Hello 2016

Új év, új fogadalmak, új vágyak, álmok a régiek mellett ... vagy mégsem? meg voltak már rég csak valamiért feledésbe merültek? 

Négy kis pasival az élet tiszta kihívás... kaland... 

A kamasz. 16 éves. Már elmúlt. Egyik pillanatban mintha egy értelmes emberi lény lenne, a következőben marslakó, megint máskor három éves kisfiú és még hosszasan sorolhatnám.

A középső. De csak korban. 14 lesz. Úristen, de megnőtt már ő is ... mindjárt ő is kamasz lesz ... segítséééég!

A legkisebbek, mindjárt ketten... három perc különbséggel. Igazi csibészek éjjel és nappal. Ezt szó szerint kell érteni!

Visszatérés....

Régen jártam itt... nincs mentségem ;( talán csak, hogy a fiúk nőnek, tennivaló bőven akad nap mint nap és az idő kevés... és persze a fényképeket már komolyan cenzúrázzák... ;)
Az írás annyi minden... emlékek, mese, valóság, lábnyomok, terápia, történetek, fényképek, kudarcok, sikerek.... az elmaradt írásokat nem hiszem, hogy pótolni lehet, de talán a jövőt újra leírhatnám...  ;) 

Nyári szünet

11 hét.

Az elején mindig végtelenül hosszúnak tűnik, mármint szülői szemmel... utána pedig annyira gyorsan elszalad...

Mint ezen a nyáron is. Szint még most ért véget az iskola, most voltak vizi túrázni a fiúk, alig érkezett haza az edzőtáborból Dominik. Már el is röpül a június és a július eleje is. Javában tervezzük az augusztusi szabadságot. Merre menjünk, mit mutassunk meg a világ csodáiból a fiúknak. És már mindjárt vége az augusztusnak is. Annyi minden történt, mindenről jó lenne megemlékezni itt a blogon is, de valahogy nem volt fontos a szoba, a számítógép, a blogolás. Fontosabbak a még együtt tölthető pillanatok, percek, órák, a még nem teljesült kérések teljesítése. Még pár napig itthon vagyok velük, de már el kell kezdeni a visszaszokást az éjszakákból a nappalok felé, a végtelen játéktól a kötelezettségek irányába. 

De még vár ránk másfél hét móka, kacagás, hogy frissen, újult erővel fogjunk neki az új tanévnek, az új feladatoknak, kihívásoknak mind a hatan.

4 - leckeharc küldetés :)

Ez a legkegyetlenebb.

Már lassan mindent bevetettünk, motiváció pozitív, majd utána negatív, majd egyebek. Eredmény? Egyenlőre kiütéssel győznek a leckék. Miért? Na nem azért, mert annyira, de annyira sok lenne. Inkább a sokan vagyunk. Na nem mi szülők, hanem a gyerekek. Valamilyen változás kellene, de még nem találtuk meg a helyes utat. Adva vannak a kicsik. Ikrek, ráadásul eleven, időzített bombák. Adott egy nagy kamasz és egy középső, aki sok mindent elkezdett másolni. Na ez a káosz.

És ennek is két fajtája létezik.U.m.a hétköznapi elég durva és hétvégi brutál, ami ráadásul folytatásos, véget nem érő.

Segítséééééééééééééééééég....

ui: régről maradt tartozásom volt ez a bejegyzés... sajnos nem vált idejét múlttá :(

Bálintnál :)

Aki ismer, tudja, hogy mániám a sok-sok fénykép. Na persze nem annyira rólam, inkább a gyerekekről, a helyekről, ahol jártunk, járunk, a programjainkról, hogy maradjanak beszédes-képes emlékek. Így nem meglepő az sem, hogy ellátogattunk Bálinthoz  :) Nem tudok csalódni a készült műremekekben. És hogyan lehetséges, hogy mégis csak most mutatom meg a remekműveket? Hát az egy dolog, hogy ez volt az één ajándékom, de a fényképek a nagyszülőknek készültek ajándékban.

 

X-mas

 

Boldog Karácsonyt kívánunk :)

Kezdhetem újra....

Már kezdtem azt gondolni, hogy minden megy a maga kerékvágásában. Erre tessék. Derült égből itt a téli szezon. Az még csak elmenne, hogy kezdhetem megtanulni újra, kinek, hol, mikor és milyen elfoglaltsága van, na de a logisztikai feladat is ismét a nyakamba szakadt. Mert hát persze, hogy még csak közelében sincsenek az időpontok a nyári szezonhoz, de még nehezíti a történetet, hogy az eddigi egy szem helyszín helyére négy helyszín kerül. Azt hiszem kedvem lenne utánozni Micimackót, amikor felfedezi, hogy beszorult nyuszi ajtajába...

Segítsééééééééééééééééééég....

Oroszlánt simogattunk

Talán egy hete lehetett, amikor az egyik kolléganőm mesélte, hogy a kislánya megy oroszlánt simogatni. Hát persze, hogy felcsillant a szemem. Aztán amikor megláttam a fényképeket, már tudtam, hogy ezt nekünk is muszáj lesz kipróbálnunk. Nem kellett sokáig győzködnöm senkit, hogy a mai napsütéses nap kiválóan alkalmas oroszlán simogatásra. Így ma kirándultunk.

Sorban állás volt, de addig a fiúk az állatkertben kialakított játszótéren mókáztak.

A kis oroszlánok egyszerűen tündériek voltak. A hatalmas tappancsuk, a játékosságuk. Az élmény, hogy egy ragadozót, vadállatot simogatunk, mintha házi cica lenne, azt hiszem leírhatatlan. 

Így hiába simogattuk meg a két szabadban hancúrozó cicát, persze, hogy sorban álltunk ismét a testvéreikhez...

Ha pedig állatkert, akkor a többi állatot sem hagyhattuk ki...

A szurikáták játéka, a mosómacik, a büdös borz, a nyuszisimogató az őzikével, a hatalmas kutyák, a szürke marhák és persze a kis oroszlánok szülei sem maradhattak ki.

Őszi Szünet pro és kontra :)

Vártuk. Azt hiszem mindannyian :) Persze most is elrohant.

Mint mindig most is sokkal többet szerettem/tünk volna, mint amennyi az időnkbe végül belefért. De hát ez eddig sem volt másképpen.

Várták a nagyok, hiszen nincs suli, ellenben lehet játszani, mókázni, filmezni, sétálni. Vártuk mi, mert lehetőségünk van nem "leckeharcolni" minden este. A kicsik még nem várták :), de nagyon élvezték az ovimentes napokat a sok-sok mókával és extra programokkal.

A kicsik...

Mókáznak. Eleven hét-ördögök, iphone játék függők, puzzle-t raknak kicsit és egyre több nagyot, mondókáznak és énekelnek. Nagyiékkal megjárták az állatkertet és mindenáron T-rex-et akartak látni élőben :) Lehetetlenség lefárasztani őket, mondjuk az utolsó három nap mindent el is követett ennek megvétózására. Várták a tökfaragást. Elkezdtek rajzolni. Ceruzákat kértek. :) Azért jó lesz nekik újra az oviban, meg nekünk is, hátha kicsit jobban elfáradnak estére :)

Domi...

Már pár hete gondolatban vágta a centiket gondolatban, hiszen Petivel (anyukájával) már régen megbeszélt volt, hogy a szünetben két napot együtt töltenek ott-alvós buli keretében :)Szerintem jól sikerült, legalábbis a hallottak alapján. Új kedvencet is szerzett, ráérzett a társasjátékok ízére. Monopolyt játszottak kettesben Petivel, mégis annyira élvezte... (pedig maratonira sikeredett). Kosaraztak, zenéltek. Persze, hogy volt X-box és tablet is, de hát erről szól a világ. Sportolt is, hiszen még vízen vannak, kajakoznak, bár egye rövidebb ideig és egyre inkább az erősítés, alapozás veszi át az evezés helyét. Jó lenne, ha az enyhébb idő kitartana még két hétig.... Tanult (bár a foga nem fűlött hozzá).

Dávid...

Ő most végig itthon volt. Vívtuk a szokásos kamasz-szülő csatáinkat, próbáltuk rávenni, hogy inkább minden nap tanuljon egy keveset, mint majd most éjjel-s-nappal, de nem jártunk sikerrel. Fb, net, filmek, zene minden mennyiségben. Kajak. Dr. Csont és Cobra 11örület van. Chat. Chat. Chat. Azért mégis imádom, még ha ő néha (mostanában állandóan) úgy érzi, hogy csak morgunk vele, őt senki sem szereti. Pedig ő a morgós zsák :)

Elfáradtam. Ennyi energia bomba fiú mellett azt hiszem még évekig nem számíthatunk csendesen üldögélős, pihentető szabadnapokra.. A felével sem végeztem annak, amit terveztem. Amikor pedig egy rövidke időre elcsendesedett a lakás (a kicsik aludtak, és nagyok edzésen voltak) szerét ejtettem egy-két kényeztető habfürdőnek és a hét első felében napfürdőnek is a teraszon. Annyira szép őszi idő volt, élmény volt kint ülni a fotelban, egy forró tejhabos kávéval és könyvvel. 

5 - kihívás a háztartás, naná...

Amikor valaki olyan tisztaságmániás és mellette maximalista (leginkább csak szeretnék ismét az lenni, mert egyre kevésbé működik), mint én, akkor vannak szituációk, amiket nehezen visel. Hát ezt én mostanában nehezen tudom kezelni. Mármint a káoszt. Először is ugyebár reggeltől estig szinte nem vagyunk otthon, ami már önmagában tud gondokat okozni. Leginkább abból fakadóan, hogy reggelente az öt fiú hagyja el utoljára a lakást. Vannak persze "csodás" napok, amikor minden klappol és rend vár itthon, de az esetek nagyobbik felében van mit renoválnia egy rendmániásnak :). 

Aztán persze itt vannak a további kihívások is, mint odafigyelni egyformán a négy gyerekre, lehetőség szerint ugyebár az igényeiknek megfelelően, megvívni a szokásos napi leckeharcokat, a logisztika rajtelmeiben elmélyedni a lehető leginkább, és még sorolhatnám. Na vajon mi a legsérülékenyebb pont? Hát persze, hogy a házimunkák....

Hétfőnként még nevezhetjük idillinek az állapotokat, hiszen futja energiából az éjszakai rendrakásra és a reggeli készülődés közbeni villámgyors takarításra. Keddenként már mintha döcögősebben mennének a dolgok, és ez csak egyre romlik, mire elérünk a péntekhez. Péntekre általában már szép nagy halom vasalásra váró ruha vár rám, meg persze nem kevesebb mosnivaló. Nem tudom másnál hogy van, de a porcicák sem kímélnek minket, pedig a napi felmosás, porszívózás tényleg napi rutin.  A hétköznap estéket a villámgyors vacsorák, a hétvégéket a sütések és főzések tarkítják. Így a legnagyobb mumus szenvedi a legnagyobb csorbát, a vasalás.... El lehet valaha tüntetni a halmot?

Pedig igyekszem,de mégis kicsit kilátástalan a harcom a "tökéletes" rendért. Ilyenkor szoktam magam megnyugtatni egy Vekerdy Tamás által mondott gondolattal:

"Könyörögve kérem az anyákat, hogy ne vasaljanak, mert a vasalás egy pokol. Nem lehet úgy háztartást vezetni, mint régen, amikor nagycsaládok éltek együtt, és amikor háztartási alkalmazottak voltak. Legyen rendetlenség a lakásban, legyen kedély az otthonban, lustálkodjon, pihenjen az anya. Ne adja át magát ezeknek a hajszolásoknak, amit a külvilág és nem egyszer, mi férfiak szeretnénk kipréselni a nőkből."

:) ha ez olyan könnyű lenne .....

Egy hosszú hosszú nyár elején...

Na jó, mire idáig jutottam, hogy megírjam az elmaradt bejegyzéseimet, és időrendben eljutottam az utolsó tanítási napig, addigra már itt van a szünet kellős közepe.

De a napló mivoltának megőrzése érdekében azt hiszem, hogy nem maradhat ki a nyár megtervezésének dokumentálása sem.

Azt hiszem, hogy nem sokan tudják azt mondani, hogy a nyarakat megoldani egy könnyed és villám feladat. 11 hét nagyon hosszú idő. Ráadásul nincsenek benne megszakítások, ez bizony folyamatos fejtörést okozó feladat. Nem csak amiatt, mert hol legyen a gyerek, nálunk mindjárt négy, hanem szerintem elsősorban azért, hogy tartalmas is legyen a szünidő, legyen hol és mivel eltölteni a napokat, feltöltődniük és újult erővel nekivágni majd egy újabb tanévnek, ami valljuk be idén bizony feladat elé fogja állítani a fiúkat. Új közösség, új iskola. Gimnáziumi mivoltából adódóan már komolyabb feladatokkal és kötelezettségekkel.

Szerettük volna, ha nem a szobában, négy fal között töltötték volna el ezt a 11 hetet a fiúk és nem is csak a mi és a nagyszülők tűrőképességét próbára téve. Így aztán tervezés előzte meg a szünetre szóló utolsó kicsengetést.

A kicsik szerencsés helyzetben voltak, hiszen az ovi majdnem végig üzemel, így tulajdonképpen számukra adott volt a társaság és a jó környezet a nyári szünidő idejére is. Talán most már a nagyokkal is ott tartunk, hogy ha éppen nincs, aki a nap 24 órájában felügyelje minden léptüket, akkor is remekül boldogulnak, szépen közlekednek egyedül a bejáratott útvonalakon. Szerencsés sportágat űznek, hiszen a kajakozásnak most van a szezonja, így ők tulajdonképpen egészen augusztusig napi két edzéssel, edzőtábor lehetőséggel már több hétre elfoglaltságra lelnek. De. Idén ez is kicsit képlékeny volt és nem igazán lehetett nagyon előre tervezni. A téli alapozó edzésekből Domi maradozott ki többször a felvételi miatt, a szezon indultával pedig Dávid került hasonló cipőbe szintén a felvételi miatt. Így egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz idén edzőtábor is. Azért alapvetően biztosítva volt a mozgás lehetősége és a társaság számukra is egészen augusztusig. És nem szabad elfelejtkeznek a sok kis haverről sem, akik már szintén várták nagyon a szünidőt, hogy végre leckementesen bulizhassanak nagyokat.

Augusztusban pedig majd jöhet három hatosban eltöltött hét, na jó majdnem, mert apa bizony nem tud három hétre elszabadulni, de mivel augusztus 20 idén keddre esik így majdnem két és fél hétre ő is mienk lesz :).

És már újra itt is lesz augusztus utolsó hete, amikor ismét van már ovi, edzés és gőzerővel készülődés az újdonságokra, az új iskolára.

És ha már a nyár elejénél tartunk volt nekünk beiratkozásunk is. Egyszerre mindjárt kettő :)

De erről majd külön emlékezem meg.

tervezés, hol legyen a négy gyermek

...

Igazából nem is tudom, hogy konkrétan mi is indított el, milyen forgószél volt éppen körülöttünk, miért is kezdtem el írni ezt a posztot. Nem most kezdtem, hanem még tavaly, valamikor karácsony előtt. Ez lett belőle.

Azt hiszem nagycsaládosnak lenni, egy külön életforma. Imádom. Minden nehézségével, a zajosságával, a zűrökkel és a szépségeivel együtt. Persze eleve nem kis családban gondolkodtunk, ezt mutatja talán az is, hogy a két nagyobb fiunk után szerettünk volna egy harmadik babát is, persze, hogy kislányt. Kaptunk két tündéri kisfiút. Így lettünk egész azt hiszem. És ha most azt írom, hogy van egy hangfelvétel, ahol kb. három, maximum négy éves lehetek és arról mesélek, hogy ha nagy leszek, akkor négy gyerekem lesz, kettő fiú, kettő lány? Na erre varrjunk gombot. Mert bár nem lett kislányom, de van négy csodálatos kisfiam, a szivárvány összes színével, tulajdonságával, jellemével megáldva. Nagyon hasonlítanak és mégis annyira mások mind. 
Korábban csodáltam a három gyermekes családokat, honnan lehet energiát keríteni ennyi gyerekhez, hogyan lehet megoldani, hogy jusson mindenkinek olyan minőségi idő, amire vágyik és olyan szeretetnyelv, amire szüksége van. Jó persze tudom én azt, hogy sok minden rutinból megy egy idő után, de a szeretet nem rutin, az odafigyelés nem tud rutinná válni olyan értelemben, ahogyan azt én "szeretem". Ebből gyakran vívok magammal lelkiismereti háborút. És hát immáron lassan négy éve erőteljesen gyakoroljuk ezeket a feladatokat, hol több, hol kevesebb sikerrel. Amikor kevesebb a siker, azt mindig kudarcként élem meg, ami nem jó, mert olyankor sokkal nehezebb mosolyogva tovább lépni és csinálni tovább. 

És hogy most miért születik ez a poszt (azon túl, hogy a konkrét eseményekre már nem is emlékszem)? Mert vívódom. Mi a jó és a kevésbé jó, melyik lehet a helyes irány, jól nevelünk, ha mégis vannak nehéz napok és hetek itthon? 

Hát a téma a nevelés. Szerencsére mi ketten nagyon hasonlóan gondolkodunk ezen a téren, de körülöttünk annál színesebb a skála, már csak családon belül is, ami rendszeres időközönként, mindig előkerül.
Azt hiszem, hogy igazából nekem/nekünk jól nevelt gyermekeim vannak, akik azért tudják azt, hogyan kell viselkedni (már persze a koruknak megfelelő mértékben és a kortünetek melletti elvárások szintjén). Jól tükrözi ezt az iskolai magatartás jegy, a tanári visszajelzések, az óvodai visszacsatolások is. Na de itthon?
Ha azt hallom róluk, hogy jól nevelt, tisztelet tudó, segítőkész, udvarias, nincs vele semmi probléma ezen a területen, akkor szerintem tényleg jó irányt mutathatunk neki (bár ez majd csak jóval később fog igazán kiderülni). Ha tudom, hogy a kicsik ügyesen beilleszkedtek az oviban, nem verekszenek, betartják az alapvető szabályokat, náluk sem lehet nagy gond. A legutóbbi szülői értekezleten például előtérbe került szintén a magatartás kérdéskör, hiszen felsőben ez már elég kemény probléma az iskolában is. Megnyugodtam. Egyrészt azért, mert fiaim vannak és ez már eleve hoz magával némi nemű történéseket, hiszen nem ültek sosem a popsijukon kettő percnél tovább, és nem csendesen babáztak, hanem igencsak hangosan tudtak autózni, repülni, legózni. Csak úgy csendesen megsúgom, ma sincs másképpen, ha igazán belefeledkeznek a játékba. De talán ezzel alapvetően nincs is baj. Másrészt, mert ha pedagógustól hallja az ember, hogy a csak és kizárólag jelesekből álló magatartás persze nagy öröm és ritka kincs, de azért az igazi gyerekek inkább a négyes és ötös között lavíroznak, hiszen akkor azért megvan bennük a kíváncsiság, a kajlaság, de ott lapul az engedelmesség is, mert figyelmeztetés, kérés után változtatni képesek és hajlandóak együttműködni.
Tudom, hogy ez működik a nagyoknál a suliban és azt is tudom, hogy a kicsiknél is. Tudom, hogy Patyi a reggeli hiszti közben még kérésre sem köszön néha az oviban a csoportszobába bemenet, de egyszerűen nem ér rá a sok "Tudom, hogy nem jössz vissza? Soha nem fogsz visszajönni..." mondat között. Azért tudom, mert délután kérés nélkül szalad ad puszit, integet és köszön el vagy százszor, mire mindketten felöltöznek, és elindulhatunk hazafelé, vagy ugyanezt teszi a kevésbé nyűgös reggeleken.

De mi újság itthon? Itthon tudnak tombolni. Nem csak itthon itthon, hanem a nagyszülőknél is. Mind a négyen. Van ebben napközbeni, hét közbeni kompenzáció visszacsapódás, kamaszkor, felgyülemlett feszültség kitombolása. De amiért igazából írom mindezt, hogy a tombolásnak mindig van eredménye. Na nem pozitív. Ilyenkor szoktuk meghallgatni, hogy miért nem tudnak halkabban beszélni, csúnyán beszélnek, veszekszenek, szemtelenek, nem lehet velük bírni és még sorolhatnám, és persze a konklúzió mindig az, hogy mert nem vagyunk elég szigorúak, következetesek, nem neveljük őket rendesen. Egy darabig mindig próbáltuk megmagyarázni a "bizonyítványunk", ma már igyekszünk ezt kikerülni.
Hangosak. Eleve már az alapzaj több, hiszen nem ketten vannak vagy egyedül, hanem négyen. Mi ilyenkor az első gyermeki reakció? Igyekszem túlkiabálni a másikat és akkor majd meghallják, hogy szeretnék valamit, vagy énrám fognak figyelni. Jó persze, mi felnőttek tudjuk, hogy ez nem így van, hiszen akkor is figyelnénk, ha normális hangerősséggel, hangnemben érkezne a mondandó, de azért van ráció is abban, hogy hangosak. Ettől függetlenül én sem szeretem amikor ordibálnak, sőt, általában csitítjuk őket, hiszen a mai falak már nem mindig hang-szigetelnek tökéletesen. Sőt.
Veszekszenek. Ezt persze nem négyen együtt követik el, leginkább a két nagy civódik egymással, illetve mostanában a két legkisebbel. Ez utóbbit még megértem, hiszen mostanában semmi sincs biztonságban tőlük. Szó szerint. Még a szekrény tetején sem. 
A két nagyobb ennyire nagy civódására még keresem az okokat. Hullámzó a viszonyuk. Vannak időszakok, amikor majdnem harmóniában léteznek egymással, megvan közöttük a kis kópésság, és azután jönnek a hullámvölgyek. 
Az egyik tipikusan vita, amikor el kell dönteni, hogy melyik játékkal játszanak EGYÜTT pl.: X-Box-on), vagy melyik filmet szeretnék megnézni ketten együtt. Dávidnak vannak nagy kedvencei (kettő -  három), amiket akár egész nap képes nézni, hallgatni. Ettől Domi igencsak fel tudja magát pörgetni, amit meg is értek, hiszen sokszor én is szólok nem csak nekik, de a kicsiknek is irányítottan, hogy akkor most nem a Verdák 2-t teszem be, hanem keressünk valami mást, amit ugyanúgy szeretnek. 
A másik nagy vitatéma mindig a tanulás körül zajlik. Leginkább azon, hogy Domi miért nem kell annyit tanuljon. Ebben persze adva van az is, hogy ő még alsós, és persze bizony a kettőjük közötti óriási különbség is, hogy Domi tanulása sokkal hatékonyabb, mint Dávidé. Egyrészt, nagyon ügyesen ki tudja kapcsolni a külvilág zajait (mint öcsik, TV, háttérzaj), másrészt képes nagyon koncentráltan a feladatra összpontosítani, és ezért sokkal gyorsabban túl van a házi feladatokon. Ha pedig tanulandó feladat van, akkor képes egyedül, önállóan megtanulni sokszor teljesen hibátlanul, néha pedig kicsi javítani valóval, amit ismét rövid idő alatt megejt és jön, mondja fel a feladatokat. Dávid ezzel szemben az írásbeli feladatokat nagyjából önállóan megcsinálja, de nála a tanulás, ha nincs kontroll, akkor nagyjából ennyiben ki is merülne. Önállóan megtanulni valamit pedig egyenlőre nem túl hatékonyan tud. Ebben sajnos még benne vannak a korábbi zűrjeink, mind a korábbi iskolával, az ottani napközi nem túl hatékony működésével. A figyelme pillanat alatt elkalandozik, amiben persze a kamaszkor is rendesen ludas. Na és a lustaság. Ami ebből pedig a lényeg, hogy jóval több időt kell a könyvei felett tölteni, ami bizony sokszor csattan rajtam vagy Domin. És persze az sem mellékes, hogy Domi is tanulékony, így már elkezdte utánozni a nem tudom, nem értem, miért kell, nem akarom kezdetű mondatokat. Szerencsére ma még ezt csírájában le is tudjuk zárni.
A harmadik terület, ami pedig mindig civódásra az okot a testvérféltékenység. Szerencsére nem állandó vendég nálunk és sokszor jól is kezelhető a fiúknál, de azért akadnak állandó momentumok. Azt nem tudom, hogy másoknál, ahol "sok " a gyermek hogy van, de nálunk Dávid nagyon féltékeny tud lenni. Leginkább Domira. Mert Ti a Domit jobban szeretitek, neki mindent szabad és még sorolhatnám. Na persze ez nem egészen így van, mert természetesen neki sem szabad mindent, csak vele kevesebbet kell harcolni, és ezt éli meg Dávid a "jobban szeretitek" felkiáltással. Amúgy, csak úgy csendesen, azért neki sokkal több mindent szabad, már csak a három év korkülönbség miatt is, hiszen korábban volt telefonja, korábban lett facebook-ja, el szoktam engedni sétálni, találkozni a barátokkal akár szülői felügyelet nélkül is... Persze ezeket átmenetileg vissza is lehet vonni, amikor büntetni muszáj. Pedig szerintem ez nekem jobban fáj, mint neki. 
Időnként csúnyán beszélnek. Nem itthon tanulják, sőt amennyire lehet tiltjuk is, bár mint tudjuk a tiltás eredménye mindig.... De pont a héten mesélte apu, hogy amíg várja őket az iskolánál tanítás után, addig hallja milyen csúnyán beszélnek a gyerekek, ahhoz képest pedig amit Dávidéktól hallani, szinte semmi. Csodálkoznak hogy lehet ez... Persze én is, mert ha elvileg sehol nem divat otthon, akkor mégis honnan jön? A nagyobb baj, hogy a két legkisebb is hallja, majd ha éppen olyanjuk van, akkor mondják is. Náluk még a "nemszabad" használ is, és akkor hosszabb-rövidebb ideig nem hallani tőlük, szerencsére oviban nem divat és ott nekik sem jut eszükbe. De minden esetre nagyon aggasztó, hogy hiába figyelünk erre itthon, ha a majdnem egész napos közeben ez a divat, illetve nem is jó szó erre a divat, inkább a megszokott. Mit lehet tenni? (Mármint az itthoni nem használat és szidás-tiltás mellett?)
Nem is tudom, még annyi minden lenne... de majd legközelebb :)

2013/2.

... és jöhetek a tervek, álmok, célok, fogadalmak... :)

Nem is tudom hol kezdjem.

Talán ott, ahol az előző részt is kezdtem. Minden létező követ megmozgatunk továbbra is annak érdekében, hogy a negatív hullámunknak véget tudjunk vetni és el tudjuk kezdeni visszaépíteni az életünket a korábbi medrébe. Ennek is nagyon sok színe van természetesen. Két fix munkahely megtalálása, minek következtében a rendezendő dolgainkat rendezni tudjuk úgy, hogy szép lassan elérjük azt a szintet, ahol nem kell tologatni és sakkozni, vagy ha netán mégis szükség lenne rá, akkor  a  megfelelő sorrend legyen csak a szempont, ne pedig mérlegelni kelljen a dolgok léte, nem léte között. De a fogadalmak és álmok, célok tervezése során nincs lehetetlen, így elhatároztuk, elhatároztam, hogy ez idén sikerül.

Gyerekek. Nagyon szeretném megtalálni végre a megfelelő nyomógombokat. :) Azt hiszem sokat segítene a mindennapi harcok, viták minimálisra csökkentésében. Persze tudom én, hogy kamasz gyermekkel senkinek nincs könnyű dolga, meg értem én, hogy a kicsik csak elevenek. 

Alapvetően nem szeretem a muszáj dolgokat, de vannak bizonyos, elvárhatóan kötelező ténykedések, amiknek bizony eleget kell tennünk. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolába és óvodába járnak. Az iskolásoknak bizony akadnak házi feladataik is, amik arra várnak, hogy elkészüljenek. Az ovisoknak pedig délután is kijár a játék. Ez bizony nagyon kardinális kérdés, amikor a Nekem miért kell kezdetű nótára kell válaszolni. Ahhoz pedig, hogy senki ne zavarjon senkit a saját teendőiben bizony nagy szervezés szükségeltetik, és egy nagyobb mérvű, új keletű szabályrendszer felállítása szigorú szankciókkal, amiket bizony be is kell tartani ahhoz, hogy eredményt is hozzanak. Nem feltétlenül minden az ő részükről szükségeltetik.Ilyenek például a szabályok, amiket bizony nekünk kell felállítanunk.

 Az egyik, nem számukra kiszabott feladat és szabály erre az esztendőre a logisztika, mely valljuk be elég hangsúlyos, viszont annál nehezebb része életünknek. Hat ember mindennapi dolgait úgy összehangolni, hogy működőképes, élhető, rendszert alkosson, nagy kihívás. Ennek szeretnék még inkább specialistájává válni. Mert persze az már "majdnem tökéletesen" megy, hogy az egyik program lehetőleg ne ütközzön a másikkal egy és ugyanazon személy tekintetében. Nem ennyire egyszerű a feladat, ha már a számba jöhető összes személyt nézzük és tudva lévő, hogy a célállomásokig is el kell jutni mindenkinek és onnan pedig haza, és a lehető legkevesebb holt idővel, a kicsik legkisebb rángatásával. Igyekszem. Amikor pedig azt gondolnám, hogy megvan a válasz és a jó megoldás, persze olyankor szokott az élet közbe szólni, de ilyen idén nem lesz :).

Ami viszont már mind a négy kiskorú feladata és kötelezettsége (lenne), hogy a kiszabott nem túl nagy számú szabályt betartsa. Az egyik ilyen például a két nagyobb tekintetében, hogy az iskolatáskát nem reggel kell bepakolni szaladva két perc alatt, hanem még este elalvás előtt, hogy tuti ne maradjon itthon semmi. A kicsiknek szerencsére még csak a szeretném vinni motyója van :) A nagyoknál viszont részemről elvárás, hogy koszos edzőruha landoljon végre a szennyesben és igencsak hálás lennék, ha helyette a tisztát ők pakolnák be, mert akkor nem kéne hallgatnom -7 fokban, hogy nem raktál váltó zoknit..... Mert bár a szennyest, ha nem látom a megfelelő helyen, dühömben én rángatom ki a táskákból, hogy legalább a tiszta ne legyen vizes, koszos, de bevallom nem mindig emlékszem kristály tisztán mit is kellene a helyükre betennem és kinek (zokni, poló, nadág, alsó, pulcsi, futóruha, edzőcipő....) 

Valahogyan a délutánok rendjét is jó lenne ennél biztosabb keretek közé szorítani, mert ez az első két hét igencsak kaotikusra sikeredett. Tudom, hogy még a szünet utóhatása is benne lehet, de nem vigasztal. Valamilyen olyan megoldáson töröm a fejem, amiben egy kicsit kicsi is nagy is megtalálja a helyét, feladatát, mindenkinek jutna egy kis odafigyelés talán 100%-ban is, még ha csak rövid időre. Sajnos mind akarnok, mostanában. Aminek részben örülök, mert szerintem fontos az akarat, az visz előre az életben. Meg az álmok. Azokat szeretném, ha megőrizhetnék és a valóság nem rombolná őket. Azt hiszem ez manapság nem könnyű feladat. De visszatérve a délutánokra. Viszonylag kis helyen vagyunk sokan, de jó lenne a nagyoknak egy kuckó, ahol béke és nyugalom honol, nem zargatják őket a kicsik másodpercenként. Az is lehet, hogy a kicsik szobájában (ami tényleg kicsi, hiszen a beépített szekrény uralja - és albérlet lévén ezzel nem tudunk játszani) kéne alkotnom valami nagyot, hogy kedves legyen nekik, szeressenek ott lenni, játszani. Még ötletelek, hiszen aktuálissá válik (vált) már az ágy csere is náluk, de még nem tudom a tuti megoldást (kis hely, két ágy, emelet veszélyes....).

Álmok. Gyerekekre hangolva. Annyi inger éri őket a külvilágból, ráadásul szerintem elég sok közülük nem feltétlen a korosztályuknak való, csak éppen húz az ár. Mert kérdem én... minek egy tizenévesnek (na nem nálunk, de körülöttünk aztán rendes mennyiségben) Apple telefon? vagy akár a legprofibb Samsung? - na ilyenük az enyémeknek egy darabig még biztosan nem lesz-, mire tudja használni a netbook-ot, a tablet pc-t? Még a netbook-ra azt mondom, hogy hasznos, ha van, mert vannak bizony olyan házi feladatok, amikhez már igencsak kell a számítógép, internet és nem jó veszekedni rajta, hogy most anya dolgozik rajta, vagy apa, vagy pedig ki írja a házi feladatot. De szerintem a tablet gépeken egy gyerek fényképet néz, netezik, játszik. Ezt lehet a számítógépen is, nem? Jaj ez a világ. Szerintem sokkal fontosabb, hogy élményeket kapjanak. Tudjanak örülni az együtt töltött időnek, ami nagyon fontos. Tudjanak szeretni igazán. Élmény legyen egy jó mozi, színház, séta, beszélgetés, minőségi idő. Mindezek persze nagyon is személyre szabva. És mindezeket persze nem csak azért gondolom, mert négyen vannak és a fentebb felsoroltak nem éppen a kedvező árkategóriás termékek közé tartoznak. De amikor a villamoson fényes nappal kést ránthatnak, elvehetik a gyerekektől az értékeket és számtalan ilyen és hasonló történetet lehet hallani, akkor bizony féltem is őket. Féltem, mert szerintem még kicsik és egy ilyen helyzetben még egy felnőtt sem biztos, hogy tudja melyik út a helyes, hát még egy gyermek. Idén is igyekezni fogok sok közös sétát, kirándulást összehozni, mindig egy kis ezt, egy kis azt belecsempészve. Tudom azt, is, hogy ezek nagy része a szünetekre korlátozódik, hiszen amikor őrület van, akkor még levegőt venni is nehéz.. 

Miután nem kicsit vagyok maximalista... Meg kell tanulnom még mindig sok mindent. És persze vannak remek támpontot adó módszerek, még eddig nem sikerült alkalmazni a nagy rohanásban. Pedig de szeretném, ha nem állna feje tetején a ház reggel miután elhagyjuk a lakást, vagy este elalvás előtt legyen energiám még elpakolni amit kell. Jó lenne, ha reggel elsőre ki tudnám nyitni a szemem és csak úgy pattannék ki az ágyból. Megfogadom mindig, hogy nem gyűjtőm a vasalandót egy hétig, mert az már nagyüzemi mennyiség, de hét közben vasalni.... Szeretném ha minden nap lenne legalább negyed órám csak magamra, amolyan kicsit befelé figyelő, nem két álmos pislantás között olvasó, nem rohanó sétáló kávézós kicsike idő.  Remélem idén meglelem. Jó lenne, ha a memóriám végtelen kapacitással bírna és sohasem felejtenék el dolgokat, mint például kérdőív visszaküldése iskolába, gyüminap az oviban, levelek postára adása, csúsztatott leckék kikérdezése (pl vers tanulás), .... Mindezek persze eszembe jutnak, de már csak az éppen utolsó pillanatban, vagy egy kicsivel utána.

Szeretném, ha maradéktalanul éreznék és tudnák a fiúk mennyire fontosak nekem mind az öten :), és hogy mennyire szeretem őket. És bár előfordul, hogy muszáj nemet mondani, büntetni, ugyanakkor motiválni, dicsérni, de mindezektől függetlenül a legfontosabbak ők, és nem csak az egyikük, másikuk, hanem mindannyian, együtt, egyszerre. És bár nehéz ezt kivitelezni, mert a nap csak 24 órából áll és néha bizony a 48 is kevés lenne, de azért igyekszem. Szeretném a türelmet még nagyobb maximális üzemmódban birtokolni, ami rohanó világunkban néha bizony nagyon nehéz. Jó lenne, ha a napi rohanás, stressz továbbra sem rajtuk csattana feszültséggel teli légkörben itthon. Erre eddig is igyekeztünk nagy hangsülyt fektetni, a jövőben sem szeretnénk ezt másképpen. Mert azért csendben bevallom, teljesen még nem sikerült elsajátítanunk ennek a tökéletes művelését. Szeretném a maximalizmusom a gyerekek tekintetében ténylegesen személyre szabottan átvetíteni csak, nem pedig a saját magam felé totális maximalizmusban részesíteni őket. Van aki felé majdhogynem működhetne is, de akad olyan is, akinél igencsak gyakorolnom kell ezt kordában tartani és csak a lehetőségeihez képest alkalmazni. Azt hiszem már sokat fejlődtem ebben a tekintetben, de nem szeretném abba hagyni ezirányú fejlődésemet.

Elindultunk egy úton, a változás útján. Persze alapvetően elhatározás kérdése a dolog, de az élet mégis tud akadályokat gördíteni utunk során lábaink elé, amikkel vagy megvívjuk csatáinkat é erősödünk, vagy ezáltal feladjuk. Na ezt nem tesszük. Az álmokért meg kell dolgozni az igaz, de feladni annyit tesz, mint feladni az életünket. Ezt biztosan nem tesszük meg idén sem, kitartunk céljaink, terveink, álmaink mellett.

Kettesben feltöltődés. Fontos. Nem napok, nem éjszakák, de órák, amikor nincs ovi, suli, lecke, munka, háztartás, CSAK mi. Szeretném ha több ilyenben lenne részünk :)

És még lapokat, oldalakat írhatnék tele álmokkal célokkal tervekkel, fogadalmakkal, mert bőven van még a tarsolyban...

2013/1

Fogadalmak, tervek, célok, álmok....

Új év környékén gyakran születnek fogadalmak, készülnek számvetések, tervezünk új célokkal, tervekkel, álmokkal. 

Azt hiszem ez nálunk sincs másképp, számvetés, fogadalmak, álmok, tervek készültek, készülnek az új évre.

Jöjjön egy kis számvetés.

Azt hiszem nem próbálom meg nem sikerült és sikerült alapon felsorolni a legfontosabbakat, mert lehetetlenség lenne, hanem inkább ömlesztem.
Valljuk be, most már sokadik éve nincs "jó" évünk és mondogatjuk, hogy ennél csak jobb jöhet, de valahogyan nem akaródzik. Évekkel korábban indult a negatív hullámunk, amikor a kicsik pocaklakók lettek és jött a válság., az én tartós kórházi bent létem. Persze, hogy azt az ágazatot sújtotta leginkább és először a válság is, ahol apa dolgozott, de ez már a réges régi múlt, mint az is, hogy azóta próbálunk folyamatosan visszatérni a legalább elfogadható mederbe, hogy a felhalmozott mínuszainkat csökkenteni tudjuk- mert akarjuk, ígérjük, de csak a takaró végéig tudunk nyújtózkodni így nem mindig tudjuk az ígéreteket teljesíteni-, vagy legalább ne dagasszuk tovább, de mindezt fix, beszámítható jövedelem hiányában igencsak nehéz kivitelezni, mondhatni lehetetlen.  Mindemellett persze a mindennapok sem mindig könnyűek, a költségek pedig nem csökkennek, hanem mindig emelkednek.  Lógok a levegőben, nem tudom, hogyan tovább, mi lesz a megoldás a helyzetemre.. Apa pedig már évek óta keres olyan lehetőséget, amire havonta és fixen lehetne számítani. Nem könnyű egyik napról a másikra létezni, megpróbálni mindent úgy tologatni, hogy az a lehetőségekhez képest a lehető legtöbbre elég legyen és a lehető legtöbb kiadást fedezze, albérlet, rezsi, iskola, óvoda, netalán élelmiszer. De most nem is erről szerettem volna írni, de a számvetésnek tulajdonképpen ez is részét képezi. Amúgy meg muszáj optimistán tekintenem a jövőbe, hátha akkor végre hoz valami pozitív változást 2013 számunkra.

A legfontosabb ami még igazán nem is 2012-ben indult, de igazán itt mutatta meg a döntés helyességét, az Dávid suli váltása volt. Kellett nagyon ez a közeg váltás, leginkább a tanári hozzáállásban. Mert az gondolom, hogy ez az alap. És bár azóta ismét harcolunk - nem keveset, hanem szinte állandóan, de már nem azon, hogy ő úgyis hülye és nem tudja, hanem inkább azon, hogy simán tudná, ha nem lenne ennyire lusta és nem kerülné el ilyen mértékben a tankönyveivel és füzeteivel való szorosabb megismerkedés minden lehetőségét. Mert amikor hajlandó szorosabb kapcsolatot létesíteni a tankönyvvel és kinyitja, elolvassa és meg is tanulja, ami benne találtatik, na abból bizony tuti ötöst kap. Ennek a rögös útnak az első igazán látható jeleit 2012 elején tapasztaltuk meg, a félévi bizonyítványosztást követően. De azért persze folyamatosan is, már ami a tanárok tényleges pedagógusi oldalát jelenti. Nyáron pedig a nevelési tanácsadóban a BTM felülvizsgálatnál szerencsésen megszabadult az eddigi bélyegtől :) A harcoknak pedig nincs vége úgy látom, legalábbis 2012ben, mert nem könnyű egy maximalista anyával megáldott gyermek sorsa, ezt beismerem.

Domival a suli terén nem voltak túlzottan problémáink, benne van egyfajta akarat és maximalizmus, ami társul egy adag feladattudattal is, így ismét hozta a formát, nagy örömünkre, harmadszorra is kitűnő bizonyítvánnyal büszkélkedhetett a nyári szünet elején. Az idei év az új ofővel nem indult túl fényesen, de azért panaszra egyáltalán nincs okunk. Az egyetlen ami miatt nem a legnagyobb öröm most erről írnom, hogy bizony ez a felvételi éve és azért ha nem is döntően, de a félévi bizonyítvány azért igenis számít. Végre teljesült a nagy álma,  a Nádasdy Alapfokú Művészeti és Általános Iskola keretein belül dobolni tanul. Már évek óta álma volt, hogy járhasson, de a létszám korlátozott. Miután sikerült azt elérni, hogy hallgassák meg, nézzék meg ki is Ő valójában, ügyesnek találtatott, így ősszel megkezdhette a szolfézs és dob tanulmányait az iskolában. Mellette kajakozik és bár nem gőzerővel, de készül a felvételire. Igen ő. Sokszor feltettem már neki a kérdést, akarod? Gondold meg. Tényleg ő szeretné, de azért gyerek, aki ha játszhat is, miért akarna felvételi feladatsorokat írogatni. Mindenesetre már csak két hét és itt a nagy nap, felvételi.

Volt még egy másik nagy változást a nagyok életében, a sportág váltás. Átültek kenuból kajakba, ami megint csak nagyon jó döntésnek bizonyult. Mert bár így a versenyszezont érmek nélkül zártuk, de mégis ismét szeretnek járni edzésre, jó a társaság, edző, programok. Remélhetőleg ez a jövőben sem zajlik majd másképpen, nem titkoltan leginkább avégett, mert nem szeretném őket úgy látni, mint sok gyermeket a korosztályukból, akik még délután öt után is a játszón lógnak és nincs kontrollálható programjuk. Azt hiszem amikor én kicsi voltam, akkor is fontos volt, hogy ne unatkozhasson egy gyermek és legyen értelmes elfoglaltsága - hogy ne kallódjon el -, de ma ennek hatványozott szerepe van. Leginkább akkor, amikor fényes nappal a villamoson kést ránthatnak ránk úgy is, hogy hatan voltunk, mi ketten felnőttek és a négy gyermek, vagy legutóbb egy hónapja az edzésről jöttek ki úgy a gyerekek, hogy az eddig őrzött parkban egy pasas vasrúddal csapkodott feléjük és most az edző keresi a nagyokkal. 

A legkisebbek, de mégis a legtöbb figyelmet igénylők. Ikrek. Akinek nincs, az szerintem nem is tudja elképzelni ez mivel jár ( és itt nem csak ara gondolok, hogy rögön kettő kell, vagy futhatok két felé, vagy ha energiabombák, és ketten, akkor az kész halál, hanem azokra a pillanatokra, mikért érdemes harcolni a mindennapokban, amitől mosoly kerekedik mindenki arcára, na leginkább ezekre kellene fókuszálni és igyekszem is nap mint nap). Elmúltak három évesek. Hihetetlen. Ősszel elkezdték az óvodát. Nem mondom, hogy zökkenő mentesen, de alapvetően mégis pozitív változásokkal. Szerepjátékoznak, elkezdtek rajzolni maguk is, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző, énekelnek, mondókáznak. Óvó nénik és a dadus néni is szeretik őket, az oviban például már sikerül betartani a szabályokat is. Én csak merem remélni,  hogy előbb utóbb ez itthon is jellemzővé válik, és nem kell őket a könyvszekrény tetejéről, az emeletes ágyról lehalászni, nem próbálják meg többet majdnem felgyújtani a lakást, megpróbálnak halkabban is megszólalni.  De remélem sosem veszítik el csupa mosoly, vidám természetüket, az egymás iránti szeretetet, ahogyan imádják a bátyjaikat, ragaszkodnak a megszokásaikhoz, ahogyan bújnak és kikövetelik az odafigyelést és az ölelést. Nem lehet rájuk sokáig haragudni. Imádom ahogyan locsognak, fecsegnek egész nap, amiket mondanak és ahogyan gesztikulálnak hozzá. Szinte naponta tanulnak újabb és újabb szavakat, amiket azután előszeretettel építenek bele a mindennapok mondanivalójába.

Nyáron nagyon ügyesen készültek az ovira, már már elmondhattuk, hogy az éjszakákat kivéve teljesen szobatiszták. Hát ez most így év végén nagyon elromlott, legalábbis Olinál. Remélem csak a fránya bárányhimő kavart be és emiatt gyakoriak a pisis,- kakis balesetek, az alvásokról nem is beszélve. Patrik  nagyon ügyes, az esetek túlnyomó részében száraz pelussal ébred és a balesetek is igen ritkák. Bár pont a nagyok első mozizásának alkalmával okozott nem is kicsi balesetet. A nagyok szerencsére már a vászon előtt élvezhették a film nyújtotta élményeket, mi pedig a tovább villamosozás előtt még meglátogattuk a legkisebbekkel a mosdót. Apa ment Olival és Patyival. Kész szerencse, hogy ketten vagyunk rájuk. Persze nagykabát, sapka, sál miegymás, mert nagyon hideg volt. Próbáltam lefejteni róla a több réteg ruhát és kértem, hogy várjon amíg nem szólok. Hát nem sikerült. Kész szerencse, hogy a kézszárító alkalmas a totálisan ázott ruhák nagyjából történő megszárítására. Apa a férfi mosdóban szárította a bélelt farmert és pedig a gatyeszt és a harisnyát. Szép látvány lehettünk. És ezzel még nem volt vége erre a napra a baleseteknek (bár tényleg nem is emlékszem mikor jártunk így utoljára, sőt... nem is jártunk még így), mert Oli az utolsó egy trolimegálló ideje alatt követte el ugyanezt, kértük még bírja addig míg odaérünk. Nem bírta. Szeleburdi család az év utolsó napján alkotott :) 

Elképesztő energia van bennük, másodpercek alatt képesek feje tetejére állítani maguk körül a világot, rombolni - még ha nem is szándékosan, de mindenképpen akarat vezérelten. Nem kevés energia és türelem szükségeltetik hozzájuk. 
2012-ben sajnos gyakrabban fordult elő, hogy türelemhiányos állapot alakult ki, amikor pedig már elfogyott, bizony hangos kiabálás volt a következménye. Nem vagyok rá büszke. Sőt. Családon belül is mindig harcolunk azért, hogy nem erőszakkal és musz programokkal kell a gyerekeket nevelni, van a szelíden terelés művészete, amit ha jól alkalmazunk, akkor hasonló hatást tudunk vele elérni, de ehhez bizony idő, türelem és türelem szükségeltetik. Négy gyermek esetén pedig még ennek is a sokszorosa. De erről majd azt hiszem külön posztban kellene értekezni. :)

A két legkiseb esti elalvása a nyár eleje óta kritikán aluli. Pihenésnek lőttek. De szó szerint. Nagyon nem is részletezem, mert már sokszor írtam róla.

Délután, óvoda után már őket sem lehet csak úgy leültetni, csinálj valamit felkiáltással, egyre jobban igénylik ők is azt a fajta kitüntető figyelmet, amit a két nagyobb is pont ebben az időpontban igényel a leginkább. Hát ez még nem megy. Ebből kifolyólag hatalmas lelki vívódásokat folytatok mind magammal, mind pedig ebből fakadóan velük is, hiszen szétszakadni nem megy, nehéz eldönteni kinek van nagyobb szüksége akkor és ott a figyelemre, de közben legyen vacsora is, mindenki időben kerüljön ágyba és még sorolhatnám.
Egész évben igyekeztem közös, családi sétákat tervezni, szervezni, ahol van ideje és helye a mókának, beszélgetéseknek. Azt hiszem még van hová fejlődnünk, de gyakorlat nélkül mester sincs. Sokat kirándultunk sétáltunk Budapesten és környékén, ha pedig mostanság így télen nem csak fáznánk, hanem a hó is esne, akkor elő lehetne venni a szánkót és lehetne hógolyózni. Szerettem az itthon töltött - kizárólag tanulás mentes :) - pillanatokat, szerettem, ahogyan sokszor csillogott a szemük a kicsi kis meglepetések révén, ahogyan rá tudnak csodálkozni a világ dolgaira akár mind a négyen is. Jó volt sétálni velük város szerte, felfedezni a természet apró szépségeit, megélni a mosolyaik, látni amikor négyen játszottak önfeledten.

... és a jövő? :) folyt. köv.

Verkli

Újra indul a verkli. Holnaptól ismét rohanás, korán kelés (továbbra is a két kicsi miatti alig alvással gazdagítva - bár ma ismét teszünk egy próbát...), edzések, felvételire készülés, félévi nagydogák, keresés és még sokáig sorolhatnám a ránk, rám váró feladatokat.

Holnap reggel iskola, majd irány a doktor néni, hogy legyen egészséges igazolásunk a bárányhimlő után. Utána pedig a szokásos verkli. Itthon rohamléptekben rend, önéletrajzok szétszórása a megfelelőnek tűnő helyekre, főzés, a méteres vasalandó torony felszámolása, Dávid házikedvencének befejezése, januári teendők naptárba vetése....

B.U.É.K. :)

Customize an invitation

Advent

Már hetekkel korábban elkezdtem tervezni, ötletelni. De valahogyan a megvalósításra nem jutott túl sok szabad vegyérték. Hol az éjszakába nyúló munka, hol az éjszakába nyúló tanulás végett. Arra a csekély mértékű 4-5 óra alvásra pedig még szükségem van, ami általában marad. Ráadásul a Luca nap is nyakunkon van.

Hát nem lettem kész a naptárral elsejére és az adventi asztal dísz sem készült el Advent első vasárnapjára. De ha egy kis csúszással is, azért a régi adventi naptár eddig is működött, és már az új majdnem teljes pompájában virít, már csak apa kellene előásson egy égősort, hogy esténként teljes legyen a hangulat.

A Luca nap már kicsit komolyabb fejtörés, hiszen a már évek óta megszokott mézeskalácshoz a fiúk ragaszkodnak nagyon, de a hajtogatott papírcsillag és harang, dióból készült dísz, díszített gyertya helyett szerettem volna valamit újítani a készleten. Ha netalán valami csoda folytán még eljutunk az IKEA-ba, akkor azért a gyertyák nem maradnak el, de ha még sem, akkor kell valami utánpótlás ötlet. Mindenesetre  fiúk várják, jó kis program ez az iskolában. Kellékek már javarészt beszerzésre kerültek hobbi boltból, kiskertből séták alatt. Kiváncsi vagyok tényleg meg tudjuk-e valósítani a terveket. :)

10 perc móka

Hát aki ismer egy kicsikét az biztosan tudja rólam, hogy fényképmániás vagyok. A fényképezőgép az egyik leghűségesebb útitársunk minden séta alkalmával, itthon is mindig a kezem ügyében tartom. Szeretek fényképezni. Azt nem állítom, hogy tudok is, de nagy álmom profin megtanulni. Már sikerült nekem is jól megkomponált és "nekem, nekünk" nagyon tetsző képet fotóznom. Tom remek fotós, bár néha sírba kergetem, amikor meglátja, hogy a sétára már megint elhurcoltam a gépet, és biztos benne, hogy az ő kezében is landolni fog. Bár én tudom, hogy szeret fényképezni, de nem annyira mániákus mint én. Tavaly a szülinapomra kaptam egy fantasztikus ajándékot a családtól, járhattunk Virágnál, aki fantasztikus képeket készített rólunk. 

 

Folyton lesem a fotós oldalakat, blogokat, szeretem nézni a profi képeket és szeretem kipróbálni azt, ami igazán megtetszik, persze kicsit a sajátunkká formálva. Mindent persze nem lehet, hiszen azért a profi technika hiányzik, és persze műtermünk és csodakiegészítőink sincsenek, arról nem is beszélve, hogy hatan egyszerre elég nehezen tudunk rajta lenni a fényképeken. Ha lehetőség nyílik rá, mindig játszom a két-három "nagy kedvenc"-nél, hátha egyszer kopogtat a szerencse és én is a nyertesek között lehetek.

Azt hiszem nem titok az sem, hogy a képeken leginkább a kispasik szerepelnek. Imádom a szivárvány színeiben pompázó arcaikat, ahogy mindig kicsit másképpen tekintenek vissza a fényképekről. Huncutak, mosolygósak, kamaszok, csibészek, együttműködőek, tiltakozóak, dühöngők, hisztisek, vidámak, bohócok. 

Most olyan élményben volt részünk, amire szintén böngészéseim során bukkantam. Pontosabban az egyik "nagy kedvenc" posztolt egy érdekes felhívást, és én rögtön kaptam az alkalmon. Örülök, hogy megtaláltam a lehetőséget, mert a fiúk is nagyon élvezték. Domi többször is elmondta a nap folyamán, hogy nagyon jó volt, az a 10 perc, olyan volt, mint múltkor a két-három órás alkalom. És a végén mindig ott a kérdés, ugye megyünk majd megint olyanra...

Hát megmutatom mi is volt ez a lehetőség most.

Ott voltunk Bálintnál, és mind a hatan nagyon élveztük a 10 perces mókát. A leginkább az fogott meg engem, hogy bár előtte nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk pár szót, nagyon beleérzett, hogy milyenek is vagyunk mi együtt hatan és zseniális képek készültek abban az alig pár percben. Végre készült hasalós-láblógás fénykép, amit már ezer meg egy éve próbálok összehozni itthon is (sokáig az volt itt a blogon a felső nagy fénykép, de akkoriban, amikor az készült - hihetetlen, hogy lassan 3 éve - még nem másztak a legkisebbek, így nem volt nagyon nehéz dolgom a négy gyereket egy fényképre varázsolni. Hát azóta nem igen volt rá példa, talán nyáron készült egy kettő, ahol négyen vannak... Készült ugrálós-repülős, vonatozós, fejünket összedugós fénykép is. Egy kisebb álom valóra vált egy fantasztikus nyílt nap és lehetőség keretében. Itt is köszönet érte Bálintnak és csapatának.

A képet  csak később tudom prezentálni. :)