Szülői

Mindjárt kettő is és átfedéssel egyszerre. Közben négy kiskorú otthon négyesben. Izgi nem? Mondjuk zseniálisan elvannak egymással, az más kérdés, hogy utána van mit rendbe tenni játékosztályon :) Főleg, hogy három órás volt...

Domiét még párosan kezdtük. Szerintem zseniális hagyomány, hogy az első szülői értekezleten minden tanár bemutatkozik a szülőknek. Azon túlmenően, hogy legalább van kihez kötni egy-egy tárgyat nagyon fontosnak tartom, hogy így tudjuk azt is, mik az elvárások, ki hogyan kér számon, és hogyan jutalmaz, ne adj büntet. Azt hiszem ez nagyon szimpatikus volt számunkra. És a maga furcsasága is ott volt, hogy azért akadtak, akik még engem is tanítottak, így a követelményeik annyira nem okoztak meglepetést számomra. De mennyire más ott ülni a régi padokban immáron szülőként, ráadásul duplán érintetten...

Sok-sok információ zúdult ránk. És bár elmondhatom, hogy továbbra is azt gondolom, hogy sikerült a fiúk számára a legjobb megoldást megtalálnunk, és igazán jó kezekben vannak (Domi az elkövetkező nyolc, Dávid pedig öt évben), azért elszomorít az a helyzet, ami az oktatásban az elmúlt hónapokban történt.

És ez közelről sem iskola probléma szerintem. Nincs tankönyv, legalábbis az ingyenes tankönyvre jogosult gyerekek nem minden könyvet kaptak kézhez és a pótlásukat a központi tankönyvellátó október 15-ére ígérte. Ez szerintem vicc. Nálunk ez még inkább érződik, mivel Dávidot a szokásos határidőkön túl csatlakoztattuk az iskolához, így első körben, bár jogosult lenne ingyen tankönyvre, mégis az volt a felállás, hogy meg kell vásárolnunk a könyveit. Az iskola segítő szándékát jelzi, hogy azt tanácsolták, kérjünk róla ÁFA-s számlát az intézményfenntartó nevére és ők mindent elkövetnek, hogy ezt a pénzt visszakapjuk. Aztán egy kis jogszabály változás következtében mégis módjuk nyílt pótrendelést benyújtani, így a még meg nem vásárolt könyveket megrendelték számunkra. Na ezekből még semmink nincs.

És még sorolhatnám hosszan az új rendelkezéseket, amik nem könnyítenek az életünkön. Szerencsére a gimnáziumokra nem vonatkozik a délután négyig tartó iskola, de mégis kaotikus a helyzet. Új diákigazolvány hiányában ugyanis nem tudják a fiúk igazolni, hogy ők igen is gimnazisták, így ha egy rendőr igazoltatja őket, akkor csak a korábbi általános iskolai igazolványukat tudják bemutatni, amivel ugyebár visszaviheti őket a rendőr a korábbi iskolába. Áthidalandó egyenlőre én írtam nekik igazolást, kérdés megfelelne-e. Mindenesetre már elindult az új diákigazolvány kérelmünk, holnap le is adjuk az okmányirodai adatlapot hozzá. Remélem sikerül mellé igazolást vagy ideiglenes diákot is kapnunk...  

Azon túl, hogy azt gondolom, hogy az új rendelkezések sok szempontból lehetetlen helyzetbe hozták az iskolákat és a pedagógusokat, utolsó percben átírandó tantervvel, és a kapcsolódó elképesztő bürokráciával, azt hiszem nem lehet okunk panaszra. Csodálatra méltó volt a még mindig látszó lelkesedés, hogy értéket teremtsenek, tudást adjanak a gyerekeknek és egy jó közösséget alkossanak számukra számtalan programlehetőséggel és a hagyományok ápolásával. 

Csak, hogy mindjárt egyet említsek, még a hónapban háromnapos bicajtúrára mennek a Balaton északi partjára programok elképesztő kavalkádjával. Ugye nem kell mondanom, hogy lelkesek ? :)

14.

Boldogságos 14. évfordulót Nekünk :)

14 éve egy szép napos őszi napon történt. Sok ma is mosolygásra késztető pillanata volt a napnak. Kora reggel rohanás a fodrászhoz, aki varázslatos kontyot alkotott, majd délelőtti smink a polgári ceremóniára, ahol csak a szűk család volt jelen. 

Egy rövidke fotózás a kertben és otthon, pár falat ebéd és már készülődhettünk is a délutánra. Tomi amint megpróbált belebújni az én nadrágomba. Ez az egyik kedvenc. Hogy ez hogyan történhetett? Hát a ruhája, két fogason lógott, nehogy meggyűrődjön idő előtt. A zakó pedig egy már félig használatban lévő fogasra került, amin már ott volt az én fekete kosztümnadrágom. Hát ezt vélte először magáénak. :) 

Azután eltűnt a menyasszonyi autónk. Nem lehetett sem a céget, sem a sofőrt elérni telefonon. A kocsidíszt felraktuk egy otthon várakozó autóra és azzal indultunk a templomi ceremóniát megelőző fotózásra. Út közben előkerült az autónk is (szerencsére), és az országúton félreállva, virágátpakolás után nyerget váltottunk és már azzal érkeztünk a hősök terére. Csodaszép napsütés volt. És nem csak a fotós készített rólunk képeket, hanem pár tucat turista is a Hősök terén. Menet közben, amikor már jó pár fotó elkattant, észrevettük, hogy a fodrász csipesz a hajamban maradt a két oldalsó lokni megőrzése végett, így azért készültek már a csipesz mellőzésével is fotók. :) És elékezett a várva várt ceremónia. Béla atya, aki szegény már nincs közöttünk, számtalan vendég, barát, rokon, és  egy csodaszép kápolna a Vajdahunyad vár szívében. Vacsora a kerengőben, móka, tánc, finom vacsora és sok-sok szép emlék.

az a csipesz... :)

kedvenc fényképeim egyike :)

elkapott pillanat :)

És egy kis nászutas emlék....

...az úgy volt, hogy....

...az úgy volt, hogy...

Nagyon sok minden változás történt körülöttünk az elmúlt időszakban, és itt nem pár hétre gondolok. Hanem nagyjából évekre. 

A legnagyobb, vagy legalábbis erősen ott van versenyben az első helyért, hogy ikreket kaptunk :-). Két tüneményt, akik gyökeresen felforgatták mindennapjaink. Akinek nincs nem tudja mivel jár, de azt sem miből marad ki :). Nagyon sokaktól megkaptuk, hogy minek kellett nekünk ennyi gyerek, ha nem lenne, mennyivel könnyebb lenne. De én ezt nem így gondolom. Mert persze mi is terveztünk. Hármat. Négy lett belőle, de egy pillanatát nem bánom. Elképesztő energia szükséges a két legkisebbhez, de annyit adnak, hogy elmondhatatlan. Persze nem ez volt az egyetlen hatalmas változás az életünkben.

Jött a válság és a két tuti biztos nyugdíjas, jól fizető állásból hipp  és hopp lett részemről betegállomány és veszélyeztetett terhesség, kórház hosszú hetekig, amíg meg nem születtek, apának pedig lévén autóiparban dolgozott megszűnt pozíciója.

Egyik pillanatról a másikra nagy család lettünk, négy kiskrapekkel, két iskolással és két egészen apróval. Alvás minimalizálva, elfoglaltság, energiaigény annál több. És rengeteg öröm a négy fiúban. Persze azért nem tündér mesében élünk, szoktunk harcolni is egymással, meg kell küzdenünk egy kamasszal és egy majdnem kamasszal, akik mindenben a nagyot példázza, meg két duracell extra, lemeríthetetlen ikerrel.

Kézen fekvő, hogy valaminek változnia kell, mert nagyon szeretnénk, ha megint minden napsütéses lenne körülöttünk, és bár nem panaszkodom, mert sok a mosoly, de van hová visszatornáznunk magunkat a mélységi árokból....

Az okosok pedig azt mondják, ha mindent ugyanúgy csinálsz mint eddig, akkor semmi sem fog változni. Hát mi gondoltunk egy nagyot. Első lépésként elkezdtünk egy jó hónapja sportolni. Na jó, eddig sem ültünk otthon és lógattuk a lábunk, de azért azt mégsem lehet sportnak nevezni, ha rohanunk a gyerekek után, szaladunk két helyszín között, hogy időben mindenki odaérjen, legyen ebéd, vasalt ruha, tiszta lakás... Így egy nagyot gondolva elkezdtünk futni. Már próbálkoztunk vele tavasszal is, de akkor alig pár száz méter után meg akartunk fulladni... Most úgy tűnik kitartóbban harcolunk, már 2 km-nél járunk, 1400m-ről kezdtük, alkalmanként 50m-rel emelve a távot. Ma mivel átléptük a bűvös kettőt, elhatároztuk, hogy még egyszer ugyanennyi, utána pedig 100m-rel növeljük. Ez nagyjából két kör a tó körül, cél az 5-6 kör...

Remélem, ha mi tudunk változni, akkor az életünkben is elindul egy változás, pozitív mindenképpen :)

"Aranyos" nap

Rendezvényen jártunk, rendkívüli alkalom az olimpia jegyében. Rengeteg ember, nem is gondoltuk volna. A rendezvényen többek között sok érdekes kérdés merült fel sok-sok szemszögből. Mitől lesz sikeres egy sportoló, hogyan is zajlik az élete? Mitől lesz sikeres valaki a munkában? Hogyan zajlik egy nap? Sok nap? Mit adhat 4 év? Elképesztő összehasonlítások laikusok szemével és persze az élsportolókéval egyaránt. 

Vendégek, nem is akárkik, olimpikonok. Eszméletlen tanítással. Hogy mindjárt csak az első párost tekintsük: Czékus Eszter és Kiss Szofi. Annak ellenére, hogy 17 évesek, és az olimpia legfiatalabbjai közé tartoztak, szinkron úszásban mindenképpen, annyi tanítani valót meséltek mondtak, hogy elképesztő. De ami talán a leginkább fontos volt, rengeteg a lemondás, a beletett munka, a fájdalom, de minden megéri azért a pár pillanatért, amit az olimpián verseny közben kap a sportoló. Az olimpián ott lenni az az érzés. És 17 évesek...

Joó Abigél: A két utolsó meccsén sérült volt, levált egy több centis porc a térdéből. Ja, hogy fel sem merült benne, hogy ne versenyezzen tovább? És hogy nem fáj olyan nagyon, ezt  mutatni kifelé. Elképesztő. Mindannyian a kitartás bajnokai. Az élet sem működik nélküle.

Kökény Roland. Aranyérem. Sokak álma egy Olimpiai Arany Érem. Csupa nagy betűvel. De micsoda munka van mögötte? Hány talpra állás a gödrökből. Ja, hogy voltak akik le akartak radírozni a térképről, sokan a víz alá akartak nyomni az úton. Sebaj, lassan elkopnak, elfogy az erejük és akkor felérsz a csúcsra.

Eszméletlen tanítások. És végül elérni azt a célt, amiről álmodtak, amiért dolgoztak. És még innen is van tovább, van miért...

 Fotók fiúknak, dedikálások :-)

Kettesben

Egy délután kettesben...

Na jó csak majdnem, mert azért telefonkapcsolat volt a nagyokkal, de mégis. Beszélgettünk. Ketten és senki nem kérdezett, szólt, kiabált, veszekedett közben. Végig tudtunk mondani egy teljes gondolatot is akár. Nagy kincs ez gyerekek mellett.

Nagyon szerettem volna turistát játszani Budapesten, úgy csinálni, mintha Rómában, Párizsban, Londonban vagy bárhol máshol lennék a világon és csodáljuk meg Budapest szépségeit, csodás épületeit.

Részben sikerült is, mert voltak pillanatok, amikor tényleg így éreztünk, és abszolút csak a város szépségeire koncentráltunk. És persze beszélgettünk. Mindenféléről. És sétáltunk, sétáltunk, ketten, kézen fogva. A Nyugati tértől indultunk. Beszélgetés közben elsétáltunk a Bazilikáig, ahol hirtelen ötlettől vezérelve felmásztunk a kupolába, a panoráma teraszra. Persze azért a munkától itt sem lehetett teljesen elszakadni, apának lógott a fülén a telefon. 

Majd egy kis limonádé és mentatea, szalámis buretta mellett beszélgettünk egy jót. Tovább is sétáltunk ám... 

Petőfi Sándor utca, Váci utca - egy kis fagyival karöltve, 

Belgrád rakpart majdnem a csarnokig, onnan visszafelé a  Duna korzón, be a Szabadságtér felé, a Parlament belső oldalán, és végül ismét a felső rakparton.

 Szeretnék még ilyen fél napot :-)

Betegség folyt.köv.

Már azt hittem, hogy elmúlt minden nyavajánk, de tévedtem. Én elkaptam Dávidtól a jó kis mandulagyulladást, de szerencsére lábon kihordtam. Nem is tehettem nagyon mást, mert közben apa is ágynak dőlt. Nem is kicsit. 4 napig volt 39 fokos láza. Mellette pedig nagyon csúnyán köhögött, köhög. Nem is emlékszem mikor láttam őt betegnek, főleg ennyire. Patrik napok óta krupposan köhög, semmi nem akar használni, de bízom benne, hogy kilábal belőle szép lassan. Közben a suli pörög tovább. Dolgozathegyek, felelések, edzések. És mindjárt itt a Húsvét, előtte pedig a szokásos egy hetes edzőtábor. Csak remélni merem, hogy a fiúk nem dőlnek addig ágynak. Hiszen nemsokára versenyszezon.

Kirándulás északon

Már nagyon régen szerettem, szerettünk volna eljutni erre felé, de valahogyan mindig dél felé húzott minket a szívünk. Az igazság az, hogy a meleget mind a hatan jobban szeretjük a hidegnél. De nem csak és kizárólag a kíváncsiság vitt minket északi tájakra. Rokoni szálak kötnek minket erre felé. Nagymamámék négyen voltak testvérek és a világ sok pontjára szakadtak 56 tájékán. A nővére és a családja Svájcba költöztek és élnek még ma is a fiatalabb generáció tagjai. Másik nővére Budapesten maradt akárcsak ő. Öccse pedig Svédország felé vette az irányt és ott is telepedett le. Megnősült született 4 lánya. Sajnos fiatalom meghalt. De legkisebb lánya, talán mert ő töltött a legtöbb időt édesapjával, ő járt Magyarországon leggyakrabban vele nálunk is látogatóban, kutatja a múltat, édesapja emlékeit. Nem tudom neki miért fontos ez, nekem tudom miért. Én egyke vagyok, nincs testvérem, unokatestvérem is csak egy. És bár Helena anyu unokatestvére papíron mégis csak két év a korkülönbség közte és közöttem, így mi igen közel kezdünk kerülni egymáshoz. Úgy tűnik, mindkettőnk számára fontosak ezek a rokoni szálak és azt szeretnénk, ha gyerekeink (mármint az én 4 fiam és az ő kisfia) egymás közelében, egymást ismerve nőhetnének fel. Nem okozna nekik gondot majd a kommunikáció, lennének közös emlékeik, több, mint ami nekünk megadatott. Mindezek mellett azt is hiszem, hogy ez az én gyerekeim számára még inkább lehetőség, hiszen ha ez működik, ahogyan most is, ha tudjuk ápolni a kapcsolatot, ha meg tudjuk teremteni ezeket az alkalmakat és lehetőségeket, még többet nyernek. Eljuthatnak olyan országba, ahol gyakorolhatják az idegen nyelvet (angol és német is, persze a svéd sem kizárt, de talán most azt az egyet elég ha megtanulják alaposan). Megismerhetnek más kultúrát, szokásokat, és nem utolsó sorban gyönyörű vidékekre juthatnak el akár az óceán partján, akár a szárazföldön is. 

Így alakult, hogy a másfél évvel ezelőtti látogatásukat követően, most mi keltünk a fellegek fölé és repültünk el a távoli északra, ami nem is olyan távoli, hiszen alig két óra a repülőút. Az egyetlen kis aprócska hiány a legkisebb itthon maradása volt, de azt gondolom, hogy a nagyoknak is kell a csak feléjük forduló figyelem, ha csak egy évben pár napra is, így most első alkalommal csak őket vittük magunkkal. De a legkisebbek sem unatkoztak, nagyiékat szórakoztatták ebben a pár napban, míg mi elkezdtük felfedezni Észak-Európa egy kicsike szegletét. Hát íme az északi kaland, a folytatásban :-)

Virágnál jártunk :-)

...igaz lassan már másfél hónapja. 

Régi történet ez nálam. Nem is igazán tudom mikor kezdődött. Talán még Dávid születése idejében. Folyamatosan csodáltam Anne Geddes képeit tündéribbnél tündéribb és igencsak mini kisbabákról. Azután ez valahogyan feledésbe merült, de mániámmá vált a fénykép a gyerekekről. Százával ezrével készültek is a képek Dávidról, majd mikor megszületett Domi, akkortól immár kettőjükről. És elérkezett életünkbe egy igazán nagy csoda is. Szerettünk volna egy kislányt és kaptunk két igazán tündéri, eleven, hétördög kisfiút. A készült fényképek száma nem igen csökkent az eltelt évekkel. Viszont egyre nehezebben ment egy fényképre varázsolni négyüket. Mert amíg a két kicsit csak letettük valahová és ott maradtak, addig nem jelentett ez túl nagy kihívást, mostanság viszont annál inkább. A blogolás kezdetével pedig ismét előtérbe kerültek a fotós oldalak. Szeretem nézni a gyerekekről készült fényképeket, a profi képeket, ahol a fény, szín, kompozíció mind-mind tökéletes összhangban van egymással. Az ilyen nézelődéseim során számtalan ebben a témában íródott blogot olvastam, néztem, kerestem, kutattam. 

Így jutottam Virág oldalára is. Nagyon megszerettem a képeit. Sokszor pályáztunk nyereményjátékokon, hátha sikerül egyszer nekünk is a nyertesek közé kerülnünk, de más megoldás után kellett nézni, mert nem akart sikerülni. Amikor pedig közeledett a születésnapom, azt kértem, hogy legyen az én ajándékom egy ilyen fotózás Virágnál. Köszönöm szépen, hogy teljesült ez az álmom. Köszönöm, hogy Tom megszervezte, a fiúk lelkes résztvevői voltak az alkalomnak. És köszönjük Virág a szebbnél szebb képeket, a hatalmas türelmet a sok rosszcsonthoz. Nagy élmény volt. A két nagyobb annyira élvezte, hogy azt hiszem rendszeresítenünk kell a családi fotózkodást a programtárunkban. Dávid pedig különösen élvezte, hiszen a fotós szakkör révén már sok mindenről hallott, amit most láthatott is. Domi lelkesen pózolt a kamera előtt. A két kicsi pedig felváltva szabotálta a négy fiú egy fényképen próbálkozásokat, de azért sikerült igazi családi fényképet kapnunk és egy olyan igazán mozgalmas négy fiú egy fényképen képet is. A nap fénypontja pedig a nagyoknak az volt, mikor Virág megengedte, hogy a szörnyen drága, profi gépével kattintsanak párat a legnagyobbak.

 ....és még itt jöhetne soks-sok-sok-sok, igazán csak néhány közös képet emeltem ki a sok kedvencen közül.

Sportnap

Az időjárás mindenképpen nekünk dolgozott. Hiszen egy balatonparti nap esőben.... Gyönyörű napsütés és meleg. A jó naphoz indulásképpen minden adva volt. Bár az én sport tevékenységem így műtét után alig két héttel hagy némi kivetnivalót maga után, de ha másért nem kattogtatni a fényképezőgépet biztosan jó leszek :-)

A sok-sok gyermekkori emlék mellett, Emlékeztem, hogy bizony itt mindig ilyen szép tiszta a víz :-) ahol pedig vitorlázni szoktunk csúnya iszapos, koszos. Bár ez utóbbinak is megvan a varázsa. De ott nem szoktam hiányolni a pancsolást, beérem olyankor bent a vitorlásról történő fürdőzés örömével, hiszen ott bent ott is tiszta. Itt volt egy kis irigység a pancsoló fiúk felé. Akik azért a sport területén is kitettek magukért. Tollas, lengő teke (Dávid a teljes versenyben második lett - így sajnos lemaradtunk egy bükkfürdői wellness hétvégéről - de tőle ez nagyon szép teljesítmény volt a sok-sok felnőtt között. A maximális 30 pontból 28-al remekelt és a legjobb is csak 29 volt. Bennfentes információk szerint akinek sikerült nála többet lengetnie, az nem először csinálta), élő csocsó (ezt nagyon élvezték), valamelyik távol-keleti küzdő sportban Domi próbálkozott. Lehetett volna még röplabdázni és focizni. De a vizibicajt és a kajakot kipróbálták a fiúk :-)

De a képek beszédesebbek....