél szakad, akkor majd csak nyár elején dobjuk őket a mély vízbe (ezt amúgy komolyan írtam, mert a nagyok is mély vízben tanultak úszni, nem ért le a lábuk).

Szombaton az edzés egybefolyt egy kerületi sportág választó nappal. Volt futóverseny, ami kötelező volt a kajakosoknak, találkoztunk megint egy Olimpikonnal, persze van aláírásunk és fotónk is :) Domi lelkes gyűjtő és rajongó. Dávid pedig kamasz. De hát ez van, csak éljük túl... Persze azért nem panaszkodom, mert a visszabeszélésen és a lustaságon kívül annyira nem vészes. Ez pedig még kordában tartható.

Vasárnap pedig volt matek, nagyapa szülinappal karöltve. A szokásos séta sajnos lemaradt, pontosabban szombaton volt, csak annyira hisztisek, alkalmatlanok voltak a fényképezkedősdire, hogy nem örökítettük meg a sétát a várban.

Ma pedig egyedül vágtam neki villamossal, busszal, ikrekkel, "vissza"cumóval a reggeli ovijáratnak. Nagyon büszke vagyok magamra és a kicsikre is. Valljuk be a zsúfolt villamos két kapaszkodni még nem tudó gyerekkel, ahogyan rángat, felér egy hullámvasúttal, a busz hasonlóképpen. Az átszállásnál hatalmas cupival búcsúztak Domitól, és vagy harmincszor elmondták neki, hogy jó legyen (fejenként) :-). De nagyon ügyik voltunk, mosolyogva értünk be az oviba, és mentünk be a csoport szobába. Csak azt kellett megígérnem, hogy alvás után megyek :) 

Ha helyes az információ, akkor Dávid ma kapott egy ötöst föciből, angolból be kell pótoljuk amit tavaly ők még nem tanultak meg (past simple), és minden nap 6 órája lesz, elvileg szerencsés, hogy az utolsó minden nap a tesi.

Most pedig délután még megyünk egy kis információs sétára a suliba. Kaptunk pénteken két lapot, miszerint a sporttagozatosoknak kötelező a suliban is sportot választani. Eddig ez úgy volt, hogy azoknak csak, akik heti 3nál kevesebbet sportoltak egyesültben. Azért mi ennél jobbak vagyunk a heti 6 alkalommal minimum másfél órás időtartamban nem? A sulis elfoglaltságok pedig csak 45 percesek. Ráadásul mind edzés időben van. Remélem nem kell őket tovább szaggatnom, mint amennyit eddig maguknak választottak és még én is pártoltam. Persze csak amíg a jegyek rovására nem megy :)

...az úgy volt, hogy....

...az úgy volt, hogy...

Nagyon sok minden változás történt körülöttünk az elmúlt időszakban, és itt nem pár hétre gondolok. Hanem nagyjából évekre. 

A legnagyobb, vagy legalábbis erősen ott van versenyben az első helyért, hogy ikreket kaptunk :-). Két tüneményt, akik gyökeresen felforgatták mindennapjaink. Akinek nincs nem tudja mivel jár, de azt sem miből marad ki :). Nagyon sokaktól megkaptuk, hogy minek kellett nekünk ennyi gyerek, ha nem lenne, mennyivel könnyebb lenne. De én ezt nem így gondolom. Mert persze mi is terveztünk. Hármat. Négy lett belőle, de egy pillanatát nem bánom. Elképesztő energia szükséges a két legkisebbhez, de annyit adnak, hogy elmondhatatlan. Persze nem ez volt az egyetlen hatalmas változás az életünkben.

Jött a válság és a két tuti biztos nyugdíjas, jól fizető állásból hipp  és hopp lett részemről betegállomány és veszélyeztetett terhesség, kórház hosszú hetekig, amíg meg nem születtek, apának pedig lévén autóiparban dolgozott megszűnt pozíciója.

Egyik pillanatról a másikra nagy család lettünk, négy kiskrapekkel, két iskolással és két egészen apróval. Alvás minimalizálva, elfoglaltság, energiaigény annál több. És rengeteg öröm a négy fiúban. Persze azért nem tündér mesében élünk, szoktunk harcolni is egymással, meg kell küzdenünk egy kamasszal és egy majdnem kamasszal, akik mindenben a nagyot példázza, meg két duracell extra, lemeríthetetlen ikerrel.

Kézen fekvő, hogy valaminek változnia kell, mert nagyon szeretnénk, ha megint minden napsütéses lenne körülöttünk, és bár nem panaszkodom, mert sok a mosoly, de van hová visszatornáznunk magunkat a mélységi árokból....

Az okosok pedig azt mondják, ha mindent ugyanúgy csinálsz mint eddig, akkor semmi sem fog változni. Hát mi gondoltunk egy nagyot. Első lépésként elkezdtünk egy jó hónapja sportolni. Na jó, eddig sem ültünk otthon és lógattuk a lábunk, de azért azt mégsem lehet sportnak nevezni, ha rohanunk a gyerekek után, szaladunk két helyszín között, hogy időben mindenki odaérjen, legyen ebéd, vasalt ruha, tiszta lakás... Így egy nagyot gondolva elkezdtünk futni. Már próbálkoztunk vele tavasszal is, de akkor alig pár száz méter után meg akartunk fulladni... Most úgy tűnik kitartóbban harcolunk, már 2 km-nél járunk, 1400m-ről kezdtük, alkalmanként 50m-rel emelve a távot. Ma mivel átléptük a bűvös kettőt, elhatároztuk, hogy még egyszer ugyanennyi, utána pedig 100m-rel növeljük. Ez nagyjából két kör a tó körül, cél az 5-6 kör...

Remélem, ha mi tudunk változni, akkor az életünkben is elindul egy változás, pozitív mindenképpen :)

Mérföldkövek 3 évesen

Energiabombák. Nem is kicsit. 

Beszélnek, néha még mindig "angol" akcentussal,  azaz fordított szórendben. A biliről hallani sem szeretnének, bár a pisit már ügyesen intézik fürdésnél a megfelelő módon :-) Viszont nem szeretik, ha bármi is van a pelusban. Igazi 22-es csapdája, nemde bár? 

Továbbra is harcolnak egymással, de mégis hatalmas a kötődés és az összhang. Annyira szeretem, ahogyan ragaszkodnak egymáshoz, hozzánk, a bátyjaikhoz. Imádom, ahogyan lesik a nagyobbak minden szavát, mozdulatát, még akkor is, ha ez néha kisebb nagyobb bonyodalomhoz vezet. Nagy huncutok, csillog a szemük. Mindenre kíváncsiak, mindent felfedeznének - már ha ezt néha nem lenne szükséges megakadályozni. Azt hittem ilyenkor már nem lesz egyáltalán nehéz, de be kell vallanom, hogy néha sokkal nagyobb kitartást követelnek, mint amikor még a fáradtságtól és nem alvástól voltak feszültek a napjaink. Ugyanakkor annyira szórakoztató velük lenni sok mosollyal, kacagással. Mégis tudnak nagyon nyűgösek, sírosak is lenni, amikor igényelnék a több odafigyelést, törődést. Nekik jut a legkevesebb igazi, csak nekik szóló figyelem, ezért is szeretnek hangoskodni, "rosszalkodni". De mégis, ha azt kérjük mosolyogjanak, akkor egyből fülig ér a szájuk, akárcsak a nap többi részében.

Enni szeretnek, bár már elkezdtek válogatni. Mégis ők a legjobban, legtöbb félét megkóstoló gyermekeink. Bár táplálkozásuk szépségén még lesz mit javítanunk :-)

Az alvásuk mostanság elég katasztrófális. Délután szépen elalszanak kettesben, legtöbbször az ágyukban. De esténként.... Ha nem fekszik melléjük valamelyikünk, akkor kiabálás, sírás, hiszti jut osztályrészül nem csak nekünk, de gyanítom, hogy a szomszédoknak is. És még ezt tetőzve sokszor nem is az ágyban, hanem a szoba ajtó helyén lévő rácsos kiskapu mellett a földön szenderednek el. És sétálnak... Éjjel. Hozzák a párnák, és jönnek hozzánk. És azt hiszem aki csak egy kicsit is ismeri a gyerekekkel való alvást, annak nem kell bemutatni, hogy ez mennyire lehet pihentető- leginkább, hogy párosan jönnek - mégis imádom ezeket az éjjeleket. Szeretem, amikor felmásznak, odabújnak. Annyira gyorsan elszállnak úgyis ezek az évek. Persze a vesémben kikötőt hálózsákos tappancsokat tudnám nélkülözni, meg a fejemen átmászó hálózsákot is, de mégsem bánom, ha utána jön egy-két átalható éjjel.

Patrik 13060 g és 96 cm, Olivér pedig 12140 g és 94 cm.
A státusz vizsgálaton kiderült, hogy nem tartozunk az "elhízott" kategóriába, hanem inkább a soványba - szerintem pont jó súlyúak - szeretem az ilyen átlagolásokat, mint a percentilis. Hallani jól hallanak a vizsgálat szerint, bár szerintem elég szelektíven. :-) A szemük vizsgálata pedig... még ha hajlandók is lettek volna mutogatni, de ez nem igazán működött. Patrik még 3 képet csak csak hajlandó volt elmutogatni (merre áll a kézfej), de Oli közölte, hogy ő most nem. De sebaj, mert amúgy is terveztem, hogy nyáron visszaviszem mind a négyet a szemészetre, ahol két éve voltunk velük.
Szeretnek játszani, bolondozni és van már két három kedvenc mese film is. Autóznak. Hosszú kígyózó sorokba állítják a kocsikat egymás után és tologatják. Ügyesen építgetnek duploból, segítséggel már készült alagút az autóknak. A fa vonat sínt összeszerelik és tologatják rajta a fa vonatokat és a nagyoktól megörökölt Thomas és barátai készlet vonatait. Rajzolni szeretnének, de közlik, hogy apa vagy anya rajzoljon, vagy a két bátyus. De mindent felismernek. Rajzolásban még csak a krix- és krax működik. De így volt ez a nagyoknál is. Nem érdekelte őket, csak addig, amíg más csinálta. Nagy kedvenc a Garfield, Arthur és a villangók, Verdák, Nemo, Madagaszkár és az Így neveld a sárkányod

Óvodai beiratkozás

Megtettük az első lépéseket a közösségi szocializáció felé. Beadtuk óvodai jelentkezésünket. Remélem a felvétel is sikeres lesz. Furcsa volt ismét belépni az ismert kertkapun, bemenni a korábban annyira ismert falak közé. Szerencsére az ismerős arcok oldották a gombócot a torkomban. El sem hiszem, hogy így elröppent ez a három év. Hogy már a két kicsi is ovis lesz. Edit néni és Margit néni, a kedvenc dadus  nénink Marika néni... És persze a megszokott csoport szoba: Brummogó Bocsok :-) És ha minden igaz még két ismerős jelecske is. Na és persze a csoport társak... Vannak szép számban régi ismerősök, ahol a legkisebbek vagy most érkeznek majd velünk újként, vagy már koptatják az ovi játékait. Tudom, hogy jó lesz, csak nehéz. Talán attól nehezebb ez az elengedés, mint a korábbiak, mert nem lesz többé ilyen, már nem leszünk mi hárman ennyire összenőve, mint eddig. Mégis kíváncsian várom ők hogyan veszik majd ezt a lépcsőfokot, mit szólnak majd a nagyok által annyira szeretett helyhez.

Június 8-án már többet fogunk tudni, ugyanis akkor kerül ki a lista a kapura :-)

Nemzeti ünnep és 34 hónap

Szerencsére szép tavaszi időjárás kerekedett  a hosszú hétvégére, így végre kicsit ki lehetett mozdulni a bezártságból. A betegségek is elkerültek erre a hétvégére minket, így végre villamosra, buszra lehetett ülni és nagyokat lehetett sétálni a városban. Hát nem egyszerű négy gyerekkel közlekedni gyalogosan, de kezdem megszokni, és lassan, hogy beköszönt a jobb idő, már megfagyni sem mindig akarok közben. A fiúk pedig kifejezetten élvezik a villanyost és a búúúúúúúszt. Már szerencsére ügyesen jönnek mennek, de azért még kicsik, így ha elfáradnak, akkor azért nem könnyítik meg a gyalogos életformát, de mint mindennek, ennek is megvan a maga szépsége.

Jártunk a várban, a Bazilikánál, sétáltunk a Gáton, a tóparton. Előkerültek a lábbal hajtós kismotorok. Egy-két kedvenc a készült képek közül....

A morcos kamasz :-)

Energiabombák...

És persze a legújabb mérföldek...

Olivér 11940g és 92 cm. Patrik pedig 12600 g és 93,5 cm. Pedig ő tűnik sokkal vékonyabbnak, de mégis ő a kicsit nehezebb. 

Az akaratuk egyre erősebb. Komoly harcokat kell folytatnom velük nap nap után. Közben Patrik is feladta behódolok Olinak és én vagyok az idősebb - még ha csak 3 perccel is- tehát a okosabb is magatartását, így állandósultak a játékokért folytatott csaták. Nem mindegy melyik piros autó van kinél, ki játszhat a garázzsal, kivel szemben ki ül az asztalnál, kinek ki kanalazza a joghurtot (csak hogy ne kelljen mindjárt nagytakarítani), ki melyik ágyban fekszik le délutáni nyugovóra és éjszakára. Mindenkit megpróbálnak finoman helyre rakni a maguk kis imádni való módján. Dávid tanulj, Domi olvass, Mami ülj le IDE, apa jön be és még hosszasan sorolhatnám. És persze 'nám' (nem) minden mennyiségben.

Ami most nagyon újdonság, hogy válogatnak az ételben, nem akarnak beülni a saját székükbe, nem akarnak befeküdni az ágyukba, hanem helyette a földre szeretnének megágyazni maguknak és újabban ismét altatni kell őket, azaz valaki száműzetésbe vonul, amíg mindketten elalszanak. És ismét átélhetjük az éjszakai vándorlók időszakát. Csak most éppen duplán. 

Unatkozni nem lehet mellettük.

Imádom, ahogyan beszélnek, ahogyan a mondatokat formálják, a nem is kicsi akaratukat közlik, megpróbálják érvényesíteni (bár ennek vannak számunkra kevésbé humoros oldalai is, amikor nagy nyilvánosság előtt kell kitartani a kimondottak, el nem hangzott, de mégis megszokott szabályok mellett), ahogyan egymással való játék közben beszélgetnek.