2013/2.

... és jöhetek a tervek, álmok, célok, fogadalmak... :)

Nem is tudom hol kezdjem.

Talán ott, ahol az előző részt is kezdtem. Minden létező követ megmozgatunk továbbra is annak érdekében, hogy a negatív hullámunknak véget tudjunk vetni és el tudjuk kezdeni visszaépíteni az életünket a korábbi medrébe. Ennek is nagyon sok színe van természetesen. Két fix munkahely megtalálása, minek következtében a rendezendő dolgainkat rendezni tudjuk úgy, hogy szép lassan elérjük azt a szintet, ahol nem kell tologatni és sakkozni, vagy ha netán mégis szükség lenne rá, akkor  a  megfelelő sorrend legyen csak a szempont, ne pedig mérlegelni kelljen a dolgok léte, nem léte között. De a fogadalmak és álmok, célok tervezése során nincs lehetetlen, így elhatároztuk, elhatároztam, hogy ez idén sikerül.

Gyerekek. Nagyon szeretném megtalálni végre a megfelelő nyomógombokat. :) Azt hiszem sokat segítene a mindennapi harcok, viták minimálisra csökkentésében. Persze tudom én, hogy kamasz gyermekkel senkinek nincs könnyű dolga, meg értem én, hogy a kicsik csak elevenek. 

Alapvetően nem szeretem a muszáj dolgokat, de vannak bizonyos, elvárhatóan kötelező ténykedések, amiknek bizony eleget kell tennünk. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolába és óvodába járnak. Az iskolásoknak bizony akadnak házi feladataik is, amik arra várnak, hogy elkészüljenek. Az ovisoknak pedig délután is kijár a játék. Ez bizony nagyon kardinális kérdés, amikor a Nekem miért kell kezdetű nótára kell válaszolni. Ahhoz pedig, hogy senki ne zavarjon senkit a saját teendőiben bizony nagy szervezés szükségeltetik, és egy nagyobb mérvű, új keletű szabályrendszer felállítása szigorú szankciókkal, amiket bizony be is kell tartani ahhoz, hogy eredményt is hozzanak. Nem feltétlenül minden az ő részükről szükségeltetik.Ilyenek például a szabályok, amiket bizony nekünk kell felállítanunk.

 Az egyik, nem számukra kiszabott feladat és szabály erre az esztendőre a logisztika, mely valljuk be elég hangsúlyos, viszont annál nehezebb része életünknek. Hat ember mindennapi dolgait úgy összehangolni, hogy működőképes, élhető, rendszert alkosson, nagy kihívás. Ennek szeretnék még inkább specialistájává válni. Mert persze az már "majdnem tökéletesen" megy, hogy az egyik program lehetőleg ne ütközzön a másikkal egy és ugyanazon személy tekintetében. Nem ennyire egyszerű a feladat, ha már a számba jöhető összes személyt nézzük és tudva lévő, hogy a célállomásokig is el kell jutni mindenkinek és onnan pedig haza, és a lehető legkevesebb holt idővel, a kicsik legkisebb rángatásával. Igyekszem. Amikor pedig azt gondolnám, hogy megvan a válasz és a jó megoldás, persze olyankor szokott az élet közbe szólni, de ilyen idén nem lesz :).

Ami viszont már mind a négy kiskorú feladata és kötelezettsége (lenne), hogy a kiszabott nem túl nagy számú szabályt betartsa. Az egyik ilyen például a két nagyobb tekintetében, hogy az iskolatáskát nem reggel kell bepakolni szaladva két perc alatt, hanem még este elalvás előtt, hogy tuti ne maradjon itthon semmi. A kicsiknek szerencsére még csak a szeretném vinni motyója van :) A nagyoknál viszont részemről elvárás, hogy koszos edzőruha landoljon végre a szennyesben és igencsak hálás lennék, ha helyette a tisztát ők pakolnák be, mert akkor nem kéne hallgatnom -7 fokban, hogy nem raktál váltó zoknit..... Mert bár a szennyest, ha nem látom a megfelelő helyen, dühömben én rángatom ki a táskákból, hogy legalább a tiszta ne legyen vizes, koszos, de bevallom nem mindig emlékszem kristály tisztán mit is kellene a helyükre betennem és kinek (zokni, poló, nadág, alsó, pulcsi, futóruha, edzőcipő....) 

Valahogyan a délutánok rendjét is jó lenne ennél biztosabb keretek közé szorítani, mert ez az első két hét igencsak kaotikusra sikeredett. Tudom, hogy még a szünet utóhatása is benne lehet, de nem vigasztal. Valamilyen olyan megoldáson töröm a fejem, amiben egy kicsit kicsi is nagy is megtalálja a helyét, feladatát, mindenkinek jutna egy kis odafigyelés talán 100%-ban is, még ha csak rövid időre. Sajnos mind akarnok, mostanában. Aminek részben örülök, mert szerintem fontos az akarat, az visz előre az életben. Meg az álmok. Azokat szeretném, ha megőrizhetnék és a valóság nem rombolná őket. Azt hiszem ez manapság nem könnyű feladat. De visszatérve a délutánokra. Viszonylag kis helyen vagyunk sokan, de jó lenne a nagyoknak egy kuckó, ahol béke és nyugalom honol, nem zargatják őket a kicsik másodpercenként. Az is lehet, hogy a kicsik szobájában (ami tényleg kicsi, hiszen a beépített szekrény uralja - és albérlet lévén ezzel nem tudunk játszani) kéne alkotnom valami nagyot, hogy kedves legyen nekik, szeressenek ott lenni, játszani. Még ötletelek, hiszen aktuálissá válik (vált) már az ágy csere is náluk, de még nem tudom a tuti megoldást (kis hely, két ágy, emelet veszélyes....).

Álmok. Gyerekekre hangolva. Annyi inger éri őket a külvilágból, ráadásul szerintem elég sok közülük nem feltétlen a korosztályuknak való, csak éppen húz az ár. Mert kérdem én... minek egy tizenévesnek (na nem nálunk, de körülöttünk aztán rendes mennyiségben) Apple telefon? vagy akár a legprofibb Samsung? - na ilyenük az enyémeknek egy darabig még biztosan nem lesz-, mire tudja használni a netbook-ot, a tablet pc-t? Még a netbook-ra azt mondom, hogy hasznos, ha van, mert vannak bizony olyan házi feladatok, amikhez már igencsak kell a számítógép, internet és nem jó veszekedni rajta, hogy most anya dolgozik rajta, vagy apa, vagy pedig ki írja a házi feladatot. De szerintem a tablet gépeken egy gyerek fényképet néz, netezik, játszik. Ezt lehet a számítógépen is, nem? Jaj ez a világ. Szerintem sokkal fontosabb, hogy élményeket kapjanak. Tudjanak örülni az együtt töltött időnek, ami nagyon fontos. Tudjanak szeretni igazán. Élmény legyen egy jó mozi, színház, séta, beszélgetés, minőségi idő. Mindezek persze nagyon is személyre szabva. És mindezeket persze nem csak azért gondolom, mert négyen vannak és a fentebb felsoroltak nem éppen a kedvező árkategóriás termékek közé tartoznak. De amikor a villamoson fényes nappal kést ránthatnak, elvehetik a gyerekektől az értékeket és számtalan ilyen és hasonló történetet lehet hallani, akkor bizony féltem is őket. Féltem, mert szerintem még kicsik és egy ilyen helyzetben még egy felnőtt sem biztos, hogy tudja melyik út a helyes, hát még egy gyermek. Idén is igyekezni fogok sok közös sétát, kirándulást összehozni, mindig egy kis ezt, egy kis azt belecsempészve. Tudom azt, is, hogy ezek nagy része a szünetekre korlátozódik, hiszen amikor őrület van, akkor még levegőt venni is nehéz.. 

Miután nem kicsit vagyok maximalista... Meg kell tanulnom még mindig sok mindent. És persze vannak remek támpontot adó módszerek, még eddig nem sikerült alkalmazni a nagy rohanásban. Pedig de szeretném, ha nem állna feje tetején a ház reggel miután elhagyjuk a lakást, vagy este elalvás előtt legyen energiám még elpakolni amit kell. Jó lenne, ha reggel elsőre ki tudnám nyitni a szemem és csak úgy pattannék ki az ágyból. Megfogadom mindig, hogy nem gyűjtőm a vasalandót egy hétig, mert az már nagyüzemi mennyiség, de hét közben vasalni.... Szeretném ha minden nap lenne legalább negyed órám csak magamra, amolyan kicsit befelé figyelő, nem két álmos pislantás között olvasó, nem rohanó sétáló kávézós kicsike idő.  Remélem idén meglelem. Jó lenne, ha a memóriám végtelen kapacitással bírna és sohasem felejtenék el dolgokat, mint például kérdőív visszaküldése iskolába, gyüminap az oviban, levelek postára adása, csúsztatott leckék kikérdezése (pl vers tanulás), .... Mindezek persze eszembe jutnak, de már csak az éppen utolsó pillanatban, vagy egy kicsivel utána.

Szeretném, ha maradéktalanul éreznék és tudnák a fiúk mennyire fontosak nekem mind az öten :), és hogy mennyire szeretem őket. És bár előfordul, hogy muszáj nemet mondani, büntetni, ugyanakkor motiválni, dicsérni, de mindezektől függetlenül a legfontosabbak ők, és nem csak az egyikük, másikuk, hanem mindannyian, együtt, egyszerre. És bár nehéz ezt kivitelezni, mert a nap csak 24 órából áll és néha bizony a 48 is kevés lenne, de azért igyekszem. Szeretném a türelmet még nagyobb maximális üzemmódban birtokolni, ami rohanó világunkban néha bizony nagyon nehéz. Jó lenne, ha a napi rohanás, stressz továbbra sem rajtuk csattana feszültséggel teli légkörben itthon. Erre eddig is igyekeztünk nagy hangsülyt fektetni, a jövőben sem szeretnénk ezt másképpen. Mert azért csendben bevallom, teljesen még nem sikerült elsajátítanunk ennek a tökéletes művelését. Szeretném a maximalizmusom a gyerekek tekintetében ténylegesen személyre szabottan átvetíteni csak, nem pedig a saját magam felé totális maximalizmusban részesíteni őket. Van aki felé majdhogynem működhetne is, de akad olyan is, akinél igencsak gyakorolnom kell ezt kordában tartani és csak a lehetőségeihez képest alkalmazni. Azt hiszem már sokat fejlődtem ebben a tekintetben, de nem szeretném abba hagyni ezirányú fejlődésemet.

Elindultunk egy úton, a változás útján. Persze alapvetően elhatározás kérdése a dolog, de az élet mégis tud akadályokat gördíteni utunk során lábaink elé, amikkel vagy megvívjuk csatáinkat é erősödünk, vagy ezáltal feladjuk. Na ezt nem tesszük. Az álmokért meg kell dolgozni az igaz, de feladni annyit tesz, mint feladni az életünket. Ezt biztosan nem tesszük meg idén sem, kitartunk céljaink, terveink, álmaink mellett.

Kettesben feltöltődés. Fontos. Nem napok, nem éjszakák, de órák, amikor nincs ovi, suli, lecke, munka, háztartás, CSAK mi. Szeretném ha több ilyenben lenne részünk :)

És még lapokat, oldalakat írhatnék tele álmokkal célokkal tervekkel, fogadalmakkal, mert bőven van még a tarsolyban...

2013/1

Fogadalmak, tervek, célok, álmok....

Új év környékén gyakran születnek fogadalmak, készülnek számvetések, tervezünk új célokkal, tervekkel, álmokkal. 

Azt hiszem ez nálunk sincs másképp, számvetés, fogadalmak, álmok, tervek készültek, készülnek az új évre.

Jöjjön egy kis számvetés.

Azt hiszem nem próbálom meg nem sikerült és sikerült alapon felsorolni a legfontosabbakat, mert lehetetlenség lenne, hanem inkább ömlesztem.
Valljuk be, most már sokadik éve nincs "jó" évünk és mondogatjuk, hogy ennél csak jobb jöhet, de valahogyan nem akaródzik. Évekkel korábban indult a negatív hullámunk, amikor a kicsik pocaklakók lettek és jött a válság., az én tartós kórházi bent létem. Persze, hogy azt az ágazatot sújtotta leginkább és először a válság is, ahol apa dolgozott, de ez már a réges régi múlt, mint az is, hogy azóta próbálunk folyamatosan visszatérni a legalább elfogadható mederbe, hogy a felhalmozott mínuszainkat csökkenteni tudjuk- mert akarjuk, ígérjük, de csak a takaró végéig tudunk nyújtózkodni így nem mindig tudjuk az ígéreteket teljesíteni-, vagy legalább ne dagasszuk tovább, de mindezt fix, beszámítható jövedelem hiányában igencsak nehéz kivitelezni, mondhatni lehetetlen.  Mindemellett persze a mindennapok sem mindig könnyűek, a költségek pedig nem csökkennek, hanem mindig emelkednek.  Lógok a levegőben, nem tudom, hogyan tovább, mi lesz a megoldás a helyzetemre.. Apa pedig már évek óta keres olyan lehetőséget, amire havonta és fixen lehetne számítani. Nem könnyű egyik napról a másikra létezni, megpróbálni mindent úgy tologatni, hogy az a lehetőségekhez képest a lehető legtöbbre elég legyen és a lehető legtöbb kiadást fedezze, albérlet, rezsi, iskola, óvoda, netalán élelmiszer. De most nem is erről szerettem volna írni, de a számvetésnek tulajdonképpen ez is részét képezi. Amúgy meg muszáj optimistán tekintenem a jövőbe, hátha akkor végre hoz valami pozitív változást 2013 számunkra.

A legfontosabb ami még igazán nem is 2012-ben indult, de igazán itt mutatta meg a döntés helyességét, az Dávid suli váltása volt. Kellett nagyon ez a közeg váltás, leginkább a tanári hozzáállásban. Mert az gondolom, hogy ez az alap. És bár azóta ismét harcolunk - nem keveset, hanem szinte állandóan, de már nem azon, hogy ő úgyis hülye és nem tudja, hanem inkább azon, hogy simán tudná, ha nem lenne ennyire lusta és nem kerülné el ilyen mértékben a tankönyveivel és füzeteivel való szorosabb megismerkedés minden lehetőségét. Mert amikor hajlandó szorosabb kapcsolatot létesíteni a tankönyvvel és kinyitja, elolvassa és meg is tanulja, ami benne találtatik, na abból bizony tuti ötöst kap. Ennek a rögös útnak az első igazán látható jeleit 2012 elején tapasztaltuk meg, a félévi bizonyítványosztást követően. De azért persze folyamatosan is, már ami a tanárok tényleges pedagógusi oldalát jelenti. Nyáron pedig a nevelési tanácsadóban a BTM felülvizsgálatnál szerencsésen megszabadult az eddigi bélyegtől :) A harcoknak pedig nincs vége úgy látom, legalábbis 2012ben, mert nem könnyű egy maximalista anyával megáldott gyermek sorsa, ezt beismerem.

Domival a suli terén nem voltak túlzottan problémáink, benne van egyfajta akarat és maximalizmus, ami társul egy adag feladattudattal is, így ismét hozta a formát, nagy örömünkre, harmadszorra is kitűnő bizonyítvánnyal büszkélkedhetett a nyári szünet elején. Az idei év az új ofővel nem indult túl fényesen, de azért panaszra egyáltalán nincs okunk. Az egyetlen ami miatt nem a legnagyobb öröm most erről írnom, hogy bizony ez a felvételi éve és azért ha nem is döntően, de a félévi bizonyítvány azért igenis számít. Végre teljesült a nagy álma,  a Nádasdy Alapfokú Művészeti és Általános Iskola keretein belül dobolni tanul. Már évek óta álma volt, hogy járhasson, de a létszám korlátozott. Miután sikerült azt elérni, hogy hallgassák meg, nézzék meg ki is Ő valójában, ügyesnek találtatott, így ősszel megkezdhette a szolfézs és dob tanulmányait az iskolában. Mellette kajakozik és bár nem gőzerővel, de készül a felvételire. Igen ő. Sokszor feltettem már neki a kérdést, akarod? Gondold meg. Tényleg ő szeretné, de azért gyerek, aki ha játszhat is, miért akarna felvételi feladatsorokat írogatni. Mindenesetre már csak két hét és itt a nagy nap, felvételi.

Volt még egy másik nagy változást a nagyok életében, a sportág váltás. Átültek kenuból kajakba, ami megint csak nagyon jó döntésnek bizonyult. Mert bár így a versenyszezont érmek nélkül zártuk, de mégis ismét szeretnek járni edzésre, jó a társaság, edző, programok. Remélhetőleg ez a jövőben sem zajlik majd másképpen, nem titkoltan leginkább avégett, mert nem szeretném őket úgy látni, mint sok gyermeket a korosztályukból, akik még délután öt után is a játszón lógnak és nincs kontrollálható programjuk. Azt hiszem amikor én kicsi voltam, akkor is fontos volt, hogy ne unatkozhasson egy gyermek és legyen értelmes elfoglaltsága - hogy ne kallódjon el -, de ma ennek hatványozott szerepe van. Leginkább akkor, amikor fényes nappal a villamoson kést ránthatnak ránk úgy is, hogy hatan voltunk, mi ketten felnőttek és a négy gyermek, vagy legutóbb egy hónapja az edzésről jöttek ki úgy a gyerekek, hogy az eddig őrzött parkban egy pasas vasrúddal csapkodott feléjük és most az edző keresi a nagyokkal. 

A legkisebbek, de mégis a legtöbb figyelmet igénylők. Ikrek. Akinek nincs, az szerintem nem is tudja elképzelni ez mivel jár ( és itt nem csak ara gondolok, hogy rögön kettő kell, vagy futhatok két felé, vagy ha energiabombák, és ketten, akkor az kész halál, hanem azokra a pillanatokra, mikért érdemes harcolni a mindennapokban, amitől mosoly kerekedik mindenki arcára, na leginkább ezekre kellene fókuszálni és igyekszem is nap mint nap). Elmúltak három évesek. Hihetetlen. Ősszel elkezdték az óvodát. Nem mondom, hogy zökkenő mentesen, de alapvetően mégis pozitív változásokkal. Szerepjátékoznak, elkezdtek rajzolni maguk is, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző, énekelnek, mondókáznak. Óvó nénik és a dadus néni is szeretik őket, az oviban például már sikerül betartani a szabályokat is. Én csak merem remélni,  hogy előbb utóbb ez itthon is jellemzővé válik, és nem kell őket a könyvszekrény tetejéről, az emeletes ágyról lehalászni, nem próbálják meg többet majdnem felgyújtani a lakást, megpróbálnak halkabban is megszólalni.  De remélem sosem veszítik el csupa mosoly, vidám természetüket, az egymás iránti szeretetet, ahogyan imádják a bátyjaikat, ragaszkodnak a megszokásaikhoz, ahogyan bújnak és kikövetelik az odafigyelést és az ölelést. Nem lehet rájuk sokáig haragudni. Imádom ahogyan locsognak, fecsegnek egész nap, amiket mondanak és ahogyan gesztikulálnak hozzá. Szinte naponta tanulnak újabb és újabb szavakat, amiket azután előszeretettel építenek bele a mindennapok mondanivalójába.

Nyáron nagyon ügyesen készültek az ovira, már már elmondhattuk, hogy az éjszakákat kivéve teljesen szobatiszták. Hát ez most így év végén nagyon elromlott, legalábbis Olinál. Remélem csak a fránya bárányhimő kavart be és emiatt gyakoriak a pisis,- kakis balesetek, az alvásokról nem is beszélve. Patrik  nagyon ügyes, az esetek túlnyomó részében száraz pelussal ébred és a balesetek is igen ritkák. Bár pont a nagyok első mozizásának alkalmával okozott nem is kicsi balesetet. A nagyok szerencsére már a vászon előtt élvezhették a film nyújtotta élményeket, mi pedig a tovább villamosozás előtt még meglátogattuk a legkisebbekkel a mosdót. Apa ment Olival és Patyival. Kész szerencse, hogy ketten vagyunk rájuk. Persze nagykabát, sapka, sál miegymás, mert nagyon hideg volt. Próbáltam lefejteni róla a több réteg ruhát és kértem, hogy várjon amíg nem szólok. Hát nem sikerült. Kész szerencse, hogy a kézszárító alkalmas a totálisan ázott ruhák nagyjából történő megszárítására. Apa a férfi mosdóban szárította a bélelt farmert és pedig a gatyeszt és a harisnyát. Szép látvány lehettünk. És ezzel még nem volt vége erre a napra a baleseteknek (bár tényleg nem is emlékszem mikor jártunk így utoljára, sőt... nem is jártunk még így), mert Oli az utolsó egy trolimegálló ideje alatt követte el ugyanezt, kértük még bírja addig míg odaérünk. Nem bírta. Szeleburdi család az év utolsó napján alkotott :) 

Elképesztő energia van bennük, másodpercek alatt képesek feje tetejére állítani maguk körül a világot, rombolni - még ha nem is szándékosan, de mindenképpen akarat vezérelten. Nem kevés energia és türelem szükségeltetik hozzájuk. 
2012-ben sajnos gyakrabban fordult elő, hogy türelemhiányos állapot alakult ki, amikor pedig már elfogyott, bizony hangos kiabálás volt a következménye. Nem vagyok rá büszke. Sőt. Családon belül is mindig harcolunk azért, hogy nem erőszakkal és musz programokkal kell a gyerekeket nevelni, van a szelíden terelés művészete, amit ha jól alkalmazunk, akkor hasonló hatást tudunk vele elérni, de ehhez bizony idő, türelem és türelem szükségeltetik. Négy gyermek esetén pedig még ennek is a sokszorosa. De erről majd azt hiszem külön posztban kellene értekezni. :)

A két legkiseb esti elalvása a nyár eleje óta kritikán aluli. Pihenésnek lőttek. De szó szerint. Nagyon nem is részletezem, mert már sokszor írtam róla.

Délután, óvoda után már őket sem lehet csak úgy leültetni, csinálj valamit felkiáltással, egyre jobban igénylik ők is azt a fajta kitüntető figyelmet, amit a két nagyobb is pont ebben az időpontban igényel a leginkább. Hát ez még nem megy. Ebből kifolyólag hatalmas lelki vívódásokat folytatok mind magammal, mind pedig ebből fakadóan velük is, hiszen szétszakadni nem megy, nehéz eldönteni kinek van nagyobb szüksége akkor és ott a figyelemre, de közben legyen vacsora is, mindenki időben kerüljön ágyba és még sorolhatnám.
Egész évben igyekeztem közös, családi sétákat tervezni, szervezni, ahol van ideje és helye a mókának, beszélgetéseknek. Azt hiszem még van hová fejlődnünk, de gyakorlat nélkül mester sincs. Sokat kirándultunk sétáltunk Budapesten és környékén, ha pedig mostanság így télen nem csak fáznánk, hanem a hó is esne, akkor elő lehetne venni a szánkót és lehetne hógolyózni. Szerettem az itthon töltött - kizárólag tanulás mentes :) - pillanatokat, szerettem, ahogyan sokszor csillogott a szemük a kicsi kis meglepetések révén, ahogyan rá tudnak csodálkozni a világ dolgaira akár mind a négyen is. Jó volt sétálni velük város szerte, felfedezni a természet apró szépségeit, megélni a mosolyaik, látni amikor négyen játszottak önfeledten.

... és a jövő? :) folyt. köv.