Ovisok

Azt gondolnám, hogy tök ügyesen beszoktak a fiúk, mert szerencsére nincs sírás és örömmel indulnak útnak reggelente. Mégis azt hiszem, hogy azért harcolnak ők is, nem csak én. 

Hogy én?

Igen. Az eszem tökéletesen tudja, hogy a legjobb helyen vannak, és látom azt is, hogy szükségük is van rá, a közösség formáló, építő jellegére, az együtt játékra, a kompromisszumokra, a szabályokra és egy másfajta rendszerre, rendre. Mégis nagyon hiányoznak itthonról. Na nem mert nincs mit tennem, sőt. Mire visszaérek a reggeli körjáratból majdnem kilenc óra és igazából nem is értem, hogyan tarthat eddig, amikor autóval alig 10 perc, tömegközlekedéssel pedig másfél óra. És akkor jöhet a munka (amíg még van), ebéd, vasalás és azon kapom magam, hogy már indulnom is kell vissza értük, mert mindjárt három óra. De nagyon nagy a csend. Senki nem vág a szavamba egész délelőtt. Fura. Szokom...

Hogy ők?

Igen. Mert mosolyognak, szeretnének menni, látszólag örömmel mennek be a csoport szobába. De. Minden nap van pisis, ad abszurdum kakis bugyi. Még ha csak menet közben lepisilik akkor is. Pedig itthon már napközben nincs baleset és a délutáni alvás is majdnem tökéletesen száraz egy-két Oli balesettől eltekintve. Sőt. Tegnap kicsit pörgős este volt és elfelejtettük rájuk adni a pelust. Reggel pedig minden száraz volt. Akkor ott bent miért? Persze ez csak költői kérdés, de mégis....

Indul az őrület

Mi lesz most ősszel...

Még belegondolni sem merek, bár tudom, egy-két nap és minden menni fog, mint a karikacsapás. De most még sok minden olyan kivitelezhetetlennek tűnik. Ráadásul érzelmileg sem könnyű ez most nekem.

Az óvoda engem is tanít, vagy legalábbis sok mindenre rákésztet. Tanít arra, hogy megtanuljam elengedni a kicsiket, amit valahogyan most nagyon nem akaródzik.

Elérkezett az elválás pillanata és nem könnyű. A nagyoknál olyan természetes volt, könnyen ment, de most valahogy nem az. Persze örülök, hogy mennek oviba, hogy közösségbe kerülnek, és az eszem tudja, hogy ez így helyes. De a szívem... Már most hiányzik a pörgésük, pedig még itt harcolunk velük, hogy egyáltalán az ágyig eljussunk. Lehet, hogy amiatt, mert tudom most volt ez így utoljára? Már nem lesz több ilyen kicsi, ennyire szoros kapocs... Mindenesetre nekem nem könnyű, holnaptól pedig szép lassan kiderül nekik könnyebb-e. Ugyanis holnap délelőtt megyünk az oviba. Az első nap, na jó óra, mert szoktatás van, anyával együtt. És csak délelőtt egy órácska. De mégis egy első... Pedig minden szeglet ismerős, minden arc ismerős, nekem, nekünk. Ugyanaz az ovi, csoport, csoportszoba, dadus néni, óvónénik, mint sok évvel ezelőtt a két nagynál. Sőt a jelek is ugyanazok, kifli és létra :-) De a két kicsi még nem ismeri, mert amikor utoljára ott jártak, hát igencsak alig egy hónaposak voltak. Vagy még annyi sem. És persze lehet, hogy nekik könnyebb, mert ketten vannak, de lehet, hogy ettől nehezebb? Vagy attól nehezebb ez most nekem, mert egyszerre kettőt kell elengedni? Rengeteg kérdés és kérdőjel...

Közben az edzések is beindultak, de még nincs végleges időpont. Harcolok a fiúkkal a sulis ebéden, de nagyon tiltakoznak, viszont ha marad az edzés fél háromkor, akkor nem fognak ebédelni előtte. És megint egy jó kis logisztikai csata, mindenki mindenhova időben és lehetőleg épségben érjen oda. Dávid hetedikes lesz, el sem hiszem. Domi pedig negyedikes. És szándékaink szerint felvételizni fog Gimibe. Hihetetlen.