Na és a kihívások? 1.

Hát kihívásokból jól állunk, leginkább én.

Túl sok a szerep, a változás, vagy én vagyok ügyetlen? Nem tudom, de valahogy nehezen indul a belerázódás...

Az egyik sarkalatos pontja életünknek, mióta nincs autónk, a logisztika. Elkényelmesedtünk? Nem hinném, de vannak áthághatatlan akadályok, melyeket autó nélkül bizony nem lehet kivitelezni. Ilyenek bizony a délutáni különórák némely esetben. De fejlődök(ünk).

Idén az órarend extra kihívások elé állított. Na szerencsére nem a reggelek tekintetében, bár bevallom ott bőven van fejlődési lehetőségünk. A napokban keringett egy közösségi portálon (leginkább sokgyerekes ismerőseink, barátaink körében) az alábbi illusztráció, mely bizony olyan, mintha rólunk készült volna, csak még két gyermek hiányzik a képről....

 

 Bevallom, nem én szoktam lenni az utolsó, aki elkészül, hanem inkább apa :)

Na szóval, az én egyik nagy kihívások a délutánok megfelelő hangolása. Akárcsak a karmestereknek, nekem is száz felé kell figyelnem és egyeztetnem, hogy lehetőség szerint minden óhaj, sóhaj és kívánalom bekerüljön a palettába, úgy, hogy a két kicsi még nem is jár az óvodán kívül sehová. Mi lesz itt később?

A gimnázium nem a szomszédságunkban van, de nincs elérhetetlen távolságban sem. Még a bkk-t használva is, egy átszállással közlekednek a fiúk, és tulajdonképpen pontból pontba szállítják őket a járművek. Az új tantárgyaknak és a nyelvtagozatnak köszönhetően viszont Dávidnak minden nap , Dominak háromszor is hat órája van. A hatodik óráról majdnem negyed háromkor csengetnek ki. Hétfőn ezt megtoldottuk még a suliban egy matematika szakkörrel Domi oldaláról és Dávid ekkor pótolja a tavalyi év latin tananyagát részletekben a tanárnővel majdhogynem külön óra keretében, bár ezért nem tartozunk ellenszolgáltatással, Dávid annál inkább :), hiszen meg kell tanulja hétről- hétre a tavalyi anyagot. Kedden és csütörtökön Domi dobol, igaz csak hat órakor, de csütörtökön még jelenése van szolfézs órán is a kora délutáni órákban. Így számára a heti kötelező darabszámú edzés csak úgy kivitelezhető, ha a maradék napokon, mint a kedd, szerda, péntek és a szombat megjelenik a kajakedzéseken. Itt ütköztünk az első bökkenőbe, ugyanis az edzései hétköznapokon háromnegyed háromkor kezdődnek, addigra át kell öltözni és bemelegíteni. Pénteken és szombaton nincs is ezzel semmi gond, de ez még csak kettő, a minimális négyből.... Bármennyire sietett, bárhogyan is próbáltuk a fél óra nem volt elegendő, hogy villamossal és busszal odaérjen, így nagyszülői "autós" segítséget kértünk :) Így kedden és szerdán is eljut végre edzésre. Onnan már bkk hazáig és dobra is. Tegnap egy új lehetőséget találtunk, amivel ha éppen nem szakad le az ég, mint ma, (egy mezős területen kell átgyalogolni) akkor sokkal gyorsabban le tud menni a zeneiskolába és haza....

Dávid szerdánként marad még tovább, amikor az angolt pótolja a latinhoz hasonló módon. Mostanában elkezdte érdekelni ISMÉT a gitározás (mondanom sem kell, hogy ez a tanszak is éveke előre tele van), de jelenleg még csak edzésre jár. Így sem unatkozunk lévén az nem pont akkor van, mint Domié, hanem váltják egymást. Még neki sem sokkal kényelmesebb a tempó, mert hazaér, eszik és már szalad is vissza. Télen mi lesz? Amikor tornaterem, edzőtelep, tanmedence, uszoda váltják egymást? 

Abba már bele sem merek gondolni, hogy mi lesz akkor, ha a két legkisebb is elkezd mondjuk úszni....

De ezzel majd ráérek akkor foglalkozni azt hiszem.

Beteg

Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ágynak dőlve. Hát most sikerült. Elkaptam Patriktól. Legalábbis gondolom, mert neki volt múlt héten hasonló állapota :) Vasárnap láz és láz és láz és szörnyű torokfájás. A láz mára elmúlt, de a torkom... Még hagy némi kivánni valót maga után...
Legalább jutott időm az elmaradt posztokat kicsit pótolni... a teljesség igénye nélkül természetesen :)

Patyi beteg..., avagy ikrek egykesége

A két legkisebb folyamatos szülőhiányban szenved, mióta elkezdődött az iskola. Na jó, azért nem krónikus a hiány, de mindenképpen töredéke a rájuk jutó idő a nyári láblógatós napok után. Azt hiszem ezt még tanulnom(unk) kell. Lehet, hogy idővel menni fog? Egyenlőre nem érzem így....

Mindenesetre, elég nyűgösek, hisztisek, akarnokok, erőszakosak, renitensek itthon a fiaink. :) És aztán jött a láz... és a fáj a torkom... persze, hogy a torka, hiszen szegény mindig csendre van intve, amikor éppen leckét kérdezünk ki, és abból mostanság jut bőven....

Azt hiszem azon túlmenően, hogy persze el is kaphatott egy csúnya vírust, de a kedélye végig vidám volt a láz idejétől eltekintve, amikor tőle szokatlanul nyugodtan feküdt. Voltak napok, amikor napközben nagyiék vendégszeretetét élvezte, de az esték közösek voltak, persze, hogy több törődéssel. Olinak is kijutott a jóból, délutánonként kettesben sétáltunk haza az oviból, gesztenyéztünk, beszélgettünk. Szerencsére szép napos hét volt. Szerdán aztán csaptunk egy görbe napot. Délelőtt Patyi körül forgott a világ, mese, társasjáték (Micimacis ki nevet a végén?), gesztenyeszedés ipari mennyiségben, majd míg ebédelt, anyuéknál vendégeskedett én pedig teljesítettem Oli nagy óhaját, elhoztam ebéd után az oviból. 

"anya, majd ki kell ülnöm a padra, mint akik ebéd után szoktak hazamenni, oda gyere, jó?" - imádom, amikor egy ilyen kis apróságot úgy várnak, mintha a világ legnagyobb ajándékát kapnák. És valahol azt is, az időt, ami csak róluk szól. Ikrekként ezt talán még nehezebb biztosítani a számukra, hiszen egymás társaságára is nagy szükségük van. Esténként úgy várták, hogy találkozzanak, mintha heteket töltöttek volna külön. Szóval ott voltam délben és sétáltunk, gesztenyét szedtünk ismét (szintén ipari mennyiségben), majd hazajöttünk már Patyival és a délutáni alvás után még játszani is volt idő, mire megérkeztek a nagyok.

Azt hiszem ismét tanítottak nekünk valamit, amit azért majd igyekszünk még inkább teljesíteni. Ha nem is hosszú időre, de nekik is kell a külön nekik szóló, minőségi idő, hogy egy kicsit lehessenek egykék. :)

Szülői

Mindjárt kettő is és átfedéssel egyszerre. Közben négy kiskorú otthon négyesben. Izgi nem? Mondjuk zseniálisan elvannak egymással, az más kérdés, hogy utána van mit rendbe tenni játékosztályon :) Főleg, hogy három órás volt...

Domiét még párosan kezdtük. Szerintem zseniális hagyomány, hogy az első szülői értekezleten minden tanár bemutatkozik a szülőknek. Azon túlmenően, hogy legalább van kihez kötni egy-egy tárgyat nagyon fontosnak tartom, hogy így tudjuk azt is, mik az elvárások, ki hogyan kér számon, és hogyan jutalmaz, ne adj büntet. Azt hiszem ez nagyon szimpatikus volt számunkra. És a maga furcsasága is ott volt, hogy azért akadtak, akik még engem is tanítottak, így a követelményeik annyira nem okoztak meglepetést számomra. De mennyire más ott ülni a régi padokban immáron szülőként, ráadásul duplán érintetten...

Sok-sok információ zúdult ránk. És bár elmondhatom, hogy továbbra is azt gondolom, hogy sikerült a fiúk számára a legjobb megoldást megtalálnunk, és igazán jó kezekben vannak (Domi az elkövetkező nyolc, Dávid pedig öt évben), azért elszomorít az a helyzet, ami az oktatásban az elmúlt hónapokban történt.

És ez közelről sem iskola probléma szerintem. Nincs tankönyv, legalábbis az ingyenes tankönyvre jogosult gyerekek nem minden könyvet kaptak kézhez és a pótlásukat a központi tankönyvellátó október 15-ére ígérte. Ez szerintem vicc. Nálunk ez még inkább érződik, mivel Dávidot a szokásos határidőkön túl csatlakoztattuk az iskolához, így első körben, bár jogosult lenne ingyen tankönyvre, mégis az volt a felállás, hogy meg kell vásárolnunk a könyveit. Az iskola segítő szándékát jelzi, hogy azt tanácsolták, kérjünk róla ÁFA-s számlát az intézményfenntartó nevére és ők mindent elkövetnek, hogy ezt a pénzt visszakapjuk. Aztán egy kis jogszabály változás következtében mégis módjuk nyílt pótrendelést benyújtani, így a még meg nem vásárolt könyveket megrendelték számunkra. Na ezekből még semmink nincs.

És még sorolhatnám hosszan az új rendelkezéseket, amik nem könnyítenek az életünkön. Szerencsére a gimnáziumokra nem vonatkozik a délután négyig tartó iskola, de mégis kaotikus a helyzet. Új diákigazolvány hiányában ugyanis nem tudják a fiúk igazolni, hogy ők igen is gimnazisták, így ha egy rendőr igazoltatja őket, akkor csak a korábbi általános iskolai igazolványukat tudják bemutatni, amivel ugyebár visszaviheti őket a rendőr a korábbi iskolába. Áthidalandó egyenlőre én írtam nekik igazolást, kérdés megfelelne-e. Mindenesetre már elindult az új diákigazolvány kérelmünk, holnap le is adjuk az okmányirodai adatlapot hozzá. Remélem sikerül mellé igazolást vagy ideiglenes diákot is kapnunk...  

Azon túl, hogy azt gondolom, hogy az új rendelkezések sok szempontból lehetetlen helyzetbe hozták az iskolákat és a pedagógusokat, utolsó percben átírandó tantervvel, és a kapcsolódó elképesztő bürokráciával, azt hiszem nem lehet okunk panaszra. Csodálatra méltó volt a még mindig látszó lelkesedés, hogy értéket teremtsenek, tudást adjanak a gyerekeknek és egy jó közösséget alkossanak számukra számtalan programlehetőséggel és a hagyományok ápolásával. 

Csak, hogy mindjárt egyet említsek, még a hónapban háromnapos bicajtúrára mennek a Balaton északi partjára programok elképesztő kavalkádjával. Ugye nem kell mondanom, hogy lelkesek ? :)

Elfáradtam...

Elfáradtam.

Sok minden történt az utolsó hetekben.

Mint már korábban írtam, folyamatos harcokat kell folytatnom Dáviddal. Ráadásul ezt személyes kudarcként élem meg, mert ennek eredményeként mindig megkapom, hogy csak azért harcolok vele, mert nem is szeretem igazán. Ez pedig nem igaz. Csak egyszerűen nem nézhetem tétlenül, hogy csak azért, mert sajnos vannak körülötte olyan gyerekek, akikre ilyen téren otthon nem fordítanak ekkora figyelmet, vagy lehet, hogy igen, csak ezt ő nem látja, ne lehessen annyi lehetősége neki is a tovább tanulásra, mint azoknak, akiknek esetleg már most is vannak konkrét céljaik, vágyaik, emiatt tudatosan készülnek a tovább tanulásra. Sajnos ma ennek még nagyobb szerepe van, mint az "én " időmben. Azt persze látom, tudom, hogy meg fog jönni az ő kis esze is ezekhez a dolgokhoz, de ... azt semmiképpen nem szeretném, ha már sok mindenhez késő lenne.
Domi... Imádom, de mostanában vele is kell küzdeni. Fáradt, feszült, nehezen viseli a stresszes napokat. Én sem szeretem, hát még egy gyermek. De azért alapvetően körülötte minden rendben van. Ügyes a tanulásban, ügyes a zenében, szerintem ügyes a sportolásban is. Néha nem ártana egy kicsit több önbizalom, mert a tudás ott van, nála az akarat is a helyén van többé kevésbé. Sokat örökölt a maximalizmusomból. Ami valljuk be, nem mindig előny. Készülünk a felvételire, bevallom ez harcokkal jár. Leginkább mostanság. De már szinte nincs is egy hónap az írásbeliig. És dilemmám is van. Még feladatsorok vagy az eddigiekben elrontottak gyakorlása... Jaj nem tudom. Egy biztos, a fogalmazásra még rá kell gyúrnunk, mert ez valahogy ennek a korosztálynak nem túl nagy erőssége.

A két legkisebb az óvoda kezdete óta nem hogy fáradtan érkezne haza, hanem sokkalta elevenebb, mint valaha is gondoltam volna. Hogy mit is jelent ez? Hát délután 4-től reggel 8-ig tartó szüntelen figyelmet. Szó szerint. Egyrészt folyamatosan locsognak, amit amúgy imádok, mert édesek, eszméletlen dolgokat tudnak mondani akár egymásnak, akár nekünk. Sőt még a két tesónak is. Emellett izgágák, rohannak, pörögnek ezerrel, mintha nem ezt csinálták volna egész nap. Na de még van mellettük másik kettő is, akikre szintén kellene némi figyelmet fordítani. Sőt. Szóval, a két legkisebb mindent elkövet az osztatlan, maradéktalan figyelem kikövetelése terén, hiszen másodpercek tört része alatt képesek bármiben, bárkiben, bárhogyan kárt tenni. Lehet ez éppen az, hogy felmásznak a legfelső polcokra is a polcokat létrának használva, vagy a CD-k, DVD-k válogatását és cseréjét önmaguk végzik - azaz használhatatlanná teszik őket, de tudnak a dohányzó asztalról ugrálni a kanapéra és fordítva is. Pár hete éppen Domi fejére ugrott Oli így rá, aki éppen a kanapén próbált szunyókálni és lábadozni. Este maratoni sötét szobában csücsülés a részünk, mikor éppen melyikünké, majd röpke egy-két óra elteltével vagy kezdjük újra vagy pedig van két vendég hálótársunk. Mostanában már nincs energiánk éjjelente 10x visszavinni őket hol egyenként, hol párban. És reggel kora hajnalban mindez kezdődik ismét.
Most itthon voltak. Nem is keveset. A teljes decembert. Ez a jó kis bárányhimlő...Az egy dolog, hogy terveket ezzel kicsit felkavarták és megvalósíthatatlanná tették, de el is fáradtam. Mert két örökmozgót lekötni a négy fal közé zártan heteken keresztül, valljuk be nem egyszerű feladat. Az alvásuk, mint már említettem katasztrófa, így a miénk sem a pihentető mivoltáról híres. Sőt... Hol a vesénkben, hol a szánkban, hol a nyakunkon, hol a lábunk magasságában, de mindig van legalább egy gyerek. Emellett ön és közveszélyesek. Semmi sincs biztonságban tőlük. Leginkább a konyha, fürdő és a nagyok szobája. És ezek közül egyik sem zárható. :( Nem tudom mit kéne ez ellen tenni. Talán azért is, mert a két nagyobb idejében nem kellett megküzdeni ezzel a problémával, és nem is azért mert nem vágytak volna erre, hanem azért, mert meg lehetett beszélni. A beszélgetés mostanság azonban nem hatékony, azaz talán kettő percig és utána kezdető újra. Nagy energia, türelem szükségeltetik most hozzájuk, kellő kitartással és nyugalommal karöltve, ami mostanság kicsit hiánycikk nálam. Remélhetőleg az ovi újbóli beindulásával ismét visszatér a teljes nagykészlet ez utóbbiakból.

Persze a gyerekek mellett a házimunkának se vége se hossza mostanában, nem is tudom mikor jutottam egy alapos takarításhoz. Pedig ez is tervek között szerepelt, hogy ízekre szedem a lakást, és alaposan nagy-takarítom Karácsony előtt. Részben sikerült is megvalósítani, de minden nem fért bele most sem. De talán ez az egyetlen olyan, ahol nem éreztem ebből fakadó hiányérzetet. Bár itt is mindent igyekeztem azért elvégezni, például sikerült felszámolnom a mérhetetlen toronymagas vasalni valók mennyiségét. :)

Mostanság én gyakran csak a hátrányait veszem észre a fene nagy maximalizmusomnak, de tudom, hogy ez sokszor a szituációból is fakad.  Ha látnám az alagút végét, vagy csak a fényt az alagút vége felől.... Jó lenne már tudni, mi lesz velem jövőre. És persze nem csak velem, hanem velünk,  mivel a részmunkaidős, 4 órás munkám jelenleg az egyetlen fix bevételünket jelenti még akkor is, ha az albérleti díjra elég éppen csak.

Gimiben jártunk....

Mint már írtam, megbeszéltük még a tájékoztatón, hogy kaphatunk a matek feladatok súlyozásáról is információt az iskolában. A tanár néni nagyon segítőkész volt, amikor telefonáltunk és megbeszéltük, hogy személyesen találkozunk. 

Nagyon jól sikerült. Non plusz ultra, hogy a találkozó után egy régi kedves tanárommal is sikerült beszélgetnünk, ami megint csak szívmelengető volt annyi távlatában.

:)

Remélem, hogy Domi akarata, tudása és a kapott támpontok alapján alaposan fel tud majd készülni az írásbelire.

És egy kis adalék. Mindenhol nagyon fontos a szépen olvasás. Úgyhogy teljes gőzzel belevetettük magunkat ebbe is, és az értő olvasásba.

14.

Boldogságos 14. évfordulót Nekünk :)

14 éve egy szép napos őszi napon történt. Sok ma is mosolygásra késztető pillanata volt a napnak. Kora reggel rohanás a fodrászhoz, aki varázslatos kontyot alkotott, majd délelőtti smink a polgári ceremóniára, ahol csak a szűk család volt jelen. 

Egy rövidke fotózás a kertben és otthon, pár falat ebéd és már készülődhettünk is a délutánra. Tomi amint megpróbált belebújni az én nadrágomba. Ez az egyik kedvenc. Hogy ez hogyan történhetett? Hát a ruhája, két fogason lógott, nehogy meggyűrődjön idő előtt. A zakó pedig egy már félig használatban lévő fogasra került, amin már ott volt az én fekete kosztümnadrágom. Hát ezt vélte először magáénak. :) 

Azután eltűnt a menyasszonyi autónk. Nem lehetett sem a céget, sem a sofőrt elérni telefonon. A kocsidíszt felraktuk egy otthon várakozó autóra és azzal indultunk a templomi ceremóniát megelőző fotózásra. Út közben előkerült az autónk is (szerencsére), és az országúton félreállva, virágátpakolás után nyerget váltottunk és már azzal érkeztünk a hősök terére. Csodaszép napsütés volt. És nem csak a fotós készített rólunk képeket, hanem pár tucat turista is a Hősök terén. Menet közben, amikor már jó pár fotó elkattant, észrevettük, hogy a fodrász csipesz a hajamban maradt a két oldalsó lokni megőrzése végett, így azért készültek már a csipesz mellőzésével is fotók. :) És elékezett a várva várt ceremónia. Béla atya, aki szegény már nincs közöttünk, számtalan vendég, barát, rokon, és  egy csodaszép kápolna a Vajdahunyad vár szívében. Vacsora a kerengőben, móka, tánc, finom vacsora és sok-sok szép emlék.

az a csipesz... :)

kedvenc fényképeim egyike :)

elkapott pillanat :)

És egy kis nászutas emlék....

Szülinapom, pom, pom....

Egy nap, mint a többi :)

Leginkább így jellemezhetném, de mégsem. Mert amikor ott állnak öten, virággal a kezükben és mosolyognak, mint a kis angyalok, akkor meg tudom zabálni őket. Pedig tudom én, hogy betyárok mind egy szálig... De mégis az én öt pasim, egy nagy és négy kicsi.Kinek van még ilyen szép udvartartása? :)

Egy nap, amin mindent ugyanúgy teszünk mint szoktunk, de mégis más, mert készültek, susmogtak titokban, rajzoltak. 

Kerek szám, mégsem érzem úgy, hogy olyan nagy mérföldkő lenne. Amikor valamiért elhangzik, magam is meglepődöm, hogy már ennyi, de nem érzem. Amúgy pedig, amíg még csodálkoznak rajta az emberek, hogy mind a négy az enyém, addig nem is érdekes, mit mutatnak a számok :)

...az úgy volt, hogy....

...az úgy volt, hogy...

Nagyon sok minden változás történt körülöttünk az elmúlt időszakban, és itt nem pár hétre gondolok. Hanem nagyjából évekre. 

A legnagyobb, vagy legalábbis erősen ott van versenyben az első helyért, hogy ikreket kaptunk :-). Két tüneményt, akik gyökeresen felforgatták mindennapjaink. Akinek nincs nem tudja mivel jár, de azt sem miből marad ki :). Nagyon sokaktól megkaptuk, hogy minek kellett nekünk ennyi gyerek, ha nem lenne, mennyivel könnyebb lenne. De én ezt nem így gondolom. Mert persze mi is terveztünk. Hármat. Négy lett belőle, de egy pillanatát nem bánom. Elképesztő energia szükséges a két legkisebbhez, de annyit adnak, hogy elmondhatatlan. Persze nem ez volt az egyetlen hatalmas változás az életünkben.

Jött a válság és a két tuti biztos nyugdíjas, jól fizető állásból hipp  és hopp lett részemről betegállomány és veszélyeztetett terhesség, kórház hosszú hetekig, amíg meg nem születtek, apának pedig lévén autóiparban dolgozott megszűnt pozíciója.

Egyik pillanatról a másikra nagy család lettünk, négy kiskrapekkel, két iskolással és két egészen apróval. Alvás minimalizálva, elfoglaltság, energiaigény annál több. És rengeteg öröm a négy fiúban. Persze azért nem tündér mesében élünk, szoktunk harcolni is egymással, meg kell küzdenünk egy kamasszal és egy majdnem kamasszal, akik mindenben a nagyot példázza, meg két duracell extra, lemeríthetetlen ikerrel.

Kézen fekvő, hogy valaminek változnia kell, mert nagyon szeretnénk, ha megint minden napsütéses lenne körülöttünk, és bár nem panaszkodom, mert sok a mosoly, de van hová visszatornáznunk magunkat a mélységi árokból....

Az okosok pedig azt mondják, ha mindent ugyanúgy csinálsz mint eddig, akkor semmi sem fog változni. Hát mi gondoltunk egy nagyot. Első lépésként elkezdtünk egy jó hónapja sportolni. Na jó, eddig sem ültünk otthon és lógattuk a lábunk, de azért azt mégsem lehet sportnak nevezni, ha rohanunk a gyerekek után, szaladunk két helyszín között, hogy időben mindenki odaérjen, legyen ebéd, vasalt ruha, tiszta lakás... Így egy nagyot gondolva elkezdtünk futni. Már próbálkoztunk vele tavasszal is, de akkor alig pár száz méter után meg akartunk fulladni... Most úgy tűnik kitartóbban harcolunk, már 2 km-nél járunk, 1400m-ről kezdtük, alkalmanként 50m-rel emelve a távot. Ma mivel átléptük a bűvös kettőt, elhatároztuk, hogy még egyszer ugyanennyi, utána pedig 100m-rel növeljük. Ez nagyjából két kör a tó körül, cél az 5-6 kör...

Remélem, ha mi tudunk változni, akkor az életünkben is elindul egy változás, pozitív mindenképpen :)

"Aranyos" nap

Rendezvényen jártunk, rendkívüli alkalom az olimpia jegyében. Rengeteg ember, nem is gondoltuk volna. A rendezvényen többek között sok érdekes kérdés merült fel sok-sok szemszögből. Mitől lesz sikeres egy sportoló, hogyan is zajlik az élete? Mitől lesz sikeres valaki a munkában? Hogyan zajlik egy nap? Sok nap? Mit adhat 4 év? Elképesztő összehasonlítások laikusok szemével és persze az élsportolókéval egyaránt. 

Vendégek, nem is akárkik, olimpikonok. Eszméletlen tanítással. Hogy mindjárt csak az első párost tekintsük: Czékus Eszter és Kiss Szofi. Annak ellenére, hogy 17 évesek, és az olimpia legfiatalabbjai közé tartoztak, szinkron úszásban mindenképpen, annyi tanítani valót meséltek mondtak, hogy elképesztő. De ami talán a leginkább fontos volt, rengeteg a lemondás, a beletett munka, a fájdalom, de minden megéri azért a pár pillanatért, amit az olimpián verseny közben kap a sportoló. Az olimpián ott lenni az az érzés. És 17 évesek...

Joó Abigél: A két utolsó meccsén sérült volt, levált egy több centis porc a térdéből. Ja, hogy fel sem merült benne, hogy ne versenyezzen tovább? És hogy nem fáj olyan nagyon, ezt  mutatni kifelé. Elképesztő. Mindannyian a kitartás bajnokai. Az élet sem működik nélküle.

Kökény Roland. Aranyérem. Sokak álma egy Olimpiai Arany Érem. Csupa nagy betűvel. De micsoda munka van mögötte? Hány talpra állás a gödrökből. Ja, hogy voltak akik le akartak radírozni a térképről, sokan a víz alá akartak nyomni az úton. Sebaj, lassan elkopnak, elfogy az erejük és akkor felérsz a csúcsra.

Eszméletlen tanítások. És végül elérni azt a célt, amiről álmodtak, amiért dolgoztak. És még innen is van tovább, van miért...

 Fotók fiúknak, dedikálások :-)

Kettesben

Egy délután kettesben...

Na jó csak majdnem, mert azért telefonkapcsolat volt a nagyokkal, de mégis. Beszélgettünk. Ketten és senki nem kérdezett, szólt, kiabált, veszekedett közben. Végig tudtunk mondani egy teljes gondolatot is akár. Nagy kincs ez gyerekek mellett.

Nagyon szerettem volna turistát játszani Budapesten, úgy csinálni, mintha Rómában, Párizsban, Londonban vagy bárhol máshol lennék a világon és csodáljuk meg Budapest szépségeit, csodás épületeit.

Részben sikerült is, mert voltak pillanatok, amikor tényleg így éreztünk, és abszolút csak a város szépségeire koncentráltunk. És persze beszélgettünk. Mindenféléről. És sétáltunk, sétáltunk, ketten, kézen fogva. A Nyugati tértől indultunk. Beszélgetés közben elsétáltunk a Bazilikáig, ahol hirtelen ötlettől vezérelve felmásztunk a kupolába, a panoráma teraszra. Persze azért a munkától itt sem lehetett teljesen elszakadni, apának lógott a fülén a telefon. 

Majd egy kis limonádé és mentatea, szalámis buretta mellett beszélgettünk egy jót. Tovább is sétáltunk ám... 

Petőfi Sándor utca, Váci utca - egy kis fagyival karöltve, 

Belgrád rakpart majdnem a csarnokig, onnan visszafelé a  Duna korzón, be a Szabadságtér felé, a Parlament belső oldalán, és végül ismét a felső rakparton.

 Szeretnék még ilyen fél napot :-)

Mérföldkövek az óvoda kapujában

Telnek a hónapok és ahogyan közeledik a  szeptember, egyre inkább érzem, hogy ez nagyon nehéz lesz. Mert bár az eszem tudja, hogy ez az élet rendje, mégis, tudom, hogy ez volt az utolsó, meg fog változni egy  szoros kötelék, a káoszos rendszerünk a mindennapokban, az életünk, a mindennapjaink. 

Mennek oviba a kicsik. És bár még nem tökéletes koránt sem a szobatisztaság, azért alakul szép lassan, de amint egy kis zűr keletkezik az "éterben", vagy csak annyi érdekes dolog van a világban körülöttünk, mindjárt jönnek a balesetek. Tegnap a várból lefelé sétálva egyszer csak Oli bepisilt. Majd feltett egy kérdést: "Miért nem szóltam, hogy pisilni kell? Miért?" Majdnem megkajáltuk ott helyben, bár azért igyekeztünk kellő komolyságot tanúsítani, nehogy azt gondolja, ez vidám dolog. Szóval, visszatérve az óvodához. Készülünk oviba járni, edzem a lelkem, hogy könnyebb legyen az elválás, mert tudom, hogy már kell nekik a gyerek társaság, de  mégis, még annyira kicsik és már olyan nagyok... Szóval nagy a káosz a lelkemben. Elengedés, de maradjon meg a kötődés, növekedjenek, de ne túl "gyorsan"...  

Egyre szebben, választékosabban beszélnek, kommunikálnak, fejezik ki gondolataikat. Imádom, ahogyan megmagyaráznak, néha a hajam tépem a miértek négyzetre emelt sokaságától, szeretem megszokott szófordulataikat, mélyet lélegzek a sokadik akarom után. Szeretem Patrik egyedi kis tájszólását: hóónap (holnap), vóót (volt)... és ugyancsak egyedi hanglejtését, ahogy a szavak, mondatok végén felviszi a hangsúlyt. Szép lassan elhagyták angolos szórendjüket, a ragok is a helyükre kerültek.

Néha sikerül szépen enniük, de még mindig tudnak extrát alkotni, bár már számtalanszor beszéltünk róla, mit nem szabad. Mégis megpróbálják újra és újra. Ilyen a levest megisszuk a tányérból, ha anya fél pillanatra nem néz oda, vagy kézzel eszünk villa vagy kanál helyett. Ritka, amikor nem borul fel valamelyikük pohara, és lehet, hogy ezt már szigorúbban kellene vennem (mármint : együnk szépen és helyesen), de vagy erőm nincs hozzá, vagy csak elfáradtam a kettő közötti rohangálásban, de nem megy. Íg bizony még előfordulnak ezek az apróbb malőrök. 

Az alvásuk pedig... Nincs valakinek valami remek ötlete? Mert én kifogytam. Délben minden megy mint a karika csapás. Ebéd után szó nélkül fogják a kispárnát, egy autót vagy a kutyust és mennek az ágyukba aludni. De este... Esélytelen az ágyukban alvás. De nem csak az elalvás, hanem maga az alvás. Nem hajlandóak bemenni a szobájukba sem. Mert félnek. De nem egy dologtól, hanem ahogy Patyi fogalmaz keserves zokogás és sírás közepette, mindentől. Pedig van halvány lámpafény, próbáltunk bemenni elalvásig hozzájuk, elalvás után visszacsempészni őket a szobájukban, de semmi. Így kint alszanak a nappaliban, és bár gyakran szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem a mi ágyunkban, hanem a másik kanapén, vagy a még abszurdabb helyen a szőnyegen, ahonnan szintén fel kell lapátolni őket, de amint az ágyuk felé indulunk velük (aludhatnak akár milyen mélyen és régóta), abban a pillanatban sírás és ébredés. Ezt pedig még muszáj lesz megoldanunk iskola kezdésig, mert a nappali nem lesz (most sem az, de nyár van és szünet, így ha nem ébredünk hajnalok hajnalán, akkor sincs gond) ideális hálószoba iskola és óvoda szezonban. Mert a tanulás és lecke felmondás bizony itt szokott befejeződni. Tudom, hagyjuk őket sírni a szobában, de simán kijönnek, ráadásul alattunk pont egy háklis család lakik, egy a mieinknél kisebb gyerekkel, és azt a szót még csak hallomásból sem ismerik, hogy hangzavar, sőt szóvá is teszik, hogy zajosak a gyerekek. Pedig itthon sincsenek a nagyok igazán, csak 3 napja, a kicsik pedig alszanak 8ig 9ig, majd mire kikerülnek reggeli után az etető székből és elkezdenek pörögni már 10 óra. Délben pedig mennek ebédelni és aludni, ami eltart legalább 4ig. Szóval a napközbeni zajok szerintem annyira nem elviselhetetlenek, bár igaz, hogy nem ülnek a fenekükön végig, és ketten tudnak fogócskázni is, amíg oda nem érek, hogy szóljak a lakásban nem szaladunk, sőt veszekedni is tudnak. :-)  Szóval még nem mertük megrizikózni az addig hagyjuk sírni, míg meg nem unja játékot. Korábban ez működött a nagyobbaknál, de hát kertes házban nem lakik alattunk senki, most meg igen :-( Szóval várom a remek ötleteket, ha akad...

A méretek: Oli 12400 g és 93,5 cm, Patyi 13540 g és 95 cm

Vonatos kaland :-)

Jártatok már úgy, hogy volt jegyetek, megnéztétek melyik vágányról indul a vonat, ott voltatok időben, sőt a peronon álltatok és mégis elment nélkületek?

Na nekünk sikerült :-)

A pályaudvarra időben megérkeztünk mindketten, megnéztük hányas vágányról indul a vonatunk, majd vártunk a peronon és beszélgettünk. Közben fél szemmel néztük a vágányhoz tartozó kiírásokat, egészen addig, amíg egyszer csak a 8 óra 12es vonat után a mienket kihagyva egy 8 óra 28as vonat került kiírásra. Szétnéztünk, mi történt, majd kerestünk egy alkalmazottat. Döbbenetünkre kiderült, hogy a vonatunk most futott ki nélkülünk alig egy perce sem a másik vágányról. De a hangos bemondó nem értesített róla, vagy legalábbis nyomatékosan nem hívta fel erre a figyelmet. Így ott álltunk, potyogó könnyekkel a nevetéstől, hogy ilyen is csak velünk eshet meg, nem teljesen a mi hibánkból (ugye más is így gondolja?), mert ha ki van írva a vágányszám, és valaki nem rutinos vonatozó, akkor eszébe kéne jusson, hogy a vonat elmehet mögötte a másik vágányról?

Azért két órával később már kém felállásban minden létező peront figyelve felszálltunk a vonatra és elértünk az úticélhoz :-)

Annyira szeretnék...

Hetek, de lehet, hogy már hónapok óta őrlődöm. Annyira szeretnék mindent maximálisan csinálni és ehhez képest egyre inkább érzem a határaimat.
Nem szeretek ilyen lenni, de muszáj kiírni magamból. Most "terápiás" bejegyzést írok. Remélem segít.
 

Alapvetően maximalista vagyok. (Sajnos) nem csak magammal szemben. Mostanában pedig valahogyan semmi sem akar úgy sikerülni ahogyan szeretném. Sőt. 

Folyamatos harcot folytatok az idővel. Reménytelenül. Az csak egy aprócska mozzanat mára, hogy tisztaságmániás vagyok. Pontosabban csak szeretnék az lenni, de nem sikerül. Persze nem azért, mintha nem takarítanék nap, mint nap, nem menne a mosógép és nem állnék neki vasalni, vagy mosogatni, vagy bárminemű házimunkát elvégezni, mégis az az érzésem, hogy szélmalom harcot folytatok. Képtelen vagyok a vasalni való végére érni, vagy mire sikerülne, már kezdhetném is újra. Hiába törlöm le a port, takarítok nap, mint nap, mintha nyoma sem lenne. Vagy elromlottam? Elfelejtettem takarítani? Vagy csak egyszerűen ilyen a nagycsalád? Jó tudom a kicsik még nagyon kicsik, a nagyok pedig kamaszok. A rend egyik korosztálynak sem erénye. Azt is tudom, hogy sokkal több házimunkát lehetne rájuk testálni, csak ne lenne az a fránya maximalizmusom. Persze sokat "javultam" az eltelt évek alatt. Már nem fésülöm kefével a szőnyeg rojtjait - igaz most épp nincs is, nem kapok infarktust, ha a könyvek nem állnak teljes vigyázz állásban a polcon. De ... Valamiért mégis azt érzem, hogy nem olyan mint szeretném. Persze nem csak ez tölti ki napjaim. Van még négy csodálatos, eleven, hétördög kisfiam. Tudom, ez már önmagában elég napi programnak. Ráadásul itt is szeretném a maximumot nyújtani. Nehéz. Hol jobban, hol kevésbé sikerül lavíroznom az egyensúly érdekében. Mindig sérül kicsit valahol. Most épp leginkább a legkisebbek felé érzem, hogy nem jó így. Itt az év vége, tanulás, dolgozatok, Dávid ráadásként vizsgázik. És itt is annyira szeretném a maximumot. Nem csak én nyújtani ezt nekik, hanem hogy ők is azt nyújtsák. És bár tudom, hogy nehéz maximálisan teljesíteni, de annyira nehéz. Főleg, hogy tudom, ha Domi mindig minden kérdést végig olvasna, akkor még az ötös dolgozata is jobb lehetne :-), vagy a négyesből simán lehetett volna csillagos ötös is. De igyekszem, a négyesért is akarok dicsérni, a mögött is szép munka áll. Dáviddal még nehezebb, mert hiába tudom, hogy okos, hogy igen is képes lenne még többre, de nagyon kamasz, lusta, "ej ráérünk arra még" hozzáállásán pedig egyszerűen nem tudok átlépni. Lehet, hogy hagynom kéne megtapasztalni, milyen amikor nem "rugdosom", nem állunk mögötte, nem tanulunk vele együtt? De a lelkiismeretem nem engedi, meg az a fránya maximalizmusom.Mit lehet ilyenkor tenni?
És ezek mellett nem csoda, ha éppen a két legkisebb, legelevenebb kis hétördög szorult most háttérbe. Kölcsönbe nagyiékhoz ide is oda is, mert akkor lehet nyugodtabban Dávidra koncentrálni, mert most rá kell. De közben iszonyatosan hiányoznak, fáj, hogy nem tudok megfelelni a négy felé figyelésnek, hogy úgy érzem, nem vagyok elég jó ebben.
Nem mellékesen pedig mindezek mellett még dolgozni is próbálok, igaz csak itthonról amíg van mit és hova. Lehetőleg ezt is maximálisan, hogy ez a lehetőség még megmaradhasson. Ki tudja meddig...

Azért nem akarom feladni, vívom továbbra is szélmalom harcaimat minden téren megpróbálva kielégíteni maximalizmusomat, kicsik és nagyok igényeit, vágyait, és örülni minden apróbb kis előre lépésnek, még akkor is,  ha csak homokszemnek tűnnek az én elvárásaim között.

"Egy homokszemben lásd meg a világot,
egy vadvirágban a fénylő eget,
egy órában az örökkévalóságot,
s tartsd a tenyeredben a végtelent." (Blake)

És ha már idézetek, egy másik nagy kedvenc mostanában:

"...Merj kívánni,
mert a kívánság a remény forrása,
s a remény éltet
bennünket.
Merj nyúlni
olyan dolgokért, amit senki más nem lát.
Ne félj olyat látni,
amit senki más nem lát.
Higgy a szívedben
és saját jóságodban,
mert ha így teszel,
mások is ezekben
fognak hinni.
Higgy a csodában,
mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb,
hogy higgy önmagadban...
mert odabenn a lelkedben
rejtőzik a csoda,
a remény, a szeretet
és a holnap álmai."      (Ron Cristian)

Betegség folyt.köv.

Már azt hittem, hogy elmúlt minden nyavajánk, de tévedtem. Én elkaptam Dávidtól a jó kis mandulagyulladást, de szerencsére lábon kihordtam. Nem is tehettem nagyon mást, mert közben apa is ágynak dőlt. Nem is kicsit. 4 napig volt 39 fokos láza. Mellette pedig nagyon csúnyán köhögött, köhög. Nem is emlékszem mikor láttam őt betegnek, főleg ennyire. Patrik napok óta krupposan köhög, semmi nem akar használni, de bízom benne, hogy kilábal belőle szép lassan. Közben a suli pörög tovább. Dolgozathegyek, felelések, edzések. És mindjárt itt a Húsvét, előtte pedig a szokásos egy hetes edzőtábor. Csak remélni merem, hogy a fiúk nem dőlnek addig ágynak. Hiszen nemsokára versenyszezon.

Kirándulás északon

Már nagyon régen szerettem, szerettünk volna eljutni erre felé, de valahogyan mindig dél felé húzott minket a szívünk. Az igazság az, hogy a meleget mind a hatan jobban szeretjük a hidegnél. De nem csak és kizárólag a kíváncsiság vitt minket északi tájakra. Rokoni szálak kötnek minket erre felé. Nagymamámék négyen voltak testvérek és a világ sok pontjára szakadtak 56 tájékán. A nővére és a családja Svájcba költöztek és élnek még ma is a fiatalabb generáció tagjai. Másik nővére Budapesten maradt akárcsak ő. Öccse pedig Svédország felé vette az irányt és ott is telepedett le. Megnősült született 4 lánya. Sajnos fiatalom meghalt. De legkisebb lánya, talán mert ő töltött a legtöbb időt édesapjával, ő járt Magyarországon leggyakrabban vele nálunk is látogatóban, kutatja a múltat, édesapja emlékeit. Nem tudom neki miért fontos ez, nekem tudom miért. Én egyke vagyok, nincs testvérem, unokatestvérem is csak egy. És bár Helena anyu unokatestvére papíron mégis csak két év a korkülönbség közte és közöttem, így mi igen közel kezdünk kerülni egymáshoz. Úgy tűnik, mindkettőnk számára fontosak ezek a rokoni szálak és azt szeretnénk, ha gyerekeink (mármint az én 4 fiam és az ő kisfia) egymás közelében, egymást ismerve nőhetnének fel. Nem okozna nekik gondot majd a kommunikáció, lennének közös emlékeik, több, mint ami nekünk megadatott. Mindezek mellett azt is hiszem, hogy ez az én gyerekeim számára még inkább lehetőség, hiszen ha ez működik, ahogyan most is, ha tudjuk ápolni a kapcsolatot, ha meg tudjuk teremteni ezeket az alkalmakat és lehetőségeket, még többet nyernek. Eljuthatnak olyan országba, ahol gyakorolhatják az idegen nyelvet (angol és német is, persze a svéd sem kizárt, de talán most azt az egyet elég ha megtanulják alaposan). Megismerhetnek más kultúrát, szokásokat, és nem utolsó sorban gyönyörű vidékekre juthatnak el akár az óceán partján, akár a szárazföldön is. 

Így alakult, hogy a másfél évvel ezelőtti látogatásukat követően, most mi keltünk a fellegek fölé és repültünk el a távoli északra, ami nem is olyan távoli, hiszen alig két óra a repülőút. Az egyetlen kis aprócska hiány a legkisebb itthon maradása volt, de azt gondolom, hogy a nagyoknak is kell a csak feléjük forduló figyelem, ha csak egy évben pár napra is, így most első alkalommal csak őket vittük magunkkal. De a legkisebbek sem unatkoztak, nagyiékat szórakoztatták ebben a pár napban, míg mi elkezdtük felfedezni Észak-Európa egy kicsike szegletét. Hát íme az északi kaland, a folytatásban :-)

Virágnál jártunk :-)

...igaz lassan már másfél hónapja. 

Régi történet ez nálam. Nem is igazán tudom mikor kezdődött. Talán még Dávid születése idejében. Folyamatosan csodáltam Anne Geddes képeit tündéribbnél tündéribb és igencsak mini kisbabákról. Azután ez valahogyan feledésbe merült, de mániámmá vált a fénykép a gyerekekről. Százával ezrével készültek is a képek Dávidról, majd mikor megszületett Domi, akkortól immár kettőjükről. És elérkezett életünkbe egy igazán nagy csoda is. Szerettünk volna egy kislányt és kaptunk két igazán tündéri, eleven, hétördög kisfiút. A készült fényképek száma nem igen csökkent az eltelt évekkel. Viszont egyre nehezebben ment egy fényképre varázsolni négyüket. Mert amíg a két kicsit csak letettük valahová és ott maradtak, addig nem jelentett ez túl nagy kihívást, mostanság viszont annál inkább. A blogolás kezdetével pedig ismét előtérbe kerültek a fotós oldalak. Szeretem nézni a gyerekekről készült fényképeket, a profi képeket, ahol a fény, szín, kompozíció mind-mind tökéletes összhangban van egymással. Az ilyen nézelődéseim során számtalan ebben a témában íródott blogot olvastam, néztem, kerestem, kutattam. 

Így jutottam Virág oldalára is. Nagyon megszerettem a képeit. Sokszor pályáztunk nyereményjátékokon, hátha sikerül egyszer nekünk is a nyertesek közé kerülnünk, de más megoldás után kellett nézni, mert nem akart sikerülni. Amikor pedig közeledett a születésnapom, azt kértem, hogy legyen az én ajándékom egy ilyen fotózás Virágnál. Köszönöm szépen, hogy teljesült ez az álmom. Köszönöm, hogy Tom megszervezte, a fiúk lelkes résztvevői voltak az alkalomnak. És köszönjük Virág a szebbnél szebb képeket, a hatalmas türelmet a sok rosszcsonthoz. Nagy élmény volt. A két nagyobb annyira élvezte, hogy azt hiszem rendszeresítenünk kell a családi fotózkodást a programtárunkban. Dávid pedig különösen élvezte, hiszen a fotós szakkör révén már sok mindenről hallott, amit most láthatott is. Domi lelkesen pózolt a kamera előtt. A két kicsi pedig felváltva szabotálta a négy fiú egy fényképen próbálkozásokat, de azért sikerült igazi családi fényképet kapnunk és egy olyan igazán mozgalmas négy fiú egy fényképen képet is. A nap fénypontja pedig a nagyoknak az volt, mikor Virág megengedte, hogy a szörnyen drága, profi gépével kattintsanak párat a legnagyobbak.

 ....és még itt jöhetne soks-sok-sok-sok, igazán csak néhány közös képet emeltem ki a sok kedvencen közül.

Sportnap

Az időjárás mindenképpen nekünk dolgozott. Hiszen egy balatonparti nap esőben.... Gyönyörű napsütés és meleg. A jó naphoz indulásképpen minden adva volt. Bár az én sport tevékenységem így műtét után alig két héttel hagy némi kivetnivalót maga után, de ha másért nem kattogtatni a fényképezőgépet biztosan jó leszek :-)

A sok-sok gyermekkori emlék mellett, Emlékeztem, hogy bizony itt mindig ilyen szép tiszta a víz :-) ahol pedig vitorlázni szoktunk csúnya iszapos, koszos. Bár ez utóbbinak is megvan a varázsa. De ott nem szoktam hiányolni a pancsolást, beérem olyankor bent a vitorlásról történő fürdőzés örömével, hiszen ott bent ott is tiszta. Itt volt egy kis irigység a pancsoló fiúk felé. Akik azért a sport területén is kitettek magukért. Tollas, lengő teke (Dávid a teljes versenyben második lett - így sajnos lemaradtunk egy bükkfürdői wellness hétvégéről - de tőle ez nagyon szép teljesítmény volt a sok-sok felnőtt között. A maximális 30 pontból 28-al remekelt és a legjobb is csak 29 volt. Bennfentes információk szerint akinek sikerült nála többet lengetnie, az nem először csinálta), élő csocsó (ezt nagyon élvezték), valamelyik távol-keleti küzdő sportban Domi próbálkozott. Lehetett volna még röplabdázni és focizni. De a vizibicajt és a kajakot kipróbálták a fiúk :-)

De a képek beszédesebbek....