Évnyitó

Elérkezett a nagy nap.

Nem mondom, hogy nagyon várták, de azt igen, hogy érdeklődéssel tekintettek elé, egy kis természetes kíváncsisággal, félelemmel karöltve. Érthető. 

Domi egy jó kis közösséget hagyott maga után, bár nem volt mindig és minden tökéletes, de szeretett az általános iskolába járni és szerintem nyugodtan elmondható, hogy sok kis haverja volt. Kitűnő eredménnyel végezte mind a négy évet :) Persze, hogy izgult kicsit, mi vár rá, milyenek lesznek a többiek és a tanárok, milyen lesz az új iskola, fogja-e szeretni, tudja-e tartani a lépést. És persze izgalommal várta, hogy megkapja az iskolai kitűzőjét ünnepélyes keretek között az évnyitón. 

Dávid egészen más. Nem mondom, hogy nem voltak haverjai és azt sem, hogy rosszul érezte magát az általánosban, de nála az ő érdekei kívánták azt, hogy ha lehet váltani váltsunk, hiszen így fejlődik, tanulhat, és még esélye van a felzárkózásra  is, illetve arra, hogy lássa (ne csak tudja tőlünk, illetve ne csak érezze a kapott családi értékek alapján) egyáltalán nem ciki jól tanulni. Kíváncsiság benne is volt a suli iránt és persze szerette volna látni milyenek a többiek, befogadják-e nyolcadikban egy már három éve csiszolódó közösségbe. 

Mentünk velük. Szerencsére Dávid leendő osztályában nyitottak voltak a gyerekek, beszélgetni kezdtek vele, így apa csatlakozott hozzánk a kicsiknél, a leendő ötödikeseknél (akik ebben az iskolában elsősök, és mégsem). 

Számomra különösen megható volt az évnyitó ünnepély, hiszen én is ebbe a gimnáziumban töltöttem gimis éveimet, bár akkor még nem nyolc osztályos rendszerben. Furcsa és mégis öröm volt újra itt hallgatni a Himnuszt és az igazgatói megnyitót, látni, ahogyan mindkét kisfiam ott áll és most ez nekik szól. Domit, amit a nevét hallva kiment és a leendő végzősöktől megkapta a kitűzőt. 

Az igazgató néni pedig megnyitotta az iskola 133. tanévét. Elképesztő. Múlt, hagyományok, emlékek és a jövő.

... és egy 5.b osztály...

Évnyitó

Elkezdődött. Újra pörgés, rohanás. 

De mégis, egyenlőre mosollyal. Domi ha nem is bevallottan, de szerintem már várta, hogy találkozzon kis barátaival. Dávid pár napja kezdte érezni a váltás okozta izgalmat, amikor rádöbbent, hogy az osztálytársak nem a régiek lesznek. Azt kell írnom, hogy szerencsésen alakult az évnyitó. Kiderült, hogy van ismerős kisfiú az osztálytársak között, a lányok kedvesen, hangosan köszöntek neki, amikor véget ért az első "közös" esemény. A tanárok pedig......... Ilyenkor tér vissza a hitem. Olyan szeretettel, kedvességgel várták, ami szerintem mindig mindenkinek kijárna. Az osztályfőnök megsimogatta, amikor beálltak az évnyitón a sorba, Gáborbá ott viccelődött vele (Domi torna tanára), Ildi néni (Domi ofője) is egyből tudta ki ő és mesélte neki, hogy már mindenki várta őt, hiszen hallottak róla a tanári értekezletek. Amikor pedig bevittük a még csak általunk megkapott szakvéleményt, akkor egyáltalán nem az elutasítást éreztük, sőt......... Pedig nem fényeztük "túlságosan" a kicsi fiunk, említettük, hogy hát nem a szorgalom minta példánya, nehezen találja a hangot korosztályával. De nem problémaként reagáltak ár, hanem nagyon is szimpatikusan. "De hát ebben a korban a kisfiúk nem feltétlen a szorgalmukról híresek......., nem arról híresek, hogy nem kell őket noszogatni........ majd ha látja, hogy a sportban ügyes lesz (alkatilag pedig mindene rendben van ehhez), akkor szép lassan ez beépül majd a többi életterületre is az önbizalom........ jaj semmi gond a papírral, van másik kisfiú is az osztályban, aki rendelkezik ilyen papírral........... és még hosszasan sorolhatnám.

Remélem, hogy nem csak a remény beszél belőlem, hanem tényleg jön a pozitív változás. Leginkább abban, hogy végre talál majd igaz barátokat (nem csak a szél merről fúj típusúakat), remélem befogadják majd az új osztálytársak, a tanárok, és végre alakul majd egy kis önbizalom, hogy ő nem buta (csak lusti), igen is tud ő, ha akar, és eljön majd az a pillanat is, hogy akarjon.