... és jöhetek a tervek, álmok, célok, fogadalmak... :)
Talán ott, ahol az előző részt is kezdtem. Minden létező követ megmozgatunk továbbra is annak érdekében, hogy a negatív hullámunknak véget tudjunk vetni és el tudjuk kezdeni visszaépíteni az életünket a korábbi medrébe. Ennek is nagyon sok színe van természetesen. Két fix munkahely megtalálása, minek következtében a rendezendő dolgainkat rendezni tudjuk úgy, hogy szép lassan elérjük azt a szintet, ahol nem kell tologatni és sakkozni, vagy ha netán mégis szükség lenne rá, akkor a megfelelő sorrend legyen csak a szempont, ne pedig mérlegelni kelljen a dolgok léte, nem léte között. De a fogadalmak és álmok, célok tervezése során nincs lehetetlen, így elhatároztuk, elhatároztam, hogy ez idén sikerül.
Gyerekek. Nagyon szeretném megtalálni végre a megfelelő nyomógombokat. :) Azt hiszem sokat segítene a mindennapi harcok, viták minimálisra csökkentésében. Persze tudom én, hogy kamasz gyermekkel senkinek nincs könnyű dolga, meg értem én, hogy a kicsik csak elevenek.
Alapvetően nem szeretem a muszáj dolgokat, de vannak bizonyos, elvárhatóan kötelező ténykedések, amiknek bizony eleget kell tennünk. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolába és óvodába járnak. Az iskolásoknak bizony akadnak házi feladataik is, amik arra várnak, hogy elkészüljenek. Az ovisoknak pedig délután is kijár a játék. Ez bizony nagyon kardinális kérdés, amikor a Nekem miért kell kezdetű nótára kell válaszolni. Ahhoz pedig, hogy senki ne zavarjon senkit a saját teendőiben bizony nagy szervezés szükségeltetik, és egy nagyobb mérvű, új keletű szabályrendszer felállítása szigorú szankciókkal, amiket bizony be is kell tartani ahhoz, hogy eredményt is hozzanak. Nem feltétlenül minden az ő részükről szükségeltetik.Ilyenek például a szabályok, amiket bizony nekünk kell felállítanunk.
Az egyik, nem számukra kiszabott feladat és szabály erre az esztendőre a logisztika, mely valljuk be elég hangsúlyos, viszont annál nehezebb része életünknek. Hat ember mindennapi dolgait úgy összehangolni, hogy működőképes, élhető, rendszert alkosson, nagy kihívás. Ennek szeretnék még inkább specialistájává válni. Mert persze az már "majdnem tökéletesen" megy, hogy az egyik program lehetőleg ne ütközzön a másikkal egy és ugyanazon személy tekintetében. Nem ennyire egyszerű a feladat, ha már a számba jöhető összes személyt nézzük és tudva lévő, hogy a célállomásokig is el kell jutni mindenkinek és onnan pedig haza, és a lehető legkevesebb holt idővel, a kicsik legkisebb rángatásával. Igyekszem. Amikor pedig azt gondolnám, hogy megvan a válasz és a jó megoldás, persze olyankor szokott az élet közbe szólni, de ilyen idén nem lesz :).
Ami viszont már mind a négy kiskorú feladata és kötelezettsége (lenne), hogy a kiszabott nem túl nagy számú szabályt betartsa. Az egyik ilyen például a két nagyobb tekintetében, hogy az iskolatáskát nem reggel kell bepakolni szaladva két perc alatt, hanem még este elalvás előtt, hogy tuti ne maradjon itthon semmi. A kicsiknek szerencsére még csak a szeretném vinni motyója van :) A nagyoknál viszont részemről elvárás, hogy koszos edzőruha landoljon végre a szennyesben és igencsak hálás lennék, ha helyette a tisztát ők pakolnák be, mert akkor nem kéne hallgatnom -7 fokban, hogy nem raktál váltó zoknit..... Mert bár a szennyest, ha nem látom a megfelelő helyen, dühömben én rángatom ki a táskákból, hogy legalább a tiszta ne legyen vizes, koszos, de bevallom nem mindig emlékszem kristály tisztán mit is kellene a helyükre betennem és kinek (zokni, poló, nadág, alsó, pulcsi, futóruha, edzőcipő....)
Valahogyan a délutánok rendjét is jó lenne ennél biztosabb keretek közé szorítani, mert ez az első két hét igencsak kaotikusra sikeredett. Tudom, hogy még a szünet utóhatása is benne lehet, de nem vigasztal. Valamilyen olyan megoldáson töröm a fejem, amiben egy kicsit kicsi is nagy is megtalálja a helyét, feladatát, mindenkinek jutna egy kis odafigyelés talán 100%-ban is, még ha csak rövid időre. Sajnos mind akarnok, mostanában. Aminek részben örülök, mert szerintem fontos az akarat, az visz előre az életben. Meg az álmok. Azokat szeretném, ha megőrizhetnék és a valóság nem rombolná őket. Azt hiszem ez manapság nem könnyű feladat. De visszatérve a délutánokra. Viszonylag kis helyen vagyunk sokan, de jó lenne a nagyoknak egy kuckó, ahol béke és nyugalom honol, nem zargatják őket a kicsik másodpercenként. Az is lehet, hogy a kicsik szobájában (ami tényleg kicsi, hiszen a beépített szekrény uralja - és albérlet lévén ezzel nem tudunk játszani) kéne alkotnom valami nagyot, hogy kedves legyen nekik, szeressenek ott lenni, játszani. Még ötletelek, hiszen aktuálissá válik (vált) már az ágy csere is náluk, de még nem tudom a tuti megoldást (kis hely, két ágy, emelet veszélyes....).
Álmok. Gyerekekre hangolva. Annyi inger éri őket a külvilágból, ráadásul szerintem elég sok közülük nem feltétlen a korosztályuknak való, csak éppen húz az ár. Mert kérdem én... minek egy tizenévesnek (na nem nálunk, de körülöttünk aztán rendes mennyiségben) Apple telefon? vagy akár a legprofibb Samsung? - na ilyenük az enyémeknek egy darabig még biztosan nem lesz-, mire tudja használni a netbook-ot, a tablet pc-t? Még a netbook-ra azt mondom, hogy hasznos, ha van, mert vannak bizony olyan házi feladatok, amikhez már igencsak kell a számítógép, internet és nem jó veszekedni rajta, hogy most anya dolgozik rajta, vagy apa, vagy pedig ki írja a házi feladatot. De szerintem a tablet gépeken egy gyerek fényképet néz, netezik, játszik. Ezt lehet a számítógépen is, nem? Jaj ez a világ. Szerintem sokkal fontosabb, hogy élményeket kapjanak. Tudjanak örülni az együtt töltött időnek, ami nagyon fontos. Tudjanak szeretni igazán. Élmény legyen egy jó mozi, színház, séta, beszélgetés, minőségi idő. Mindezek persze nagyon is személyre szabva. És mindezeket persze nem csak azért gondolom, mert négyen vannak és a fentebb felsoroltak nem éppen a kedvező árkategóriás termékek közé tartoznak. De amikor a villamoson fényes nappal kést ránthatnak, elvehetik a gyerekektől az értékeket és számtalan ilyen és hasonló történetet lehet hallani, akkor bizony féltem is őket. Féltem, mert szerintem még kicsik és egy ilyen helyzetben még egy felnőtt sem biztos, hogy tudja melyik út a helyes, hát még egy gyermek. Idén is igyekezni fogok sok közös sétát, kirándulást összehozni, mindig egy kis ezt, egy kis azt belecsempészve. Tudom azt, is, hogy ezek nagy része a szünetekre korlátozódik, hiszen amikor őrület van, akkor még levegőt venni is nehéz..
Miután nem kicsit vagyok maximalista... Meg kell tanulnom még mindig sok mindent. És persze vannak remek támpontot adó módszerek, még eddig nem sikerült alkalmazni a nagy rohanásban. Pedig de szeretném, ha nem állna feje tetején a ház reggel miután elhagyjuk a lakást, vagy este elalvás előtt legyen energiám még elpakolni amit kell. Jó lenne, ha reggel elsőre ki tudnám nyitni a szemem és csak úgy pattannék ki az ágyból. Megfogadom mindig, hogy nem gyűjtőm a vasalandót egy hétig, mert az már nagyüzemi mennyiség, de hét közben vasalni.... Szeretném ha minden nap lenne legalább negyed órám csak magamra, amolyan kicsit befelé figyelő, nem két álmos pislantás között olvasó, nem rohanó sétáló kávézós kicsike idő. Remélem idén meglelem. Jó lenne, ha a memóriám végtelen kapacitással bírna és sohasem felejtenék el dolgokat, mint például kérdőív visszaküldése iskolába, gyüminap az oviban, levelek postára adása, csúsztatott leckék kikérdezése (pl vers tanulás), .... Mindezek persze eszembe jutnak, de már csak az éppen utolsó pillanatban, vagy egy kicsivel utána.
Szeretném, ha maradéktalanul éreznék és tudnák a fiúk mennyire fontosak nekem mind az öten :), és hogy mennyire szeretem őket. És bár előfordul, hogy muszáj nemet mondani, büntetni, ugyanakkor motiválni, dicsérni, de mindezektől függetlenül a legfontosabbak ők, és nem csak az egyikük, másikuk, hanem mindannyian, együtt, egyszerre. És bár nehéz ezt kivitelezni, mert a nap csak 24 órából áll és néha bizony a 48 is kevés lenne, de azért igyekszem. Szeretném a türelmet még nagyobb maximális üzemmódban birtokolni, ami rohanó világunkban néha bizony nagyon nehéz. Jó lenne, ha a napi rohanás, stressz továbbra sem rajtuk csattana feszültséggel teli légkörben itthon. Erre eddig is igyekeztünk nagy hangsülyt fektetni, a jövőben sem szeretnénk ezt másképpen. Mert azért csendben bevallom, teljesen még nem sikerült elsajátítanunk ennek a tökéletes művelését. Szeretném a maximalizmusom a gyerekek tekintetében ténylegesen személyre szabottan átvetíteni csak, nem pedig a saját magam felé totális maximalizmusban részesíteni őket. Van aki felé majdhogynem működhetne is, de akad olyan is, akinél igencsak gyakorolnom kell ezt kordában tartani és csak a lehetőségeihez képest alkalmazni. Azt hiszem már sokat fejlődtem ebben a tekintetben, de nem szeretném abba hagyni ezirányú fejlődésemet.
Elindultunk egy úton, a változás útján. Persze alapvetően elhatározás kérdése a dolog, de az élet mégis tud akadályokat gördíteni utunk során lábaink elé, amikkel vagy megvívjuk csatáinkat é erősödünk, vagy ezáltal feladjuk. Na ezt nem tesszük. Az álmokért meg kell dolgozni az igaz, de feladni annyit tesz, mint feladni az életünket. Ezt biztosan nem tesszük meg idén sem, kitartunk céljaink, terveink, álmaink mellett.
Kettesben feltöltődés. Fontos. Nem napok, nem éjszakák, de órák, amikor nincs ovi, suli, lecke, munka, háztartás, CSAK mi. Szeretném ha több ilyenben lenne részünk :)
És még lapokat, oldalakat írhatnék tele álmokkal célokkal tervekkel, fogadalmakkal, mert bőven van még a tarsolyban...
Nem is tudom hol kezdjem.
Talán ott, ahol az előző részt is kezdtem. Minden létező követ megmozgatunk továbbra is annak érdekében, hogy a negatív hullámunknak véget tudjunk vetni és el tudjuk kezdeni visszaépíteni az életünket a korábbi medrébe. Ennek is nagyon sok színe van természetesen. Két fix munkahely megtalálása, minek következtében a rendezendő dolgainkat rendezni tudjuk úgy, hogy szép lassan elérjük azt a szintet, ahol nem kell tologatni és sakkozni, vagy ha netán mégis szükség lenne rá, akkor a megfelelő sorrend legyen csak a szempont, ne pedig mérlegelni kelljen a dolgok léte, nem léte között. De a fogadalmak és álmok, célok tervezése során nincs lehetetlen, így elhatároztuk, elhatároztam, hogy ez idén sikerül.
Gyerekek. Nagyon szeretném megtalálni végre a megfelelő nyomógombokat. :) Azt hiszem sokat segítene a mindennapi harcok, viták minimálisra csökkentésében. Persze tudom én, hogy kamasz gyermekkel senkinek nincs könnyű dolga, meg értem én, hogy a kicsik csak elevenek.
Alapvetően nem szeretem a muszáj dolgokat, de vannak bizonyos, elvárhatóan kötelező ténykedések, amiknek bizony eleget kell tennünk. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolába és óvodába járnak. Az iskolásoknak bizony akadnak házi feladataik is, amik arra várnak, hogy elkészüljenek. Az ovisoknak pedig délután is kijár a játék. Ez bizony nagyon kardinális kérdés, amikor a Nekem miért kell kezdetű nótára kell válaszolni. Ahhoz pedig, hogy senki ne zavarjon senkit a saját teendőiben bizony nagy szervezés szükségeltetik, és egy nagyobb mérvű, új keletű szabályrendszer felállítása szigorú szankciókkal, amiket bizony be is kell tartani ahhoz, hogy eredményt is hozzanak. Nem feltétlenül minden az ő részükről szükségeltetik.Ilyenek például a szabályok, amiket bizony nekünk kell felállítanunk.
Az egyik, nem számukra kiszabott feladat és szabály erre az esztendőre a logisztika, mely valljuk be elég hangsúlyos, viszont annál nehezebb része életünknek. Hat ember mindennapi dolgait úgy összehangolni, hogy működőképes, élhető, rendszert alkosson, nagy kihívás. Ennek szeretnék még inkább specialistájává válni. Mert persze az már "majdnem tökéletesen" megy, hogy az egyik program lehetőleg ne ütközzön a másikkal egy és ugyanazon személy tekintetében. Nem ennyire egyszerű a feladat, ha már a számba jöhető összes személyt nézzük és tudva lévő, hogy a célállomásokig is el kell jutni mindenkinek és onnan pedig haza, és a lehető legkevesebb holt idővel, a kicsik legkisebb rángatásával. Igyekszem. Amikor pedig azt gondolnám, hogy megvan a válasz és a jó megoldás, persze olyankor szokott az élet közbe szólni, de ilyen idén nem lesz :).
Ami viszont már mind a négy kiskorú feladata és kötelezettsége (lenne), hogy a kiszabott nem túl nagy számú szabályt betartsa. Az egyik ilyen például a két nagyobb tekintetében, hogy az iskolatáskát nem reggel kell bepakolni szaladva két perc alatt, hanem még este elalvás előtt, hogy tuti ne maradjon itthon semmi. A kicsiknek szerencsére még csak a szeretném vinni motyója van :) A nagyoknál viszont részemről elvárás, hogy koszos edzőruha landoljon végre a szennyesben és igencsak hálás lennék, ha helyette a tisztát ők pakolnák be, mert akkor nem kéne hallgatnom -7 fokban, hogy nem raktál váltó zoknit..... Mert bár a szennyest, ha nem látom a megfelelő helyen, dühömben én rángatom ki a táskákból, hogy legalább a tiszta ne legyen vizes, koszos, de bevallom nem mindig emlékszem kristály tisztán mit is kellene a helyükre betennem és kinek (zokni, poló, nadág, alsó, pulcsi, futóruha, edzőcipő....)
Valahogyan a délutánok rendjét is jó lenne ennél biztosabb keretek közé szorítani, mert ez az első két hét igencsak kaotikusra sikeredett. Tudom, hogy még a szünet utóhatása is benne lehet, de nem vigasztal. Valamilyen olyan megoldáson töröm a fejem, amiben egy kicsit kicsi is nagy is megtalálja a helyét, feladatát, mindenkinek jutna egy kis odafigyelés talán 100%-ban is, még ha csak rövid időre. Sajnos mind akarnok, mostanában. Aminek részben örülök, mert szerintem fontos az akarat, az visz előre az életben. Meg az álmok. Azokat szeretném, ha megőrizhetnék és a valóság nem rombolná őket. Azt hiszem ez manapság nem könnyű feladat. De visszatérve a délutánokra. Viszonylag kis helyen vagyunk sokan, de jó lenne a nagyoknak egy kuckó, ahol béke és nyugalom honol, nem zargatják őket a kicsik másodpercenként. Az is lehet, hogy a kicsik szobájában (ami tényleg kicsi, hiszen a beépített szekrény uralja - és albérlet lévén ezzel nem tudunk játszani) kéne alkotnom valami nagyot, hogy kedves legyen nekik, szeressenek ott lenni, játszani. Még ötletelek, hiszen aktuálissá válik (vált) már az ágy csere is náluk, de még nem tudom a tuti megoldást (kis hely, két ágy, emelet veszélyes....).
Álmok. Gyerekekre hangolva. Annyi inger éri őket a külvilágból, ráadásul szerintem elég sok közülük nem feltétlen a korosztályuknak való, csak éppen húz az ár. Mert kérdem én... minek egy tizenévesnek (na nem nálunk, de körülöttünk aztán rendes mennyiségben) Apple telefon? vagy akár a legprofibb Samsung? - na ilyenük az enyémeknek egy darabig még biztosan nem lesz-, mire tudja használni a netbook-ot, a tablet pc-t? Még a netbook-ra azt mondom, hogy hasznos, ha van, mert vannak bizony olyan házi feladatok, amikhez már igencsak kell a számítógép, internet és nem jó veszekedni rajta, hogy most anya dolgozik rajta, vagy apa, vagy pedig ki írja a házi feladatot. De szerintem a tablet gépeken egy gyerek fényképet néz, netezik, játszik. Ezt lehet a számítógépen is, nem? Jaj ez a világ. Szerintem sokkal fontosabb, hogy élményeket kapjanak. Tudjanak örülni az együtt töltött időnek, ami nagyon fontos. Tudjanak szeretni igazán. Élmény legyen egy jó mozi, színház, séta, beszélgetés, minőségi idő. Mindezek persze nagyon is személyre szabva. És mindezeket persze nem csak azért gondolom, mert négyen vannak és a fentebb felsoroltak nem éppen a kedvező árkategóriás termékek közé tartoznak. De amikor a villamoson fényes nappal kést ránthatnak, elvehetik a gyerekektől az értékeket és számtalan ilyen és hasonló történetet lehet hallani, akkor bizony féltem is őket. Féltem, mert szerintem még kicsik és egy ilyen helyzetben még egy felnőtt sem biztos, hogy tudja melyik út a helyes, hát még egy gyermek. Idén is igyekezni fogok sok közös sétát, kirándulást összehozni, mindig egy kis ezt, egy kis azt belecsempészve. Tudom azt, is, hogy ezek nagy része a szünetekre korlátozódik, hiszen amikor őrület van, akkor még levegőt venni is nehéz..
Miután nem kicsit vagyok maximalista... Meg kell tanulnom még mindig sok mindent. És persze vannak remek támpontot adó módszerek, még eddig nem sikerült alkalmazni a nagy rohanásban. Pedig de szeretném, ha nem állna feje tetején a ház reggel miután elhagyjuk a lakást, vagy este elalvás előtt legyen energiám még elpakolni amit kell. Jó lenne, ha reggel elsőre ki tudnám nyitni a szemem és csak úgy pattannék ki az ágyból. Megfogadom mindig, hogy nem gyűjtőm a vasalandót egy hétig, mert az már nagyüzemi mennyiség, de hét közben vasalni.... Szeretném ha minden nap lenne legalább negyed órám csak magamra, amolyan kicsit befelé figyelő, nem két álmos pislantás között olvasó, nem rohanó sétáló kávézós kicsike idő. Remélem idén meglelem. Jó lenne, ha a memóriám végtelen kapacitással bírna és sohasem felejtenék el dolgokat, mint például kérdőív visszaküldése iskolába, gyüminap az oviban, levelek postára adása, csúsztatott leckék kikérdezése (pl vers tanulás), .... Mindezek persze eszembe jutnak, de már csak az éppen utolsó pillanatban, vagy egy kicsivel utána.
Szeretném, ha maradéktalanul éreznék és tudnák a fiúk mennyire fontosak nekem mind az öten :), és hogy mennyire szeretem őket. És bár előfordul, hogy muszáj nemet mondani, büntetni, ugyanakkor motiválni, dicsérni, de mindezektől függetlenül a legfontosabbak ők, és nem csak az egyikük, másikuk, hanem mindannyian, együtt, egyszerre. És bár nehéz ezt kivitelezni, mert a nap csak 24 órából áll és néha bizony a 48 is kevés lenne, de azért igyekszem. Szeretném a türelmet még nagyobb maximális üzemmódban birtokolni, ami rohanó világunkban néha bizony nagyon nehéz. Jó lenne, ha a napi rohanás, stressz továbbra sem rajtuk csattana feszültséggel teli légkörben itthon. Erre eddig is igyekeztünk nagy hangsülyt fektetni, a jövőben sem szeretnénk ezt másképpen. Mert azért csendben bevallom, teljesen még nem sikerült elsajátítanunk ennek a tökéletes művelését. Szeretném a maximalizmusom a gyerekek tekintetében ténylegesen személyre szabottan átvetíteni csak, nem pedig a saját magam felé totális maximalizmusban részesíteni őket. Van aki felé majdhogynem működhetne is, de akad olyan is, akinél igencsak gyakorolnom kell ezt kordában tartani és csak a lehetőségeihez képest alkalmazni. Azt hiszem már sokat fejlődtem ebben a tekintetben, de nem szeretném abba hagyni ezirányú fejlődésemet.
Elindultunk egy úton, a változás útján. Persze alapvetően elhatározás kérdése a dolog, de az élet mégis tud akadályokat gördíteni utunk során lábaink elé, amikkel vagy megvívjuk csatáinkat é erősödünk, vagy ezáltal feladjuk. Na ezt nem tesszük. Az álmokért meg kell dolgozni az igaz, de feladni annyit tesz, mint feladni az életünket. Ezt biztosan nem tesszük meg idén sem, kitartunk céljaink, terveink, álmaink mellett.
Kettesben feltöltődés. Fontos. Nem napok, nem éjszakák, de órák, amikor nincs ovi, suli, lecke, munka, háztartás, CSAK mi. Szeretném ha több ilyenben lenne részünk :)
És még lapokat, oldalakat írhatnék tele álmokkal célokkal tervekkel, fogadalmakkal, mert bőven van még a tarsolyban...
