Rokonlátogatás

A tervezett rokonlátogatás (mármint hozzánk érkeztek volna rokonok) sértődés miatt elmaradt. 

Megpróbálhatnám elmagyarázni,de igazából én sem értem. Mert nálunk az a szokás, hogy ha egyszer azt mondtuk, hogy várunk valakit nálunk szeretettel, akkor azt akkor is tartjuk, ha nem írjuk le ezt minden nap és nem "comfirm"-áljuk vissza a repülőjegyeket több százszor. Így bár szeretettel vártuk az érkezőket, ők köszönték szépen és nem jöttek. 

Utolsó nap

Elrepült egy hét. Elérkezett az utolsó nap is. A délelőttöt itthon töltöttük, délután pedig tettünk egy utolsó sétát a Gáton. 

Kirándul a két nagyobb, vendégségben....

Este listát írtam, csomagoltam, rendszereztem, pakoltam és ellenőrző listát is készítettem a fiúknak. A pakolásnak ők is részesei voltak, már csak azért is, hogy tudják mi került a táskákba, mit hol keressenek. Írtam gyógyszer-adagolási útmutatókat, mindkettőjüknek, nem csak a napi rendszeres asztma és allergia gyógyszerekre, hanem a szükség esetén alkalmazandókra is.

Reggel készültek a reggelik, csomagoltunk szendvicseket, nassolni való kedvenceket, almát, vizet. A szendvicsekkel nem volt könnyű dolgom, a kánikula nem segített sokat, de szerencsére a szalámi és a fasírt nem a könnyen romlandó élelmiszerek közé tartozik, így ezt a feladatot is kipipálhattam :-) 

Apa indult Dáviddal, én pedig villamossal Domival. Domiék pont annyival később indultak éppen, hogy apa még odaért a pályaudvarról. Elintegettük a nagyokat, hogy nekivágjunk ennek a napnak is. Napközben gyerekmentesek voltunk. Délután pedig nagyiékhoz voltunk hivatalosak egy jó kis magyaros halászlére és rántott halra. Mi nagyon vártuk. Egyrészt nagy kedvenc a halászlé, másrészt visszakaptuk a két kisebbet, így nem tűnik majd olyan üresnek a lakás a nagyok nélkül.

Délután a kicsi szokásos álmát aludta oly annyira, hogy szinte teljesen átaludta a nagyiéknál töltött délutánt és estét, pedig nyolc óra is elmúlt, mire hazafelé vettük az irányt egy jó kis sétával a Duna-parton a 4-6-os villamosig. Fél tizenegyre értünk haza. :-)

Hőség és őrület....

Nagy a hőség, nem szeret "kimozdulni", "kirándulni" a vendég, a mi gyerekeink pedig szép lassan megzakkannak itt bent.

Délután végül úgy döntöttünk, hogy ha jönnek ha nem, mi megyünk, mert muszáj mozogni. Hogyan is néznek ki a mentre kész ikreink?

Persze a feltett kérdés után nem volt kérdéses, hogy jönnek a vendégeink is. Egy kis lángos evést követően előkerültek a labdák is...

A Gátra kimenni labda nélkül nem igazán lehetséges. Persze ez  mindig jár egy kis harccal, vitával, de az első pár perc nehézsége után mindig előkerül az összhang is. Most sem volt ez másképpen, bár ezzel kapcsolatosan folytattunk egy kis vitát. Szerintünk a labdáért folytatott kisebb-nagyobb csaták alakítják a gyerekek kapcsolatait, kompromisszum készségét, szocializációját és az idő előrehaladtával mindig beköszönt a békés együtt játszás is. Vendégünk szerint ez csak harc és így nem lehet játszani, hogy valamelyik csemete folyton folyvást meg akarja kaparintani csak és kizárólag saját magának a labdát. És ennél már jobb sétálni is, így egy rövid időre külön váltunk, mivel a mieink hallani sem akartak a labdajáték abbahagyásáról.

Hogyan is kell elkezdeni a játékot? Hát megszabadulunk a cipőnktől...

Lovas :-)

Miután szerintem megértésre találtak érveink már ötös csapatban folyt a gyerekek labdázása és igazán mosolygós is volt..

Sikerült őket alaposan lemozgatni, mire megérkeztek nagyiék a két kisebbért. Muszáj volt kikölcsönöznünk őket a reggeli két utazónk miatt. Ugyanis mindkét nagyobb gyerekünk holnap utazik 3 napos osztálykirándulásra, ráadásul pontosan egy időben, de még csak véletlenül sem egy helyszínről. Ezt pedig lényegesen egyszerűbben lehet kivitelezni a csöppek nélkülözésével. 

Unalom és nyűg...

Bár számtalan programot terveztünk az egy hétre, arra bevallom bizony nem gondoltunk, hogy vendégeink nem fogják bírni a "strapát". Pontosabban semennyire. Mert hiába szerettünk volna felsétálni a Gellérthegyre, lift hiányában :-) meghiúsult a program. A melegben már neki sem mertünk vágni egy szentendrei kirándulásnak. És bár a Várba szerettünk volna felmenni, oda pedig éppen kedv nem volt kirándulni. Így a mi mentalitásunk és szokásaink mellett elég sok időt töltöttünk a négy fal között, amit bizony a mi csemetéink nem igen tudtak tolerálni. Mert bár lehet itthon is játszani, tologatni a kisautót, mozizni, de rohangálni azt nem. Ezért a délutánok már kaotikus állapotban kezdődtek. Reménykedtünk benne, hogy a rokon anyuka nem alszik túl sokáig, és legalább pár órácskára ki tudunk mozdulni a lakásból. Neki is indultunk, hogy sétálunk valahol a városban, de csak az Oktogonig jutottunk és csak az Andrássy úton sétáltunk egy röpke fél órácskát az Erzsébet térig. Mindenesetre több volt a semminél, de kevesebb a mi megszokottunknál. Nem is fáradtak el a fiúk :-(  

Én imádom Budapestet, mindig találok valami újat, szépet a sétáink során, még akkor is, ha huszadszorra, századszorra sétálunk ugyanazokon a helyeken. És mindig várom a következő sétát. Így számomra nagyon meglepő, hogy ha felfedezhetnénk valami újat, ritkán látottat, vagy még sosem látottat, akkor miért nem...

Kopaszi gáton

Délelőtt megpróbáltunk felmenni a Gellért-hegyre. Nem sikerült, bár mi mindent elkövettünk ennek érdekében. Egy gyors ebédkészítés után villamosra szálltunk és egészen a Gellért térig mentünk, ahol akadályokba ütköztünk. Túl meleg volt és nem volt lift, sem mozgó lépcső és bármily meglepő, egy hegyre emelkedőn kell felmenni. Azt gondoltam, gondoltuk, hogy akik rendszeresen járnak edzeni, ellenben velünk, elvileg edzettek. Tévedtünk. Így nem sétáltunk fel a hegyre, helyette átsétáltunk a Szabadság-hídon az első játszótérig. 

A mi kis örökmozgóink nagyon élvezték a mászást :-)

 

A nagyobbak is remekül szórakoztak a meleg ellenére...

Nem mondom, hogy a vendégek nem szórakoztak jól, mert nem lenne igaz, de nem láttam rajtuk azt a felhőtlen szórakozást, mint a saját gyermekeimen, pedig csak egy játszótér volt. Remélem csak én érzem így és a valóságban tényleg jól érzik magukat....

Délután a fiúk elmentek edzésre. Mi egy kicsit később indultunk utánuk. Gyönyörű idő volt. A Gát pedig a szívem csücske hely, tiszta, gondozott, füves, lehet szaladni, játszani... A babakocsi (ami nem a mienk, de roppant érdekes) körüli utazás közbeni hercehurca után a kicsik hamar feltalálták magukat a megszokott környezetben, kacagtak, futottak, kiabáltak, hogy nézzük meg a kacsákat, teknősöket...

Annyira imádom őket, persze nem unatkozunk, mert még négy szem is kevés hozzájuk néha, de szeretem, hogy ennyire vidámak, boldogak, mosolygósak. 

Szeretem, ahogyan gyűjtik a kincseket....

 Apával hancúrozunk, bújunk....

Lehet apró kavicsokat gyűjteni, "bogarászni"...

Lehet kacsázni... vagy legalábbis valami hasonlót utánozni...

 

 Bújócskázni...

Hancúr a parkban

Délelőtt itthon voltunk, illetve egy rövid bevásárló utat tettünk pelenkáért. Nekem ez nagyon furi így négy fiú után, hogy egy majdnem négy éves kisgyerek miért ül még mindig babakocsiban, miért hord pelenkát éjjel nappal. Persze, valahol mégsem, mert amikor mi vendégeskedtünk kint, akkor azért egy kicsit kaptunk betekintést az ottani életbe, ami nekünk már akkor is meglepő volt, hogy a család minden tagja esténként nem beszélget, vagy legalábbis nem sokat, hanem mindenki a saját iPhone-ján, vagy iPadjén játszik. Jó persze biztosan jobban élnek, könnyebben, mint mi, hiszen jóval jobbak a kereseti lehetőségek, mint itthon és nálunk nem biztos, hogy minden jó helyzetben lévő család megengedheti magának, hogy minden tagja rendelkezzen ezekkel az eszközökkel, legkevésbé egy 2 vagy 3 éves kisgyerek. De szerintem a  mi olaszos mentalitásunk ebben az esetben sem engedné meg, hogy ne beszélgessünk legalább ennyit, vagy még többet, mint most. Így persze nem meglepő, ha későn kezdenek beszélni, nem igazán működik a szocializáció, nem szobatiszta egy kisgyerek még négy évesen. És persze ahhoz mérten is furcsa, hogy nálunk, bár az ikrek a tesóikhoz képest egy minimális késében vannak például a beszéd terén, de ma már szépen, folyékonyan, választékosan beszélnek, igaz néha még mindig "angol" szórendben. 

Ebéd után pedig a Szent István park felé vettük az irányt, hogy "visszakapjuk" két legkisebb csemeténk. Hatalmas hancúr volt a parkban és nagyon szívet melengető volt látni a saját kicsijeink viselkedését. Mert  hamar befogadták a kis vendéget, de egymást mindenek elé helyezték, sőt... Elképesztő mind a mai napig, ahogyan ők kötődnek egymáshoz, ahogyan dac és védszövetség van közöttük és felénk is. :-)

Megvan, elkaptam !!!!

Oli itt a labdád, visszavettem :-)

Tesók :))))