Hát... nem unatkoztunk. És nem feltétlen rossz értelemben. De az biztos, hogy ismét fenekestül felfordult a megszokott "kis" életünk. Mint írtam már szeptemberrel újra útjára indult a verkli, és most már rendesen pörögve. Ebbe a pörgésbe azért szerepet kapott rendesen az iskolák körüli káosz, de azt hiszem ez a mondat e nélkül is remekül megállja a helyét.
A két legkisebb immár középsősként koptatja az ovi "padjait". Ez számos újdonsággal szolgál számukra is. Hiszen most már részt vehetnek ovin kívüli programokon is, mint például most a héten a szüret a kerületi szőlészetben. Szerintem nagy élmény volt számukra, és itt nem csak arra gondolok, hogy megkóstolhatták a mustot, szedték a szőlőt, látták a présházat, szőlészetet, hanem arra is, hogy egy hosszabb sétát tettek a szőlészetig kézen fogva, csoportosan. Most már betöltenek bizonyos tisztségeket is. Voltak NAPOSok. Nagyon élvezhették, hiszen napokig mesélték, hogy mik voltak naposként a feladataik, ki volt a párjuk. Ráadásul nem együtt, egyszerre töltötték be ezt a fontos feladatkört, hanem külön-külön.
Az sem titok, hogy a nagyobbak iskolát váltottak. Nagyon vártuk (szerintem mindannyian), de azt hiszem a várakozás örömébe a kíváncsiság mellett egészséges aggodalom is vegyült. Mindenki oldaláról egészen más okból. Mi leginkább azért drukkoltunk, hogy könnyen beilleszkedjenek az új közösségbe (leginkább Dávid, aki mégiscsak egy már összeszokott osztályba került nyolcadik évfolyamon), jól érezzék magukat a gimiben, fel tudják venni az új tempót, követelményeknek meg tudjanak felelni, és még hosszasan sorolhatnám. Domi és Dávid aggodalmait csak sejteni lehet, de biztosan szerepelt köztük a milyenek lesznek az osztálytársaink, a tanárok és egyáltalán az iskola. Hiszen persze látták, felvételiztek, tudták, hogy egészen más a lépték, mint az általános iskolában volt. Biztos felmerült bennük is, hogy mennyire lesz más a tanulás, a követelmények, a számonkérés is. De azt hiszem mindannyian csak reménykedtünk abban, hogy jó döntést hoztunk, hogy szeretni fogják úgy, ahogyan tényleg szeretik. Jó látni, ahogyan reggelente örömmel indulnak, nem kell nógatni őket, nehogy elkéssenek, maguktól is sietnek, mert várják őket a haverok :) És persze csak kapkodják a fejüket a számtalan esemény, program és lehetőség láttán.
Eddig azt hiszem jól vették az akadályokat. Domi ügyes, hozott már ötös németből, sok-sok piros pontot, plusz pontot. Dávid igyekszik. Sok helyen ügyesen felvette a tempót, ahol pedig hiányosságai akadnak, ott segítő kezekre talál. Azt hiszem tényleg nagyon jó helyre kerültek. Nem titok, hogy angolból egészen más szinten vannak Dávid osztálytársai, így lehetne nagyon nehéz helyzetben is, mégis időt kapott. Persze nem amolyan szimpla türelmit, hanem hasznosan. Minden héten felel az arra a hétre kiszabott pótlandó anyagból, ha szükséges, akkor külön, csak vele leül a tanító néni és magyaráz, gyakorol. Az sem titok, hogy a többiek tavaly már tanultak latinul és nekünk ezt az évet pótolnunk kellett volna. Elkezdtük, de hát nem jutottunk a végére és nem csak önhibánk miatt, hiszen a tankönyv állapotok még bolti, kiadó vásárlás esetén sem voltak idillinek nevezhetők. Hetente pótolja ezt is szintén a tanárnő segítségével és támogatásával, határidőkkel.:)
Mintha a változás szele is kicsit éreztetné magát :) Dávid változik. Na persze azért nem rohamléptekben, de mégiscsak és pozitív irányban. Reméltük, hogy a közegváltás elindít nála egy változást. Nem szeretném elkiabálni, így erről majd egy kicsit később írok, ha már mérhető is lesz az, amit most látni vélünk.
Persze délutánonként is zajlik az élet. Dávidnak a pótlások és az edzések. Dominak pedig visszatért az életébe a dobolás és a szolfézs (már kapott egy ötöst dob órán). Az edzésekkel kicsit bajban voltunk, vagyunk. Na nem azért, mert nem szeretné, hanem mert leginkább nem ér oda. Hétfőnként majdnem negyed négyig van suliban, hat órája és egy matematika szakköre van, így teljességgel kizárt a háromnegyed háromkor kezdődő edzés. Kedden és szerdán hat órája van, negyed három előtt öt perccel csengetnek ki, így éppen csak egy fél órája lenne odaérni, átöltözni és vízre szállni, de bárhogyan is próbáltuk, tömegközlekedve ez egy lehetetlen küldetés. Nagyszülői segítséget kértünk ezekre a napokra autós fuvarral, így talán áthidalható lesz a szűkös időkorlát. Nem unatkoznak ők sem, de esténként mi sem. Immáron két lurkó leckéit és házi feladatit kell ellenőrizni, kikérdezni amikor szükséges és persze mindeközben még a két legkisebb poronty igényeit is kiszolgálni. Azt hiszem ez az igazán mission impossible. Mert persze, hogy szeretném, ha mind a négyen maximálisan megkapnák mindazt a törődést, ami jár nekik, amit megérdemelnének és, hogy mindenki lelkivilága rendben legyen, de mostanság azt érzem, hogy kénytelenek vagyunk a kompromisszumokra, mert mind a négyre egyformán és egyszerre figyelni úgy, ahogyan igényelné.... hát nem igazán sikerül. Persze tudom, hogy ha beáll a rend és megszokjuk az új helyzetet, akkor sokkal könnyebb lesz és mindenkire több idő jut, de biztosan elég? Csak ne lennék ennyire maximalista :) mert amíg mosolyognak és egymást túlkiabálva mesélnek, beszélnek, addig talán nincs nagy gond.
Most éppen háromnapos bicajtúrán vannak a Balaton északi partján. Hallhatóan nagyon jól érzik magukat :)
