Gyermekkoromban október vége, november elseje valahogy mindig szomorkás volt. Krizantémok, mécsesek, temetők, eső, hideg. Valahogy ennyi maradt meg bennem az őszből, az ősz végéből.
Mindkettőnk minden nagyszülője fentről vigyáz már ránk. Szerencsére a fiúk még nem élik meg ezeket a hiányokat, régi emlékeket, bár már ők is találkoztak az elmúlással.
Az én apai nagyszüleim sajnos már régen nincsenek közöttünk, még általános iskolás voltam, amikor nagypapa felköltözött a csillagok közé. De ma is mosolyogva emlékszem, mennyi Csapd le csacsit játszottunk együtt. Nagyon szerettem őt. Az anyai nagyszüleimmel egészen más kapcsolatom volt, sokkal több emlékkel, kötődéssel. De ez érthető is, hiszen együtt éltünk, laktunk születésemtől az utolsó pillanatokig. Máig sóvárgok nagyi süteményeinek íze után, emlékszem, hogyan tanított vasalni, takarítani, és a főzés alapjait is tőle sikerült megtanulnom. Ma már nagyon bánom, hogy ezeket a nagyon hiányolt ízeket nem tanultam meg tőle. Mert vannak köztük olyanok, melyeket csak keresek folyton folyvást, de csak sóvárgok, nem lelem őket. Ilyen nagyi hihetetlen vadas mártása, mézes krémese, dió tortája... Nagypapa pedig ... :-) Nyugalom, türelem, tanítás, rajzok. Amikor egészen kicsi voltam, akkor ő vitt el sétálni, amíg a Jézuska feldíszítette a fát és odavarázsolta az ajándékokat alá, vagy együtt kötöztük a szaloncukrokat, megtanított rajzolni, megtanított a természet szeretetére. Nála is még oldalakon keresztül tudnám folytatni a listát. És a fiúk még ismerhették :-) Dávid volt a legszerencsésebb a fiúk közül, mert ő még viszonylag sokat kapott Dédpapából (az egyetlen dédszülőből, aki megérhette, hogy dédunokája szülessen). Mai napig emlegeti, hogy együtt reggelizett vele, és Dédpapa adta az alma falatokat és a katonákat. Istenem! Mennyit sétált Dáviddal, amikor még csecsemő volt és altatta őt mérhetetlen nyugalommal a levegőn a babakocsiban. És hányszor játszottak kukucs játékot itt az emeleten :-) Mennyi szép emlék. Domi is őriz emlékeket Dédpapáról, bár sajnos sokkal kevesebbet, mint Dávid. Őt is tologatta még a babakocsiban, falatokat is osztogatott, de aztán sajnos már hosszú ideje csak fentről vigyáz ránk. De emlékezünk :-) A fiúk mindig kérdezik mikor megyünk Dédpapához... És a temető parkjában sétálva (miközben szép színes leveleket, gesztenyét szedegetnek ilyenkor ősszel a fiúk, és keressük az elmaradhatatlan kísérőinket a mókusokat) mindig beszélünk róla, emlékezünk. És nem csak ilyenkor, halottak napján. Hanem sokszor. És olyankor is sokszor gyújtunk mécsest. Azt gondolom, hogy szerencsésebb így emlékezni, mosollyal konstatálni még mindig fájó hiányukat, mint régen, ahogy emlékeimben élnek a régi idők Halottak napjai.
Mint ahogy szeretem azt is hinni, hogy aki távozik, az a lélek újjá születik. Tom nagyszülei sincsenek már sajnos közöttünk. Én szinte alig ismertem őket. Az apai nagypapája akkor ment el, amikor Dávidot vártuk. Anyai nagymamája pedig pont születése előtt. Az apai nagymama pedig mikor Dominik érkezett.
Ma már szeretem Halloween-t. Amikor szinte szertartás szerűen faragjuk a töklámpást, rendelés szerinti figurákká és közben égnek a mécsesek és emlékezünk. Szeretem a sok színes falevelével, és a gyerekek mosolyával, ahogyan várják mi lesz az idei tökből. Most is faragtunk, és ma is lobognak a mécsesek itthon...
