5.

2009. május 15. Patrik 16:44 2400g 49 cm Olivér 16:47 2550g 49 cm

Szinte ma történt (a többiekéhez képest tényleg ;)), hogy végre a karunkba foghattuk a legkisebbeket. Mindjárt egyszerre kettőt. Egészségesek mint a makk ;) Elképesztő, hogy elfértek a pocakomban, hogy bár ketten voltak, de mégsem egészen pirinyók (még Patrik is csak 30 g-mal maradt el Domitól, Oli pedig még túl is szárnyalta). A súlyuk azóta megfordult és Patrik majdnem két kg-mal nehezebb "öccsénél".

Az eltelt öt évet igencsak nehéz szavakba önteni, talán beszédesebbek a fényképek ;)

2009.05.15.

2010.

2011.

2012.

2013.

2014.

Persze a szülinap sem maradhatott el ;) Ünnepeltünk, énekeltünk, tortáztunk, volt ajándék és LEGO ;) és pókemberes ;) és nagyon élvezték ;)

Dávid 15.

Kicsit több, mint 15 évvel ezelőtt egy szép hétfő este (már a kórházban voltam, és a CTG után pont azt mondták az orvosok, hogy itt ma még nem fog történni semmi) nagyjából a látogatási idő után kilenc óra tájékában kísértem ki Tomit a lifthez, amikor elfolyt a magzatvíz. A nővérkék szerint apa még simán hazamehetett volna aludni is akár reggelig, de én megfenyegettem, hogy ha nem jön vissza bajok lesznek. Röpke óra alatt megjárta az utat, magához vette a fényképezőgépet, a szülőszobai felszerelést. Mire visszaért, már a doktor bácsink is velünk volt. Annyira gyorsan történt minden, hogy éjfél előtt öt perccel már a karunkban volt Dávid. 3270g és 56 cm. Most pedig elmúlt 15. Ez a pár év is villámgyorsan eltelt. Ahogyan emlékszem az első pillanatokra is, úgy emlékszem minden kis mérföldkövére. Az első lépésekre, az első fogacskára, az első szavakra, ölelésekre, az első testvéri találkozására Domival, az első ovis napra, az első napra az iskolában, az ikrek érkezésére és még hosszasan tudnám sorolni. ;)

Hogy miből lesz a cserebogár?

Most biztosan majd jól kikapok, mert nem szereti, ha fénykép kerül fel róla, de hát vannak pillanatok, amiket muszáj megmutatni és majd egyszer talán ő is szívesen megnézi ;)

Isten éltessen Dávid ;)

Volt egyszer egy 12. születésnapi buli

Ha már volt születésnap, akkor egy igazi fiús buli is járt hozzá. Nem is akármilyen. Jól bevált már korábban, hogy bowlingos partit tartottunk a fiúknak. Most sem tettünk másképp, csak a létszám duzzadt kicsit nagyobbra a korábbinál, így három pályán játszottak a lurkók. A parti érdekességét pedig az adta, hogy két helyről is érkeztek a vendégek, mert természetesen nem maradhattak ki az osztálytársak és persze a floorball csapat tagjai sem a meghívottak köréből. Mégis, mintha mindenki ismert volna mindenkit hangulat alakult ki rövid idő alatt. Domi három pályán játszott egyszerre, hogy minden csapattal együtt ünnepelhessen. Idén csent ötletként pedig kipróbáltuk milyen az, ha nem sok apróbb meglepetést kap az ünnepelt, hanem az összes meghívottól egyetlen közös ajándékot kap, ami akkor éppen szívének vágya. Azt hiszem nálunk is sikert aratott ez az ötlet ;)

És hogy milyen is volt a buli? Beszéljenek a fényképek ;)

Dominik 12.

Most történt, hogy a 32 héten egy éjszaka arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. Rohantunk a kórházba. Rohant a doktor bácsink is. Végig aggódtam az éjszakát, a délelőttöt és a délutánit is, mire 2002. április 26-án 15:25-kor megszületett a világ egyik legstrammabb kisfia alig 2430 g-mal és aprócska 49 cm-rel, de tökéletes Apgar értékekkel. Elmondhatatlan öröm volt a karunkban tartani, tudni, hogy egészséges. A világ legjobb kisbabája volt. Mosolygott, evett és aludt. Ahogy cseperedett megmaradt az örök mosolya. Hihetetlen, hogy már 12 éves. Gimnazista. Maximalista hajlamaimat mintha örökölte volna ;) Dobol, immáron két éve. Mi más is lehetett volna az ajándék, mint egy dobfelszerelés.

Boldog Születésnapot Domi!

Mosolyogj mindig, mert mosolyog mosolyt szül.

Egy mosollyal mindenkit boldoggá teszel.

Szülinapom, pom, pom....

Egy nap, mint a többi :)

Leginkább így jellemezhetném, de mégsem. Mert amikor ott állnak öten, virággal a kezükben és mosolyognak, mint a kis angyalok, akkor meg tudom zabálni őket. Pedig tudom én, hogy betyárok mind egy szálig... De mégis az én öt pasim, egy nagy és négy kicsi.Kinek van még ilyen szép udvartartása? :)

Egy nap, amin mindent ugyanúgy teszünk mint szoktunk, de mégis más, mert készültek, susmogtak titokban, rajzoltak. 

Kerek szám, mégsem érzem úgy, hogy olyan nagy mérföldkő lenne. Amikor valamiért elhangzik, magam is meglepődöm, hogy már ennyi, de nem érzem. Amúgy pedig, amíg még csodálkoznak rajta az emberek, hogy mind a négy az enyém, addig nem is érdekes, mit mutatnak a számok :)

Második születésnap :)

Az "ötödik" gyerekemé :-)

Na jó, ez talán kicsit túlzás, de egyike a szívem csücskeinek a gyerekek és a fotózás után. El sem hiszem, hogy elröpült két év, bár a kicsik is már három évesek, szóval rohannak az évek. 

Az eltelt két évben született számos bejegyzés, sok-sok fénykép. Remélem még fog születni szintén sok száz, hiszen a témát a fiúk nap mint nap szolgáltatják :) 

S bár voltak hullámvölgyek, amikor kevésbé ment az írás, volt amikor inkább nem akaródzott írnom, mert jó lenne mindig csak a szépről, jóról megemlékezni és voltak szünetek is, volt amikor az írás terápiaként funkcionált és volt, amikor egyszerűen csak jött, de nagyon a szívemhez nőtt. Örülök, hogy rátaláltam, megleltem egyik utam. Bízom abban továbbra is, hogy ha becsukódik egy ajtó előttünk, akkor biztosan nyílik egy másik. Mint ahogyan megnyílt ez az ajtó is számomra, remélem még nyílnak meg a későbbiekben is újabb és újabb ajtók számomra, lehetőségeket kínálva az életben. Remélem meglelem a többi utam is...

10.

Elképesztő, milyen gyorsan röpülnek az évek. Most született, alig a 33. hétre, 2430g-mal, szerencsére makk egészségesen. Most pedig betöltötte a 10. évet. 

-okos, 

-addig harcol, amíg nem sikerül amit szeretne,

-csupa mosoly, persze azért tud hisztizni is, 

-középső, de mégsem

-figyelmes,

-imádja a tesóit - mindet :-)

-rengeteget sportol

-megnyerte első érmét élete első kenu versenyén

-nem szereti a csokit és a tortát sem, így nehéz tortát varázsolni az asztalra, de szereti a gyertyafújást és a kívánságot,

-de szereti a háztartási kekszet és a manner mogyorós nápolyit

 ...és még sorolhatnám oldalakon keresztül mi minden jellemző rá.

DOMINIK 10 éves

Megnyitotta a gyerekszülinapok láncolatát.

Mint írtam nincs olyan torta, amit megenne, így mindig fejtörést okoz a gyertyák és a torta mibenléte. Idén forgácsfánk torta kerekedett :-) Szerintünk szép rózsák voltak, szerinte bástyák. Hát nem pasi? :-)

2002.04.16. 15:25

2012.04.26.

Virágnál jártunk :-)

...igaz lassan már másfél hónapja. 

Régi történet ez nálam. Nem is igazán tudom mikor kezdődött. Talán még Dávid születése idejében. Folyamatosan csodáltam Anne Geddes képeit tündéribbnél tündéribb és igencsak mini kisbabákról. Azután ez valahogyan feledésbe merült, de mániámmá vált a fénykép a gyerekekről. Százával ezrével készültek is a képek Dávidról, majd mikor megszületett Domi, akkortól immár kettőjükről. És elérkezett életünkbe egy igazán nagy csoda is. Szerettünk volna egy kislányt és kaptunk két igazán tündéri, eleven, hétördög kisfiút. A készült fényképek száma nem igen csökkent az eltelt évekkel. Viszont egyre nehezebben ment egy fényképre varázsolni négyüket. Mert amíg a két kicsit csak letettük valahová és ott maradtak, addig nem jelentett ez túl nagy kihívást, mostanság viszont annál inkább. A blogolás kezdetével pedig ismét előtérbe kerültek a fotós oldalak. Szeretem nézni a gyerekekről készült fényképeket, a profi képeket, ahol a fény, szín, kompozíció mind-mind tökéletes összhangban van egymással. Az ilyen nézelődéseim során számtalan ebben a témában íródott blogot olvastam, néztem, kerestem, kutattam. 

Így jutottam Virág oldalára is. Nagyon megszerettem a képeit. Sokszor pályáztunk nyereményjátékokon, hátha sikerül egyszer nekünk is a nyertesek közé kerülnünk, de más megoldás után kellett nézni, mert nem akart sikerülni. Amikor pedig közeledett a születésnapom, azt kértem, hogy legyen az én ajándékom egy ilyen fotózás Virágnál. Köszönöm szépen, hogy teljesült ez az álmom. Köszönöm, hogy Tom megszervezte, a fiúk lelkes résztvevői voltak az alkalomnak. És köszönjük Virág a szebbnél szebb képeket, a hatalmas türelmet a sok rosszcsonthoz. Nagy élmény volt. A két nagyobb annyira élvezte, hogy azt hiszem rendszeresítenünk kell a családi fotózkodást a programtárunkban. Dávid pedig különösen élvezte, hiszen a fotós szakkör révén már sok mindenről hallott, amit most láthatott is. Domi lelkesen pózolt a kamera előtt. A két kicsi pedig felváltva szabotálta a négy fiú egy fényképen próbálkozásokat, de azért sikerült igazi családi fényképet kapnunk és egy olyan igazán mozgalmas négy fiú egy fényképen képet is. A nap fénypontja pedig a nagyoknak az volt, mikor Virág megengedte, hogy a szörnyen drága, profi gépével kattintsanak párat a legnagyobbak.

 ....és még itt jöhetne soks-sok-sok-sok, igazán csak néhány közös képet emeltem ki a sok kedvencen közül.

2 év

Két évvel ezelőtt, már lassan 10 hete a kórházban feküdtem. Nagyon hiányoztak a fiúk, nem szerettem, hogy itt bent kellett töltenem számomra fontos ünnepeket és alkalmakat. A leginkább fájó pont Domi születésnapja volt, még akkor is, ha éppen üres volt a kórterem, megterítettük az asztalt, volt torta, gyertya, lufi, ajándék... De mégiscsak kórház. Hiába tudta az eszem, hogy célja van a bent létnek a sokadik hetet már nagyon rosszul viseltem. Hiába tudtam, hogy minél tovább maradok, annál jobb nekünk, mégis nagyon vártam a pillanatot. Vártam és féltem tőle. Na nem magától a születés csodájától, hanem attól, hogy minden rendben legyen. Hiába vártam a csodát immáron harmadszor, ez valahogyan mégis más volt. Nem csak a pocakom hatalmas mérete miatt, hanem mert tudtam, hogy két kis apróság lakik bent. Minden rezdülésüket figyeltem, de mégsem voltam képes sokszor eldönteni, mikor, melyikük és mit csinál. Úgy pörögtek, forogtak, mintha egy táncteremben lettek volna. Máskor pedig néma csend és mozdulatlanság honolt odabent. Egyszerűen a mai napig hihetetlen számomra, hogyan is lehetséges az, hogy ketten elfértek bent. Már akkor csodának gondoltam ezt, amikor Dávidot vártuk. Amikor a karomba fogtam, és láttam milyen pöttöm, de mégis mekkora. Most pedig ketten laktak bent.

Kimondhatatlan érzések, gondolatok sorozata, amit nem is lehet igazán megfogalmazni, mert maga a csoda. 

Nem tudok elég hálás lenni a sornak ezért a csodáért. Amikor Dávidot vártuk és fejest ugrottunk az ismeretlenben, Tomi sokszor mondta, milyen jó lenne, ha ikreink lennének. Azt hiszem, akkor bele sem gondoltunk abba, hogy ez mit is jelent. Abba pedig végképp nem, hogy egyszer, 10 évvel később részesei lehetünk ennek a csodának és ikreink születnek. És ismét kisfiúk. Az élet úgy hozta, hogy nem meglepetésként kopogtattak a fiúk: "hahó anya, apa itt vagyunk, szeretnénk találkozni veletek", hanem sajnos meg kellett indítani a szülést. Ma is emlékszem minden pillanatra. A várakozásra, hogy előző éjszaka bent a kórházban folyamatosan beszélgettem velük. Volt időm bent felkészülni érkezésükre, hozzászokni a gondolathoz, hogy hipp hopp nagycsalád leszünk, mégis azt gondolom, hogy erre nem lehet. Fenekestül felforgatták mindennapjainkat, olyan csodával ajándékoztak meg bennünket,  amitől a világ egyik legszerencsésebb anyukájának, családjának érezhetjük magunkat. Amikor meglátom huncut kis mosolyukat, elfelejtődik minden nehézség, minden nehéz pillanat. Nem lehet szavakat találni arra az érzésre, amikor egyszerre ketten kiabálják: "ányá, ápá vagy éppen mamma", amikor négy ölelő karocska fonódik a nyakunkba és ölelnek bennünket, vagy csak fogják kezünket. 

Azt hiszem nehezen szoktuk, szokjuk a nagy családos létet. Elevenen él emlékeinkben az első 10 hét minden megpróbáltatása és csodája. A sok álmatlanul töltött pillanat, az első betegség, de az első mosolyuk is. Imádtam ahogyan a nagyok rajongva fordultak feléjük, ahogyan büszkén hangoztatták, hogy nekik ikreik vannak, és hogy végre itt vannak, megszülettek. Nekik sem volt könnyű az a közel három hónap. Mégis mosoly került az arcukra, abban a pillanatban, ahogy meglátták öccseiket, ahogyan kézbe vehették őket. 

Picik és törékenyek voltak. Nehéz hetek és hónapok voltak, amíg összecsiszolódtunk, de így lettünk kerek egész, egy család. És bár sokszor kérdezik tőlem, hogy bírom ennyi fiúval, mindig azt felelem, hogy köszönöm jól, mert nagyon rendes gyerekek. Persze vannak nehéz pillanatok, vannak problémák, de nincs olyan, amit ne feledtetne egyetlen pillanat alatt a mosolyuk.

Eltelt két év. Hihetetlen két év.
Mintha ma születtek volna, csöppen, két kis batyuban. 

Alig akartam elhinni, hogy elfértek a hatalmas pocakomban és hogy többé már nincsenek ott, hanem láthatom, simogathatom, ölelhetem őket. Nem mintha nem simogattam volna akár gondolatban, akár pocakon keresztül ezerszer is őket, de ez valahogyan teljesen más és mégis ismerős. És ott az izgatott várakozás is a jövőre nézve. Mit fognak szólni a nagyok?, szeretni fogják vajon egymást?, mi lesz velünk hirtelen nagy családként? hiszen nem fokozatosan váltunk négy tagú családdá, hanem röpke percek alatt. Patrikot alig három perc eltéréssel követte Oliver :-) Mennyire más ez az anyaság, mint amikor csak egy picurra koncentrál az ember.

Ehhez hasonló rengeteg kérdés kavargott bennem a kórházi szoba magányában. És ezt követték a nehéz nappalok és éjszakák. Nem is emlékszem hogyan éltem, éltük túl. Nem tudom, hogy ha nincs az én odaadó, szerető, mindenben segítő Tomom, akkor mihez is kezdtem volna egyedül. Ha jól emlékszem :-), márpedig az első hetek emlékei elég homályosak, az első tíz hétben nem volt sem nappalunk sem éjjelünk, folytonos ébrenlétben teltek az órák, felváltva ringattuk hol Patrikot és hol Olivert. Nem tudom hogyan sikerült eljutni a két nagyobbnak az óvodában, iskolába, hogyan tudtam ételt varázsolni az asztalra. De ahogyan teltek a napok, hetek egy igazán kerek, szép nagycsalád lettünk :-)

Nehéz, de csodálatos hónapok voltak. Gyönyörű emlékekkel gazdagítva. Annyira gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok, hogy elérkezett az első születésnap. Mindketten szépen jártak, mosolyogtak, és kezdték bontogatni csodálatos kis egyéniségüket. Igazi kis pasikká váltak, jöttek-mentek, pörögtek a nap 24 órájában. Amíg kezdetben biztonságos kis kuckó volt a kiságy és a járóka, szép lassan kinőtték, kicsinek bizonyult a hely a játékhoz, mászáshoz, bunyóhoz. A mai napig nem ismerik azt a szót, hogy lassan, óvatosan, pillanat, várj egy kicsit. Csak azt, hogy most, rögtön, azonnal. Ugye milyen "férfias"? Muszáj lekötni a túltengő energiájukat, mert különben meneküljön aki tud... Enni imádtak, szívesen kóstoltak mindent, de egyenlőre az egyedül próbálkozás még nem volt igényük - azt hiszem szerencsémre. Képtelenség volt bekötni őket biztonságosan bármilyen biztonsági ülésbe, legyen az az autóban, az etetőszékben. Igazi menekülő művészek lettek.

Már egész nagy fiúkká cseperedtek. Rohannak, szaladnak ezer felé ketten, örömmel mutogatják a világ csodáit. Teljesen extázisba tudnak esni egy-egy hatalmas busz, teherautó és hajó láttán. Visszahozzák régi emlékeink azzal, ahogyan a repülőkre mutatnak az égen és közben mondják, hogy óóóóóóóóóóó....  Lassan kezd eltűnni a kis gömbölyű talpacskájuk, ami csak a babáké, a kerek kis babapocak. 
Rendszeresen lerángatják magukról a pelenkát, bár még csak kísérleteznek a bili használatával. Hordják kalapként, használják székként, tologatják járműként. 
Nem létezik akadály számukra. Ketten együtt bármit képesek véghez vinni. 
Beszélik a varázslatos ikrek nyelvét, amit maga a csoda hallgatni, velünk egészen másképpen kommunikálnak. Vannak szavak, amiket teljesen helyesen használnak, kedvelik a hangutánzó szavakat, gyönyörűen mondják, apa, anya, mama, baba, autó. 
Másznak, kúsznak, építenek, szaladnak, és "néha" bizony rombolnak.Csípnek, tépnek, verekednek, harapnak, máskor pedig mint két tündér órákat képesek a legnagyobb nyugalomban és békében eljátszani. Szeretem, ahogyan változnak, akár napról, napra. Nyílik az értelmük, alakul egyéniségük. Mindent megértenek, szeretnek segíteni. 
Elképesztő ötleteik vannak, minden elképzelésünket felül tudják múlni másodpercek tört része alatt. Szeretem a ragaszkodásukat, ahogyan ölelni tudnak, szeretem a huncut kis mosolyukat. Még "tank" mivoltukkal is mosolyt tudnak varázsolni maguk körül. Igencsak akarnokok, mint ezt a koruk is diktálja. Tudnak kezes báránykák is lenni. Autóznak és autóznak, a kedvenceket minden létező formában felismerik. Labda mániások. Nem is tudom hogy lehet ez.... Rúgják, gurítják, dobják, cipelik. Mikor melyikhez van kedvük. Lassan megtanulnak motorozni úgy igazán. Egyik percben hangjukat sem hallani, a másikban pedig visítanak, kiabálnak.
Nehéz őket etetni, mindent egyedül szeretnének. Ez néha tényleg szépen megy, de bizony nem ritka, amikor hosszasan kell takarítani a kiborított, kilöttyintett, eldobált maradványokat. Ügyesen isznak pohárból, ha kevés tartalom van benne, akkor egyedül is megoldják locsolás mentesen.  
Vannak napok, amikor szépen, egyedül elalszanak, máskor valamelyikünk a kemény padlón ébred az éjszaka közepén. Nagyjából három hónapos koruk óta átalusszák az éjszakát, egy-egy kivételtől eltekintve. Ahogyan pedig telnek a hónapok, az ébredés időpontja is tolódik későbbre. Hátha lesz két sokáig alvó gyerekünk.... (..ez egy vágyálom...)
Ma túlestek életük első hajvágásán. Na jó, hajtincs vágásán :-) Oli 10500 g és 83 cm, 16 fogacskával. Patrik pedig 10740 g, 84,5 cm, 15 fogacskával.

BOLDOGSÁGOS SZÜLINAPOT PATRIK

NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOT OLIVER