Pótolni valók....

Elég hosszas a listám ;)

Volt 

- Domi 12 éves lett

- Anyák napja

- Kicsik 5 évesek lettek

- Floorball bajnoki meccs a bronzéremért

- Gyermeknap

- Fertőtó kerülő bicajtúra a nagyobbaknak

- Erdei iskola és osztálykirándulás

- Nevtan történetek

- Dominik születésnapi buli

- Hosszú hétvégék

ami jön:

- Dávid születésnap 15 :)

- Dávid születésnapi buli

- Folytatódnak a nevtan történetek

- sportolás

- iskolai gondok- problémák- sikerek - mit tegyek (tegyünk)

- Vízitúrák

- Edzőtábor

- Rokonlátogatás

Lenne mit írnom bőven... most már csak az időpontot kellene megtalálnom hozzá...

Igyekszem....

...

Igazából nem is tudom, hogy konkrétan mi is indított el, milyen forgószél volt éppen körülöttünk, miért is kezdtem el írni ezt a posztot. Nem most kezdtem, hanem még tavaly, valamikor karácsony előtt. Ez lett belőle.

Azt hiszem nagycsaládosnak lenni, egy külön életforma. Imádom. Minden nehézségével, a zajosságával, a zűrökkel és a szépségeivel együtt. Persze eleve nem kis családban gondolkodtunk, ezt mutatja talán az is, hogy a két nagyobb fiunk után szerettünk volna egy harmadik babát is, persze, hogy kislányt. Kaptunk két tündéri kisfiút. Így lettünk egész azt hiszem. És ha most azt írom, hogy van egy hangfelvétel, ahol kb. három, maximum négy éves lehetek és arról mesélek, hogy ha nagy leszek, akkor négy gyerekem lesz, kettő fiú, kettő lány? Na erre varrjunk gombot. Mert bár nem lett kislányom, de van négy csodálatos kisfiam, a szivárvány összes színével, tulajdonságával, jellemével megáldva. Nagyon hasonlítanak és mégis annyira mások mind. 
Korábban csodáltam a három gyermekes családokat, honnan lehet energiát keríteni ennyi gyerekhez, hogyan lehet megoldani, hogy jusson mindenkinek olyan minőségi idő, amire vágyik és olyan szeretetnyelv, amire szüksége van. Jó persze tudom én azt, hogy sok minden rutinból megy egy idő után, de a szeretet nem rutin, az odafigyelés nem tud rutinná válni olyan értelemben, ahogyan azt én "szeretem". Ebből gyakran vívok magammal lelkiismereti háborút. És hát immáron lassan négy éve erőteljesen gyakoroljuk ezeket a feladatokat, hol több, hol kevesebb sikerrel. Amikor kevesebb a siker, azt mindig kudarcként élem meg, ami nem jó, mert olyankor sokkal nehezebb mosolyogva tovább lépni és csinálni tovább. 

És hogy most miért születik ez a poszt (azon túl, hogy a konkrét eseményekre már nem is emlékszem)? Mert vívódom. Mi a jó és a kevésbé jó, melyik lehet a helyes irány, jól nevelünk, ha mégis vannak nehéz napok és hetek itthon? 

Hát a téma a nevelés. Szerencsére mi ketten nagyon hasonlóan gondolkodunk ezen a téren, de körülöttünk annál színesebb a skála, már csak családon belül is, ami rendszeres időközönként, mindig előkerül.
Azt hiszem, hogy igazából nekem/nekünk jól nevelt gyermekeim vannak, akik azért tudják azt, hogyan kell viselkedni (már persze a koruknak megfelelő mértékben és a kortünetek melletti elvárások szintjén). Jól tükrözi ezt az iskolai magatartás jegy, a tanári visszajelzések, az óvodai visszacsatolások is. Na de itthon?
Ha azt hallom róluk, hogy jól nevelt, tisztelet tudó, segítőkész, udvarias, nincs vele semmi probléma ezen a területen, akkor szerintem tényleg jó irányt mutathatunk neki (bár ez majd csak jóval később fog igazán kiderülni). Ha tudom, hogy a kicsik ügyesen beilleszkedtek az oviban, nem verekszenek, betartják az alapvető szabályokat, náluk sem lehet nagy gond. A legutóbbi szülői értekezleten például előtérbe került szintén a magatartás kérdéskör, hiszen felsőben ez már elég kemény probléma az iskolában is. Megnyugodtam. Egyrészt azért, mert fiaim vannak és ez már eleve hoz magával némi nemű történéseket, hiszen nem ültek sosem a popsijukon kettő percnél tovább, és nem csendesen babáztak, hanem igencsak hangosan tudtak autózni, repülni, legózni. Csak úgy csendesen megsúgom, ma sincs másképpen, ha igazán belefeledkeznek a játékba. De talán ezzel alapvetően nincs is baj. Másrészt, mert ha pedagógustól hallja az ember, hogy a csak és kizárólag jelesekből álló magatartás persze nagy öröm és ritka kincs, de azért az igazi gyerekek inkább a négyes és ötös között lavíroznak, hiszen akkor azért megvan bennük a kíváncsiság, a kajlaság, de ott lapul az engedelmesség is, mert figyelmeztetés, kérés után változtatni képesek és hajlandóak együttműködni.
Tudom, hogy ez működik a nagyoknál a suliban és azt is tudom, hogy a kicsiknél is. Tudom, hogy Patyi a reggeli hiszti közben még kérésre sem köszön néha az oviban a csoportszobába bemenet, de egyszerűen nem ér rá a sok "Tudom, hogy nem jössz vissza? Soha nem fogsz visszajönni..." mondat között. Azért tudom, mert délután kérés nélkül szalad ad puszit, integet és köszön el vagy százszor, mire mindketten felöltöznek, és elindulhatunk hazafelé, vagy ugyanezt teszi a kevésbé nyűgös reggeleken.

De mi újság itthon? Itthon tudnak tombolni. Nem csak itthon itthon, hanem a nagyszülőknél is. Mind a négyen. Van ebben napközbeni, hét közbeni kompenzáció visszacsapódás, kamaszkor, felgyülemlett feszültség kitombolása. De amiért igazából írom mindezt, hogy a tombolásnak mindig van eredménye. Na nem pozitív. Ilyenkor szoktuk meghallgatni, hogy miért nem tudnak halkabban beszélni, csúnyán beszélnek, veszekszenek, szemtelenek, nem lehet velük bírni és még sorolhatnám, és persze a konklúzió mindig az, hogy mert nem vagyunk elég szigorúak, következetesek, nem neveljük őket rendesen. Egy darabig mindig próbáltuk megmagyarázni a "bizonyítványunk", ma már igyekszünk ezt kikerülni.
Hangosak. Eleve már az alapzaj több, hiszen nem ketten vannak vagy egyedül, hanem négyen. Mi ilyenkor az első gyermeki reakció? Igyekszem túlkiabálni a másikat és akkor majd meghallják, hogy szeretnék valamit, vagy énrám fognak figyelni. Jó persze, mi felnőttek tudjuk, hogy ez nem így van, hiszen akkor is figyelnénk, ha normális hangerősséggel, hangnemben érkezne a mondandó, de azért van ráció is abban, hogy hangosak. Ettől függetlenül én sem szeretem amikor ordibálnak, sőt, általában csitítjuk őket, hiszen a mai falak már nem mindig hang-szigetelnek tökéletesen. Sőt.
Veszekszenek. Ezt persze nem négyen együtt követik el, leginkább a két nagy civódik egymással, illetve mostanában a két legkisebbel. Ez utóbbit még megértem, hiszen mostanában semmi sincs biztonságban tőlük. Szó szerint. Még a szekrény tetején sem. 
A két nagyobb ennyire nagy civódására még keresem az okokat. Hullámzó a viszonyuk. Vannak időszakok, amikor majdnem harmóniában léteznek egymással, megvan közöttük a kis kópésság, és azután jönnek a hullámvölgyek. 
Az egyik tipikusan vita, amikor el kell dönteni, hogy melyik játékkal játszanak EGYÜTT pl.: X-Box-on), vagy melyik filmet szeretnék megnézni ketten együtt. Dávidnak vannak nagy kedvencei (kettő -  három), amiket akár egész nap képes nézni, hallgatni. Ettől Domi igencsak fel tudja magát pörgetni, amit meg is értek, hiszen sokszor én is szólok nem csak nekik, de a kicsiknek is irányítottan, hogy akkor most nem a Verdák 2-t teszem be, hanem keressünk valami mást, amit ugyanúgy szeretnek. 
A másik nagy vitatéma mindig a tanulás körül zajlik. Leginkább azon, hogy Domi miért nem kell annyit tanuljon. Ebben persze adva van az is, hogy ő még alsós, és persze bizony a kettőjük közötti óriási különbség is, hogy Domi tanulása sokkal hatékonyabb, mint Dávidé. Egyrészt, nagyon ügyesen ki tudja kapcsolni a külvilág zajait (mint öcsik, TV, háttérzaj), másrészt képes nagyon koncentráltan a feladatra összpontosítani, és ezért sokkal gyorsabban túl van a házi feladatokon. Ha pedig tanulandó feladat van, akkor képes egyedül, önállóan megtanulni sokszor teljesen hibátlanul, néha pedig kicsi javítani valóval, amit ismét rövid idő alatt megejt és jön, mondja fel a feladatokat. Dávid ezzel szemben az írásbeli feladatokat nagyjából önállóan megcsinálja, de nála a tanulás, ha nincs kontroll, akkor nagyjából ennyiben ki is merülne. Önállóan megtanulni valamit pedig egyenlőre nem túl hatékonyan tud. Ebben sajnos még benne vannak a korábbi zűrjeink, mind a korábbi iskolával, az ottani napközi nem túl hatékony működésével. A figyelme pillanat alatt elkalandozik, amiben persze a kamaszkor is rendesen ludas. Na és a lustaság. Ami ebből pedig a lényeg, hogy jóval több időt kell a könyvei felett tölteni, ami bizony sokszor csattan rajtam vagy Domin. És persze az sem mellékes, hogy Domi is tanulékony, így már elkezdte utánozni a nem tudom, nem értem, miért kell, nem akarom kezdetű mondatokat. Szerencsére ma még ezt csírájában le is tudjuk zárni.
A harmadik terület, ami pedig mindig civódásra az okot a testvérféltékenység. Szerencsére nem állandó vendég nálunk és sokszor jól is kezelhető a fiúknál, de azért akadnak állandó momentumok. Azt nem tudom, hogy másoknál, ahol "sok " a gyermek hogy van, de nálunk Dávid nagyon féltékeny tud lenni. Leginkább Domira. Mert Ti a Domit jobban szeretitek, neki mindent szabad és még sorolhatnám. Na persze ez nem egészen így van, mert természetesen neki sem szabad mindent, csak vele kevesebbet kell harcolni, és ezt éli meg Dávid a "jobban szeretitek" felkiáltással. Amúgy, csak úgy csendesen, azért neki sokkal több mindent szabad, már csak a három év korkülönbség miatt is, hiszen korábban volt telefonja, korábban lett facebook-ja, el szoktam engedni sétálni, találkozni a barátokkal akár szülői felügyelet nélkül is... Persze ezeket átmenetileg vissza is lehet vonni, amikor büntetni muszáj. Pedig szerintem ez nekem jobban fáj, mint neki. 
Időnként csúnyán beszélnek. Nem itthon tanulják, sőt amennyire lehet tiltjuk is, bár mint tudjuk a tiltás eredménye mindig.... De pont a héten mesélte apu, hogy amíg várja őket az iskolánál tanítás után, addig hallja milyen csúnyán beszélnek a gyerekek, ahhoz képest pedig amit Dávidéktól hallani, szinte semmi. Csodálkoznak hogy lehet ez... Persze én is, mert ha elvileg sehol nem divat otthon, akkor mégis honnan jön? A nagyobb baj, hogy a két legkisebb is hallja, majd ha éppen olyanjuk van, akkor mondják is. Náluk még a "nemszabad" használ is, és akkor hosszabb-rövidebb ideig nem hallani tőlük, szerencsére oviban nem divat és ott nekik sem jut eszükbe. De minden esetre nagyon aggasztó, hogy hiába figyelünk erre itthon, ha a majdnem egész napos közeben ez a divat, illetve nem is jó szó erre a divat, inkább a megszokott. Mit lehet tenni? (Mármint az itthoni nem használat és szidás-tiltás mellett?)
Nem is tudom, még annyi minden lenne... de majd legközelebb :)

Félév...

Pénteken csak részben kaptunk bizonyítványt. Mint említettem Domi felvételizett, így ő nem volt suliban, majd ma kapja kézhez a félév dokumentált eredményeit.

Dávid megkapta. Bár panaszra annyira nem lehet okom, ismerve őt, azért igen csak van 3 olyan jegye, ami nem felelt meg az év elején támasztott követelményeknek. Egyért nem vagyok mérges, mert ott látszik a javulás, de a másik kettőnél, leginkább az egyiknél, NAGYON. 

Amiért és amire nem haragszom. Azért nem, mert tudom, hogy a gyengébb csoportból átkerülni az erősbe felzárkózást igényel már önmagában, ráadásul azért lemaradások is voltak a két csoport között a tananyag tekintetében. Ami miatt még nem, hogy az év eleji gyenge, harmatos (eléggé) indulás után, most a félév végén már csak négyesek és egy becsúszott hármast hozott haza. Ez pedig a matek. Tudom, hogy e mögött van munka is, mert járt korrepetálásra, ami tényleg hasznos is, másrészt pár alkalommal voltunk külön órán is.

Amire nagyon haragszom, mégpedig azért, mert ha félévzáró nagy dolgozatot nem blicceli el tanulás terén, akkor most ott egy jeggyel jobb áll. Ez pedig a nyelvtan. Simán négyest kaphatott volna. 

És akkor itt leírom azt is, hogy mit kértünk tőle szeptemberben. Azt kértük, hogy amiből ötös volt, ott szeretnénk, ha megtartaná és lehetőleg négyesnél rosszabb jegye ne kerüljön a bizonyítványba. Ez alól egy kivételt tettünk ez pedig az angol volt, ahol a minimum elfogadhatóságot a hármasban jelöltük meg, bár azért szerettük volna, ha megtartja a tavalyi négyest. Sajnos ezt nem sikerült megvalósítania és ebben igencsak ludas őurasága is. Mindjárt az is leírom miért.

Az irányban is tartozom egy kis magyarázattal, hogy miért volt itt kivétel a részünkről. A régi iskolában egészen másképpen tanulták az angolt. Már tavaly egy "hatalmas" űrrel kezdtük az iskolaváltás után az évet, de a gyengébb csoport teljesítményével viszonylag hamar sikerült felvenni a versenyt. Bár sokat harcoltunk azon, hogy nyelvet csak úgy lehet tanulni, ha minden nap előveszi és folyamatosan tanulja a szavakat, azért a küzdelmeinket mégis siker koronázta, mert négyes volt. Idén a nagy  osztálylétszám csökkenés miatt a két osztottan tanított tárgyból megszűntek a csoportok (matek és angol). Tudtuk, hogy a gyengébb csoport és a haladó között azért rendesen van különbség a tudás szintben és már a jegy megtartásáért is kemény harcot kell folytatni önmagával, így történt, hogy azt kértük hármasnál rosszabb ne legyen. És akkor mi is az ő vétke? Leginkább az elbliccelt korrepetálások, a hatalmas lustaság, és a nem folyamatos tanulás. Itt is sikerült elég gyengén indítani a félévet, mert azt hiszem két-három hét alatt igeidőket nem lehet elsajátítani rendesen, de az gondoltuk, hogy utána egy erős készülök, tanulok metodikával hasonló eredmény elérhető, mint a matematika terén. De ehhez bizony oda kellett volna tennie magát neki is, mert bár magyarázhatjuk a nyelvtant, de a szavakat nem tanulhatjuk meg helyette, ráadásul már tudnia kellene, hogy azt is tudni illik, ami nem most volt, hanem két hete adták fel, és bizony a már megtanult szavakat nem fogják minden egyes alkalommal újra feladni, hanem elvárás azok tudása, ismerete. Ja és hogy fordítani és tudni kéne? 

Azért alapvetően nem hozott rossz bizonyítványt, mert átlagát tekintve négyes, és kapott szaktanári dicséretet és igazgatói dicséretet is mellé. Úgyhogy kismanó: Mi lenne, ha megráznád magad és azt nyújtanád amire tényleg képes lennél? 

Domiét mint írtam még nem kaptuk meg, de nála nagyon nincs okunk panaszra, hiszen tudom, hogy a két négyes, ami most lefelé kerekítődött, év végére simán ötös lesz, mert azért egy kicsike jó indulattal most is lehetett volna javítani, ha felel. De sajnos már nem 4,5 a kerekítési határ, hanem 4,61-től kerekítenek felfelé. :) Sebaj. Azt hiszem hogy nagyon szép lesz ez így is, egy kiváló német jeggyel, jeles magatartással és szorgalommal kiegészülten.

Első akadály leküzdve :)

Elérkezett a nagy nap. Megmérettetés. És bár azt gondolom, hogy ha netalán a végeredmény nem a várakozásoknak megfelelő lenne, akkor sem történne tragédia, mégis azt gondolom, hogy fontos esemény volt ez a nap. Nekünk is, hogy jól ismerjük-e a gyermekünk, illetve Dominak is. 

Azt mindenképpen el kell mondani, hogy a felkészülésben ha nem is mindig volt tökéletesen partner, de maximálisan kivette a részét a munkából. Csinálta, gyakorolta. Ügyes volt. És bár nem születtek itthon tökéletes feladatsorok, de a körülmények sem voltak azok. Jóóóóóóó, persze tudom, hogy magán a felvételin sem azok, hiszen izgulás, stressz és még sokféle összetevő van. De. Valljuk be, azért ott még sincs két örökösen kiabáló hároméves mellette, akik mindenképpen neki akarnak mondani valamit, vagy tőle szeretnének valamit, nem bömböl a kedvenc film a háttérben (amit ő is sokkal szívesebben nézne), nem bosszantja a bátyja valami nüansznyi dologgal és még sorolhatnám.

Azt hiszem a célunkat a felkészülés során elértük, ismerkedjen meg a menettel, a feladatok típusaival, gyakoroljunk rá, legyen feladata a fogalmazás megírása, lássa, hogyan értékelik és tudjon kidolgozni rá megoldási technikákat. Ezalatt értem azt, hogy melyik feladattal érdemes kezdeni, mire kellene több idő, melyik amelyikkel mindenképpen el kell készülni, mert bizony sok pontot ér. És persze maradjon idő valamennyi arra is, hogy átnézhesse. Igazából volt, van egy elképzelés, hogy ismerve Domit, mennyi az a pont, amire képes és azt meg tudta-e ténylegesen írni. Reméljük így lesz :)

Szóval miután felkészülés terén azt hiszem mindent elkövettünk, ami elkövethető, már csak az izgalmi állapotot kellett minimálisra csökkentenünk, erre pedig bevetettük apát :) Mert ha ők ketten együtt vannak, akkor ott móka van és kacagás, aminél jobb stresszoldást el sem tudok képzelni. Azt hiszem ez a módszer most is bejött. Szerencsére látható jelét az izgalomnak nem láttuk Domin, legalábbis amit igen, az a teljesen elfogadható keretek között mozgott, akárcsak, ha az iskolában írnának dolgozatot. Bár ő is tisztában volt az esemény tétjével, azért ezt a terhet igyekeztünk levenni a válláról. 

Végeredményként pedig visszakaptam közel két óra elteltével egy mosolygós kisfiút, aki azt mondta, hogy nem volt nehéz, és egész jól sikerült alkalmaznia a megbeszélt taktikákat. :) Kell ennél több? Azt hiszem nem. Mert azt semmiképpen nem szerettem volna, ha kudarcként éli meg az írásbelit, még akkor sem, ha.... De ez nem fordult elő, hiszen nem adtunk rá esélyt :)

2013/2.

... és jöhetek a tervek, álmok, célok, fogadalmak... :)

Nem is tudom hol kezdjem.

Talán ott, ahol az előző részt is kezdtem. Minden létező követ megmozgatunk továbbra is annak érdekében, hogy a negatív hullámunknak véget tudjunk vetni és el tudjuk kezdeni visszaépíteni az életünket a korábbi medrébe. Ennek is nagyon sok színe van természetesen. Két fix munkahely megtalálása, minek következtében a rendezendő dolgainkat rendezni tudjuk úgy, hogy szép lassan elérjük azt a szintet, ahol nem kell tologatni és sakkozni, vagy ha netán mégis szükség lenne rá, akkor  a  megfelelő sorrend legyen csak a szempont, ne pedig mérlegelni kelljen a dolgok léte, nem léte között. De a fogadalmak és álmok, célok tervezése során nincs lehetetlen, így elhatároztuk, elhatároztam, hogy ez idén sikerül.

Gyerekek. Nagyon szeretném megtalálni végre a megfelelő nyomógombokat. :) Azt hiszem sokat segítene a mindennapi harcok, viták minimálisra csökkentésében. Persze tudom én, hogy kamasz gyermekkel senkinek nincs könnyű dolga, meg értem én, hogy a kicsik csak elevenek. 

Alapvetően nem szeretem a muszáj dolgokat, de vannak bizonyos, elvárhatóan kötelező ténykedések, amiknek bizony eleget kell tennünk. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolába és óvodába járnak. Az iskolásoknak bizony akadnak házi feladataik is, amik arra várnak, hogy elkészüljenek. Az ovisoknak pedig délután is kijár a játék. Ez bizony nagyon kardinális kérdés, amikor a Nekem miért kell kezdetű nótára kell válaszolni. Ahhoz pedig, hogy senki ne zavarjon senkit a saját teendőiben bizony nagy szervezés szükségeltetik, és egy nagyobb mérvű, új keletű szabályrendszer felállítása szigorú szankciókkal, amiket bizony be is kell tartani ahhoz, hogy eredményt is hozzanak. Nem feltétlenül minden az ő részükről szükségeltetik.Ilyenek például a szabályok, amiket bizony nekünk kell felállítanunk.

 Az egyik, nem számukra kiszabott feladat és szabály erre az esztendőre a logisztika, mely valljuk be elég hangsúlyos, viszont annál nehezebb része életünknek. Hat ember mindennapi dolgait úgy összehangolni, hogy működőképes, élhető, rendszert alkosson, nagy kihívás. Ennek szeretnék még inkább specialistájává válni. Mert persze az már "majdnem tökéletesen" megy, hogy az egyik program lehetőleg ne ütközzön a másikkal egy és ugyanazon személy tekintetében. Nem ennyire egyszerű a feladat, ha már a számba jöhető összes személyt nézzük és tudva lévő, hogy a célállomásokig is el kell jutni mindenkinek és onnan pedig haza, és a lehető legkevesebb holt idővel, a kicsik legkisebb rángatásával. Igyekszem. Amikor pedig azt gondolnám, hogy megvan a válasz és a jó megoldás, persze olyankor szokott az élet közbe szólni, de ilyen idén nem lesz :).

Ami viszont már mind a négy kiskorú feladata és kötelezettsége (lenne), hogy a kiszabott nem túl nagy számú szabályt betartsa. Az egyik ilyen például a két nagyobb tekintetében, hogy az iskolatáskát nem reggel kell bepakolni szaladva két perc alatt, hanem még este elalvás előtt, hogy tuti ne maradjon itthon semmi. A kicsiknek szerencsére még csak a szeretném vinni motyója van :) A nagyoknál viszont részemről elvárás, hogy koszos edzőruha landoljon végre a szennyesben és igencsak hálás lennék, ha helyette a tisztát ők pakolnák be, mert akkor nem kéne hallgatnom -7 fokban, hogy nem raktál váltó zoknit..... Mert bár a szennyest, ha nem látom a megfelelő helyen, dühömben én rángatom ki a táskákból, hogy legalább a tiszta ne legyen vizes, koszos, de bevallom nem mindig emlékszem kristály tisztán mit is kellene a helyükre betennem és kinek (zokni, poló, nadág, alsó, pulcsi, futóruha, edzőcipő....) 

Valahogyan a délutánok rendjét is jó lenne ennél biztosabb keretek közé szorítani, mert ez az első két hét igencsak kaotikusra sikeredett. Tudom, hogy még a szünet utóhatása is benne lehet, de nem vigasztal. Valamilyen olyan megoldáson töröm a fejem, amiben egy kicsit kicsi is nagy is megtalálja a helyét, feladatát, mindenkinek jutna egy kis odafigyelés talán 100%-ban is, még ha csak rövid időre. Sajnos mind akarnok, mostanában. Aminek részben örülök, mert szerintem fontos az akarat, az visz előre az életben. Meg az álmok. Azokat szeretném, ha megőrizhetnék és a valóság nem rombolná őket. Azt hiszem ez manapság nem könnyű feladat. De visszatérve a délutánokra. Viszonylag kis helyen vagyunk sokan, de jó lenne a nagyoknak egy kuckó, ahol béke és nyugalom honol, nem zargatják őket a kicsik másodpercenként. Az is lehet, hogy a kicsik szobájában (ami tényleg kicsi, hiszen a beépített szekrény uralja - és albérlet lévén ezzel nem tudunk játszani) kéne alkotnom valami nagyot, hogy kedves legyen nekik, szeressenek ott lenni, játszani. Még ötletelek, hiszen aktuálissá válik (vált) már az ágy csere is náluk, de még nem tudom a tuti megoldást (kis hely, két ágy, emelet veszélyes....).

Álmok. Gyerekekre hangolva. Annyi inger éri őket a külvilágból, ráadásul szerintem elég sok közülük nem feltétlen a korosztályuknak való, csak éppen húz az ár. Mert kérdem én... minek egy tizenévesnek (na nem nálunk, de körülöttünk aztán rendes mennyiségben) Apple telefon? vagy akár a legprofibb Samsung? - na ilyenük az enyémeknek egy darabig még biztosan nem lesz-, mire tudja használni a netbook-ot, a tablet pc-t? Még a netbook-ra azt mondom, hogy hasznos, ha van, mert vannak bizony olyan házi feladatok, amikhez már igencsak kell a számítógép, internet és nem jó veszekedni rajta, hogy most anya dolgozik rajta, vagy apa, vagy pedig ki írja a házi feladatot. De szerintem a tablet gépeken egy gyerek fényképet néz, netezik, játszik. Ezt lehet a számítógépen is, nem? Jaj ez a világ. Szerintem sokkal fontosabb, hogy élményeket kapjanak. Tudjanak örülni az együtt töltött időnek, ami nagyon fontos. Tudjanak szeretni igazán. Élmény legyen egy jó mozi, színház, séta, beszélgetés, minőségi idő. Mindezek persze nagyon is személyre szabva. És mindezeket persze nem csak azért gondolom, mert négyen vannak és a fentebb felsoroltak nem éppen a kedvező árkategóriás termékek közé tartoznak. De amikor a villamoson fényes nappal kést ránthatnak, elvehetik a gyerekektől az értékeket és számtalan ilyen és hasonló történetet lehet hallani, akkor bizony féltem is őket. Féltem, mert szerintem még kicsik és egy ilyen helyzetben még egy felnőtt sem biztos, hogy tudja melyik út a helyes, hát még egy gyermek. Idén is igyekezni fogok sok közös sétát, kirándulást összehozni, mindig egy kis ezt, egy kis azt belecsempészve. Tudom azt, is, hogy ezek nagy része a szünetekre korlátozódik, hiszen amikor őrület van, akkor még levegőt venni is nehéz.. 

Miután nem kicsit vagyok maximalista... Meg kell tanulnom még mindig sok mindent. És persze vannak remek támpontot adó módszerek, még eddig nem sikerült alkalmazni a nagy rohanásban. Pedig de szeretném, ha nem állna feje tetején a ház reggel miután elhagyjuk a lakást, vagy este elalvás előtt legyen energiám még elpakolni amit kell. Jó lenne, ha reggel elsőre ki tudnám nyitni a szemem és csak úgy pattannék ki az ágyból. Megfogadom mindig, hogy nem gyűjtőm a vasalandót egy hétig, mert az már nagyüzemi mennyiség, de hét közben vasalni.... Szeretném ha minden nap lenne legalább negyed órám csak magamra, amolyan kicsit befelé figyelő, nem két álmos pislantás között olvasó, nem rohanó sétáló kávézós kicsike idő.  Remélem idén meglelem. Jó lenne, ha a memóriám végtelen kapacitással bírna és sohasem felejtenék el dolgokat, mint például kérdőív visszaküldése iskolába, gyüminap az oviban, levelek postára adása, csúsztatott leckék kikérdezése (pl vers tanulás), .... Mindezek persze eszembe jutnak, de már csak az éppen utolsó pillanatban, vagy egy kicsivel utána.

Szeretném, ha maradéktalanul éreznék és tudnák a fiúk mennyire fontosak nekem mind az öten :), és hogy mennyire szeretem őket. És bár előfordul, hogy muszáj nemet mondani, büntetni, ugyanakkor motiválni, dicsérni, de mindezektől függetlenül a legfontosabbak ők, és nem csak az egyikük, másikuk, hanem mindannyian, együtt, egyszerre. És bár nehéz ezt kivitelezni, mert a nap csak 24 órából áll és néha bizony a 48 is kevés lenne, de azért igyekszem. Szeretném a türelmet még nagyobb maximális üzemmódban birtokolni, ami rohanó világunkban néha bizony nagyon nehéz. Jó lenne, ha a napi rohanás, stressz továbbra sem rajtuk csattana feszültséggel teli légkörben itthon. Erre eddig is igyekeztünk nagy hangsülyt fektetni, a jövőben sem szeretnénk ezt másképpen. Mert azért csendben bevallom, teljesen még nem sikerült elsajátítanunk ennek a tökéletes művelését. Szeretném a maximalizmusom a gyerekek tekintetében ténylegesen személyre szabottan átvetíteni csak, nem pedig a saját magam felé totális maximalizmusban részesíteni őket. Van aki felé majdhogynem működhetne is, de akad olyan is, akinél igencsak gyakorolnom kell ezt kordában tartani és csak a lehetőségeihez képest alkalmazni. Azt hiszem már sokat fejlődtem ebben a tekintetben, de nem szeretném abba hagyni ezirányú fejlődésemet.

Elindultunk egy úton, a változás útján. Persze alapvetően elhatározás kérdése a dolog, de az élet mégis tud akadályokat gördíteni utunk során lábaink elé, amikkel vagy megvívjuk csatáinkat é erősödünk, vagy ezáltal feladjuk. Na ezt nem tesszük. Az álmokért meg kell dolgozni az igaz, de feladni annyit tesz, mint feladni az életünket. Ezt biztosan nem tesszük meg idén sem, kitartunk céljaink, terveink, álmaink mellett.

Kettesben feltöltődés. Fontos. Nem napok, nem éjszakák, de órák, amikor nincs ovi, suli, lecke, munka, háztartás, CSAK mi. Szeretném ha több ilyenben lenne részünk :)

És még lapokat, oldalakat írhatnék tele álmokkal célokkal tervekkel, fogadalmakkal, mert bőven van még a tarsolyban...

Esték

Kaotikusak. Talán ez a legjellemzőbb szó. 

A két kicsitől azt várná anyukájuk, hogy elfáradnak az Óvodában és egy kis nyugodtabb, csendesebb elfoglaltság is elegendő számukra délutánonként és így teret engednének a két nagyobbnak. De nem. Ők nem fáradnak el, sőt ezerrel pörögnek délutánonként. Igaz időnként vegyül bele egy-egy nyugodtabb perc is, amikor két-három másodpercig képesek vagy a fotelban csücsülni vagy a színezőt forgatni a kis asztalnál. De alapvetően hangosak, zajosak, pörgősek, és még csak véletlenül sincs kedvük az alváshoz, de legkevésbé mindezt a saját szobájukban. És kezdetét veszi az órákon át tartó hiszti. Szomjas vagyok, pisilni kell, még nem kaptam kakaót (persze hogy kaptak, meg ettek is, szomjasak sem lehetnek, a pisilésen is túl vagyunk már...), miért nem apa jön, ha apa megy, anyát akarom, de a legjobb az, amikor egyikük apát, másikuk pedig engem szeretne, de minden áron. 

Mindeközben persze még van két kicsikét nagyobb kisfiunk, akiknek ellenőrizni kellene a leckéjét, vagy kikérdezni a megtanultakat, de hát a totális szétszakadásban.... És persze ha a csend és a békesség kedvéért bekerül a Verdák 2 vagy a Fel vagy valamelyik aktuális kedvenc és esetlegesen lehetne a nagyobbakra figyelni, akkor ugyebár nem is kell mondanom, hogy ők is tátott szájjal nézik, akár hanyadszorra is látják bármelyiket. És akkor jön a hiszti folytatása, mindjárt megyek, pillanat, és még sorolhatnám a kifogásokat itt is, miért nem érnek rá jönni éppen. És örülök, ha kész a lecke írásos része és nagyjából túl vagyunk a tanulni valókon is fél tízre, hogy mehessenek aludni.

Nem tudom máshol hogy van, de nálunk az esték csak úgy elröppennek. Még éppen hogy csak öt óra vagy fél hat múlt és máris hipp hopp itt a nyolc majd a kilenc majd a tíz óra. És bár leghőbb vágyam lenne a két legkisebbet úgy fél nyolc és nyolc között ágyban tudni, de egyszerűen nem akaródzik sikeredni. Nem találom az ideális arányt a két nagyobb és a kicsikre történő odafigyelésben délutánonként, aminek csak részben oka, hogy már ikreink sem kapnak belőlem nap közben, ezért érthetően délután igénylik anya totális figyelmét, de leginkább azért, mert fél másodpercre sem lehet őket figyelem nélkül hagyni. De a nehezebb inkább a két nagyobb. Dávid eddig sem volt könnyű eset, mert teljes kontakt nélkül nem figyelt a saját feladatára, pontosabban rögtön kibillenthető a feladathelyzetből. Nem is ez a jó szó. Hanem inkább az a tény, hogy ha lekerül róla a szem, akkor már nem érzi a kötelezettséget, nincs kényszer és rögtön mentesíti magát, feláll, mást csinál. Eddig Domival nem volt ilyen probléma, ha feladat volt, akkor csinálta, amíg elkészült. De új év új szokások... nem tudom, de már ő is a 100%-os kontrollt igényli, igényelné, mert nincs meg, hiszen lehetetlen négy felé 100%-on figyelni. Így bizony a héten minden nap reggel pótoltuk a leckét, ami nem megoldás. Nincs valakinek jól bevált módszere? Hálás tudnék lenni érte. De nagyon....

2013/1

Fogadalmak, tervek, célok, álmok....

Új év környékén gyakran születnek fogadalmak, készülnek számvetések, tervezünk új célokkal, tervekkel, álmokkal. 

Azt hiszem ez nálunk sincs másképp, számvetés, fogadalmak, álmok, tervek készültek, készülnek az új évre.

Jöjjön egy kis számvetés.

Azt hiszem nem próbálom meg nem sikerült és sikerült alapon felsorolni a legfontosabbakat, mert lehetetlenség lenne, hanem inkább ömlesztem.
Valljuk be, most már sokadik éve nincs "jó" évünk és mondogatjuk, hogy ennél csak jobb jöhet, de valahogyan nem akaródzik. Évekkel korábban indult a negatív hullámunk, amikor a kicsik pocaklakók lettek és jött a válság., az én tartós kórházi bent létem. Persze, hogy azt az ágazatot sújtotta leginkább és először a válság is, ahol apa dolgozott, de ez már a réges régi múlt, mint az is, hogy azóta próbálunk folyamatosan visszatérni a legalább elfogadható mederbe, hogy a felhalmozott mínuszainkat csökkenteni tudjuk- mert akarjuk, ígérjük, de csak a takaró végéig tudunk nyújtózkodni így nem mindig tudjuk az ígéreteket teljesíteni-, vagy legalább ne dagasszuk tovább, de mindezt fix, beszámítható jövedelem hiányában igencsak nehéz kivitelezni, mondhatni lehetetlen.  Mindemellett persze a mindennapok sem mindig könnyűek, a költségek pedig nem csökkennek, hanem mindig emelkednek.  Lógok a levegőben, nem tudom, hogyan tovább, mi lesz a megoldás a helyzetemre.. Apa pedig már évek óta keres olyan lehetőséget, amire havonta és fixen lehetne számítani. Nem könnyű egyik napról a másikra létezni, megpróbálni mindent úgy tologatni, hogy az a lehetőségekhez képest a lehető legtöbbre elég legyen és a lehető legtöbb kiadást fedezze, albérlet, rezsi, iskola, óvoda, netalán élelmiszer. De most nem is erről szerettem volna írni, de a számvetésnek tulajdonképpen ez is részét képezi. Amúgy meg muszáj optimistán tekintenem a jövőbe, hátha akkor végre hoz valami pozitív változást 2013 számunkra.

A legfontosabb ami még igazán nem is 2012-ben indult, de igazán itt mutatta meg a döntés helyességét, az Dávid suli váltása volt. Kellett nagyon ez a közeg váltás, leginkább a tanári hozzáállásban. Mert az gondolom, hogy ez az alap. És bár azóta ismét harcolunk - nem keveset, hanem szinte állandóan, de már nem azon, hogy ő úgyis hülye és nem tudja, hanem inkább azon, hogy simán tudná, ha nem lenne ennyire lusta és nem kerülné el ilyen mértékben a tankönyveivel és füzeteivel való szorosabb megismerkedés minden lehetőségét. Mert amikor hajlandó szorosabb kapcsolatot létesíteni a tankönyvvel és kinyitja, elolvassa és meg is tanulja, ami benne találtatik, na abból bizony tuti ötöst kap. Ennek a rögös útnak az első igazán látható jeleit 2012 elején tapasztaltuk meg, a félévi bizonyítványosztást követően. De azért persze folyamatosan is, már ami a tanárok tényleges pedagógusi oldalát jelenti. Nyáron pedig a nevelési tanácsadóban a BTM felülvizsgálatnál szerencsésen megszabadult az eddigi bélyegtől :) A harcoknak pedig nincs vége úgy látom, legalábbis 2012ben, mert nem könnyű egy maximalista anyával megáldott gyermek sorsa, ezt beismerem.

Domival a suli terén nem voltak túlzottan problémáink, benne van egyfajta akarat és maximalizmus, ami társul egy adag feladattudattal is, így ismét hozta a formát, nagy örömünkre, harmadszorra is kitűnő bizonyítvánnyal büszkélkedhetett a nyári szünet elején. Az idei év az új ofővel nem indult túl fényesen, de azért panaszra egyáltalán nincs okunk. Az egyetlen ami miatt nem a legnagyobb öröm most erről írnom, hogy bizony ez a felvételi éve és azért ha nem is döntően, de a félévi bizonyítvány azért igenis számít. Végre teljesült a nagy álma,  a Nádasdy Alapfokú Művészeti és Általános Iskola keretein belül dobolni tanul. Már évek óta álma volt, hogy járhasson, de a létszám korlátozott. Miután sikerült azt elérni, hogy hallgassák meg, nézzék meg ki is Ő valójában, ügyesnek találtatott, így ősszel megkezdhette a szolfézs és dob tanulmányait az iskolában. Mellette kajakozik és bár nem gőzerővel, de készül a felvételire. Igen ő. Sokszor feltettem már neki a kérdést, akarod? Gondold meg. Tényleg ő szeretné, de azért gyerek, aki ha játszhat is, miért akarna felvételi feladatsorokat írogatni. Mindenesetre már csak két hét és itt a nagy nap, felvételi.

Volt még egy másik nagy változást a nagyok életében, a sportág váltás. Átültek kenuból kajakba, ami megint csak nagyon jó döntésnek bizonyult. Mert bár így a versenyszezont érmek nélkül zártuk, de mégis ismét szeretnek járni edzésre, jó a társaság, edző, programok. Remélhetőleg ez a jövőben sem zajlik majd másképpen, nem titkoltan leginkább avégett, mert nem szeretném őket úgy látni, mint sok gyermeket a korosztályukból, akik még délután öt után is a játszón lógnak és nincs kontrollálható programjuk. Azt hiszem amikor én kicsi voltam, akkor is fontos volt, hogy ne unatkozhasson egy gyermek és legyen értelmes elfoglaltsága - hogy ne kallódjon el -, de ma ennek hatványozott szerepe van. Leginkább akkor, amikor fényes nappal a villamoson kést ránthatnak ránk úgy is, hogy hatan voltunk, mi ketten felnőttek és a négy gyermek, vagy legutóbb egy hónapja az edzésről jöttek ki úgy a gyerekek, hogy az eddig őrzött parkban egy pasas vasrúddal csapkodott feléjük és most az edző keresi a nagyokkal. 

A legkisebbek, de mégis a legtöbb figyelmet igénylők. Ikrek. Akinek nincs, az szerintem nem is tudja elképzelni ez mivel jár ( és itt nem csak ara gondolok, hogy rögön kettő kell, vagy futhatok két felé, vagy ha energiabombák, és ketten, akkor az kész halál, hanem azokra a pillanatokra, mikért érdemes harcolni a mindennapokban, amitől mosoly kerekedik mindenki arcára, na leginkább ezekre kellene fókuszálni és igyekszem is nap mint nap). Elmúltak három évesek. Hihetetlen. Ősszel elkezdték az óvodát. Nem mondom, hogy zökkenő mentesen, de alapvetően mégis pozitív változásokkal. Szerepjátékoznak, elkezdtek rajzolni maguk is, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző, énekelnek, mondókáznak. Óvó nénik és a dadus néni is szeretik őket, az oviban például már sikerül betartani a szabályokat is. Én csak merem remélni,  hogy előbb utóbb ez itthon is jellemzővé válik, és nem kell őket a könyvszekrény tetejéről, az emeletes ágyról lehalászni, nem próbálják meg többet majdnem felgyújtani a lakást, megpróbálnak halkabban is megszólalni.  De remélem sosem veszítik el csupa mosoly, vidám természetüket, az egymás iránti szeretetet, ahogyan imádják a bátyjaikat, ragaszkodnak a megszokásaikhoz, ahogyan bújnak és kikövetelik az odafigyelést és az ölelést. Nem lehet rájuk sokáig haragudni. Imádom ahogyan locsognak, fecsegnek egész nap, amiket mondanak és ahogyan gesztikulálnak hozzá. Szinte naponta tanulnak újabb és újabb szavakat, amiket azután előszeretettel építenek bele a mindennapok mondanivalójába.

Nyáron nagyon ügyesen készültek az ovira, már már elmondhattuk, hogy az éjszakákat kivéve teljesen szobatiszták. Hát ez most így év végén nagyon elromlott, legalábbis Olinál. Remélem csak a fránya bárányhimő kavart be és emiatt gyakoriak a pisis,- kakis balesetek, az alvásokról nem is beszélve. Patrik  nagyon ügyes, az esetek túlnyomó részében száraz pelussal ébred és a balesetek is igen ritkák. Bár pont a nagyok első mozizásának alkalmával okozott nem is kicsi balesetet. A nagyok szerencsére már a vászon előtt élvezhették a film nyújtotta élményeket, mi pedig a tovább villamosozás előtt még meglátogattuk a legkisebbekkel a mosdót. Apa ment Olival és Patyival. Kész szerencse, hogy ketten vagyunk rájuk. Persze nagykabát, sapka, sál miegymás, mert nagyon hideg volt. Próbáltam lefejteni róla a több réteg ruhát és kértem, hogy várjon amíg nem szólok. Hát nem sikerült. Kész szerencse, hogy a kézszárító alkalmas a totálisan ázott ruhák nagyjából történő megszárítására. Apa a férfi mosdóban szárította a bélelt farmert és pedig a gatyeszt és a harisnyát. Szép látvány lehettünk. És ezzel még nem volt vége erre a napra a baleseteknek (bár tényleg nem is emlékszem mikor jártunk így utoljára, sőt... nem is jártunk még így), mert Oli az utolsó egy trolimegálló ideje alatt követte el ugyanezt, kértük még bírja addig míg odaérünk. Nem bírta. Szeleburdi család az év utolsó napján alkotott :) 

Elképesztő energia van bennük, másodpercek alatt képesek feje tetejére állítani maguk körül a világot, rombolni - még ha nem is szándékosan, de mindenképpen akarat vezérelten. Nem kevés energia és türelem szükségeltetik hozzájuk. 
2012-ben sajnos gyakrabban fordult elő, hogy türelemhiányos állapot alakult ki, amikor pedig már elfogyott, bizony hangos kiabálás volt a következménye. Nem vagyok rá büszke. Sőt. Családon belül is mindig harcolunk azért, hogy nem erőszakkal és musz programokkal kell a gyerekeket nevelni, van a szelíden terelés művészete, amit ha jól alkalmazunk, akkor hasonló hatást tudunk vele elérni, de ehhez bizony idő, türelem és türelem szükségeltetik. Négy gyermek esetén pedig még ennek is a sokszorosa. De erről majd azt hiszem külön posztban kellene értekezni. :)

A két legkiseb esti elalvása a nyár eleje óta kritikán aluli. Pihenésnek lőttek. De szó szerint. Nagyon nem is részletezem, mert már sokszor írtam róla.

Délután, óvoda után már őket sem lehet csak úgy leültetni, csinálj valamit felkiáltással, egyre jobban igénylik ők is azt a fajta kitüntető figyelmet, amit a két nagyobb is pont ebben az időpontban igényel a leginkább. Hát ez még nem megy. Ebből kifolyólag hatalmas lelki vívódásokat folytatok mind magammal, mind pedig ebből fakadóan velük is, hiszen szétszakadni nem megy, nehéz eldönteni kinek van nagyobb szüksége akkor és ott a figyelemre, de közben legyen vacsora is, mindenki időben kerüljön ágyba és még sorolhatnám.
Egész évben igyekeztem közös, családi sétákat tervezni, szervezni, ahol van ideje és helye a mókának, beszélgetéseknek. Azt hiszem még van hová fejlődnünk, de gyakorlat nélkül mester sincs. Sokat kirándultunk sétáltunk Budapesten és környékén, ha pedig mostanság így télen nem csak fáznánk, hanem a hó is esne, akkor elő lehetne venni a szánkót és lehetne hógolyózni. Szerettem az itthon töltött - kizárólag tanulás mentes :) - pillanatokat, szerettem, ahogyan sokszor csillogott a szemük a kicsi kis meglepetések révén, ahogyan rá tudnak csodálkozni a világ dolgaira akár mind a négyen is. Jó volt sétálni velük város szerte, felfedezni a természet apró szépségeit, megélni a mosolyaik, látni amikor négyen játszottak önfeledten.

... és a jövő? :) folyt. köv.

Verkli

Újra indul a verkli. Holnaptól ismét rohanás, korán kelés (továbbra is a két kicsi miatti alig alvással gazdagítva - bár ma ismét teszünk egy próbát...), edzések, felvételire készülés, félévi nagydogák, keresés és még sokáig sorolhatnám a ránk, rám váró feladatokat.

Holnap reggel iskola, majd irány a doktor néni, hogy legyen egészséges igazolásunk a bárányhimlő után. Utána pedig a szokásos verkli. Itthon rohamléptekben rend, önéletrajzok szétszórása a megfelelőnek tűnő helyekre, főzés, a méteres vasalandó torony felszámolása, Dávid házikedvencének befejezése, januári teendők naptárba vetése....

Apróságok

Mint már írtam most is voltak tervek, álmok, aztán persze lettek tények. 

Annyi mindent szerettem volna az ünnepek előtt ráhangolódásként, készülődésként, persze a fele sem valósult meg. Jó, az élet is közbe szólt, mint szokott, hiszen a legkisebbek a teljes decembert itthon töltötték a bárányhimlő okozta kényszer szabadságon. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tervekből ne minden tudjon megvalósulni. De nem adtam fel, még élnek a tervek, legfeljebb nem karácsonyi ajándékként kerülnek majd átadásra a fiúknak, hanem majd kerítünk más egyéb, hasonlóan kitüntetett alkalmat. Pont ezért ezekről nem is írnék.

Ami viszont megvalósult... ha nem is maradéktalanul, de részben. Elkészültek a házikedvencek, ami nekem nagyon kedves, mert nem gondoltam, hogy ekkora sikert fognak aratni, révén házi készítésű ajándék, nem bolti, drága, mégis a szíveknek oly kedves. Sőt. Olyannyira, hogy már látom, nem csak ez a kis társaság fogja életünk részét képezni, hanem további megrendelések várnak már most is rám... Csak győzzem teljesíteni a fiúk fantáziájának szüleményeit. Mert abból viszont remekül állunk.

Szerettem azt is nagyon, ahogyan keresték a saját fényképeikkel ellátott csomagocskákat és szinte a legkisebb apróságoknak is úgy örültek, mintha valami csodát kaptak volna. Viszont volt bőven szeretet, odafigyelés, személyre szabott apróság, mosoly ült az acokon egytől egyig. :)

Azt viszont nagyon sajnálom, hogy nem készültek igazán jó fotók (az én szívem csücskei), mert olyan pörgést rendeztek, hogy ez kivitelezhetetlen volt. Szerettem, ahogyan segítettek a nagyszülők ajándékainak készítésében, lelkesen adták a tenyérlenyomataikat, kerestük az év csúcsfotóit, melyből igazi mozaikként készült a nagy kép. Meg persze az oviban készült csodaképek a jólfésültekkel? Házi készítésű mézeskalács hűtőmágneseink? Lehet, hogy csak apróságok voltak, de annál több szív volt benne. Nem csak tőlem, hanem tőlünk, a fiúktól. 

Szeretem, hogy vannak régi értékeink, amiket ilyenkor őrizhetünk, még akkor is, ha nem mindig és minden tökéletes. De a Karácsony a Szeretet Ünnepe és ez most itthon tényleg így is volt.

És még várat magára a nagy projekt, egy igazi családi fotó a fa mellett :) Remélem ennek kivitelézésében partner lesz a csipet csapat....

Házi kedvencek :)

Úgy kezdődött, hogy láttunk nagyon kedves, horgolt kis kedvenceket, amire nagyon vágytak volna a fiúk. De... Így ismét elkezdtem horgolni. 
Az első kisállat, ami éppen nem is lett kicsi Oli névnapjára készült ajándék gyanánt: ő Pelikán, aki  a meglepi volt a tortácska mellé. Névnap. Ikrek. Hát nem volt könnyű. Mert névnapja nem mind a kettőnek van egyszerre. A szívünk szakadt meg, amikor Patyi egyfolytában csak azt kérdezte, hogy neki mikor lesz Boldog Névnapja. Így készült el Nyúl úrfi. 
Nagy sikere lett a horgolt állatoknak, beálltak a sorba a nagyok is. Arra gondoltam, hogy nekik valami kis apróság is elegendő, hiszen már nagyok. Ugye nem meglepő, hogy tévedtem? Persze apróság készült a baglyok személyében, de feladták a rendeléseket.
Nem volt rengeteg szabad időm, de igyekeztem mindent elkövetni, hogy elkészüljek karácsonyig. Három készen lett, még a legnagyobbéval adós vagyok. Mókus Domié a két legkisebb pedig a majdnem egyforma iker zebrákat kapta.
Íme a Télapó és Jézuska hozta kiskedvencek:
 

 ...és a majdnem teljes létszámú brigád:

Elfáradtam...

Elfáradtam.

Sok minden történt az utolsó hetekben.

Mint már korábban írtam, folyamatos harcokat kell folytatnom Dáviddal. Ráadásul ezt személyes kudarcként élem meg, mert ennek eredményeként mindig megkapom, hogy csak azért harcolok vele, mert nem is szeretem igazán. Ez pedig nem igaz. Csak egyszerűen nem nézhetem tétlenül, hogy csak azért, mert sajnos vannak körülötte olyan gyerekek, akikre ilyen téren otthon nem fordítanak ekkora figyelmet, vagy lehet, hogy igen, csak ezt ő nem látja, ne lehessen annyi lehetősége neki is a tovább tanulásra, mint azoknak, akiknek esetleg már most is vannak konkrét céljaik, vágyaik, emiatt tudatosan készülnek a tovább tanulásra. Sajnos ma ennek még nagyobb szerepe van, mint az "én " időmben. Azt persze látom, tudom, hogy meg fog jönni az ő kis esze is ezekhez a dolgokhoz, de ... azt semmiképpen nem szeretném, ha már sok mindenhez késő lenne.
Domi... Imádom, de mostanában vele is kell küzdeni. Fáradt, feszült, nehezen viseli a stresszes napokat. Én sem szeretem, hát még egy gyermek. De azért alapvetően körülötte minden rendben van. Ügyes a tanulásban, ügyes a zenében, szerintem ügyes a sportolásban is. Néha nem ártana egy kicsit több önbizalom, mert a tudás ott van, nála az akarat is a helyén van többé kevésbé. Sokat örökölt a maximalizmusomból. Ami valljuk be, nem mindig előny. Készülünk a felvételire, bevallom ez harcokkal jár. Leginkább mostanság. De már szinte nincs is egy hónap az írásbeliig. És dilemmám is van. Még feladatsorok vagy az eddigiekben elrontottak gyakorlása... Jaj nem tudom. Egy biztos, a fogalmazásra még rá kell gyúrnunk, mert ez valahogy ennek a korosztálynak nem túl nagy erőssége.

A két legkisebb az óvoda kezdete óta nem hogy fáradtan érkezne haza, hanem sokkalta elevenebb, mint valaha is gondoltam volna. Hogy mit is jelent ez? Hát délután 4-től reggel 8-ig tartó szüntelen figyelmet. Szó szerint. Egyrészt folyamatosan locsognak, amit amúgy imádok, mert édesek, eszméletlen dolgokat tudnak mondani akár egymásnak, akár nekünk. Sőt még a két tesónak is. Emellett izgágák, rohannak, pörögnek ezerrel, mintha nem ezt csinálták volna egész nap. Na de még van mellettük másik kettő is, akikre szintén kellene némi figyelmet fordítani. Sőt. Szóval, a két legkisebb mindent elkövet az osztatlan, maradéktalan figyelem kikövetelése terén, hiszen másodpercek tört része alatt képesek bármiben, bárkiben, bárhogyan kárt tenni. Lehet ez éppen az, hogy felmásznak a legfelső polcokra is a polcokat létrának használva, vagy a CD-k, DVD-k válogatását és cseréjét önmaguk végzik - azaz használhatatlanná teszik őket, de tudnak a dohányzó asztalról ugrálni a kanapéra és fordítva is. Pár hete éppen Domi fejére ugrott Oli így rá, aki éppen a kanapén próbált szunyókálni és lábadozni. Este maratoni sötét szobában csücsülés a részünk, mikor éppen melyikünké, majd röpke egy-két óra elteltével vagy kezdjük újra vagy pedig van két vendég hálótársunk. Mostanában már nincs energiánk éjjelente 10x visszavinni őket hol egyenként, hol párban. És reggel kora hajnalban mindez kezdődik ismét.
Most itthon voltak. Nem is keveset. A teljes decembert. Ez a jó kis bárányhimlő...Az egy dolog, hogy terveket ezzel kicsit felkavarták és megvalósíthatatlanná tették, de el is fáradtam. Mert két örökmozgót lekötni a négy fal közé zártan heteken keresztül, valljuk be nem egyszerű feladat. Az alvásuk, mint már említettem katasztrófa, így a miénk sem a pihentető mivoltáról híres. Sőt... Hol a vesénkben, hol a szánkban, hol a nyakunkon, hol a lábunk magasságában, de mindig van legalább egy gyerek. Emellett ön és közveszélyesek. Semmi sincs biztonságban tőlük. Leginkább a konyha, fürdő és a nagyok szobája. És ezek közül egyik sem zárható. :( Nem tudom mit kéne ez ellen tenni. Talán azért is, mert a két nagyobb idejében nem kellett megküzdeni ezzel a problémával, és nem is azért mert nem vágytak volna erre, hanem azért, mert meg lehetett beszélni. A beszélgetés mostanság azonban nem hatékony, azaz talán kettő percig és utána kezdető újra. Nagy energia, türelem szükségeltetik most hozzájuk, kellő kitartással és nyugalommal karöltve, ami mostanság kicsit hiánycikk nálam. Remélhetőleg az ovi újbóli beindulásával ismét visszatér a teljes nagykészlet ez utóbbiakból.

Persze a gyerekek mellett a házimunkának se vége se hossza mostanában, nem is tudom mikor jutottam egy alapos takarításhoz. Pedig ez is tervek között szerepelt, hogy ízekre szedem a lakást, és alaposan nagy-takarítom Karácsony előtt. Részben sikerült is megvalósítani, de minden nem fért bele most sem. De talán ez az egyetlen olyan, ahol nem éreztem ebből fakadó hiányérzetet. Bár itt is mindent igyekeztem azért elvégezni, például sikerült felszámolnom a mérhetetlen toronymagas vasalni valók mennyiségét. :)

Mostanság én gyakran csak a hátrányait veszem észre a fene nagy maximalizmusomnak, de tudom, hogy ez sokszor a szituációból is fakad.  Ha látnám az alagút végét, vagy csak a fényt az alagút vége felől.... Jó lenne már tudni, mi lesz velem jövőre. És persze nem csak velem, hanem velünk,  mivel a részmunkaidős, 4 órás munkám jelenleg az egyetlen fix bevételünket jelenti még akkor is, ha az albérleti díjra elég éppen csak.

Advent

Már hetekkel korábban elkezdtem tervezni, ötletelni. De valahogyan a megvalósításra nem jutott túl sok szabad vegyérték. Hol az éjszakába nyúló munka, hol az éjszakába nyúló tanulás végett. Arra a csekély mértékű 4-5 óra alvásra pedig még szükségem van, ami általában marad. Ráadásul a Luca nap is nyakunkon van.

Hát nem lettem kész a naptárral elsejére és az adventi asztal dísz sem készült el Advent első vasárnapjára. De ha egy kis csúszással is, azért a régi adventi naptár eddig is működött, és már az új majdnem teljes pompájában virít, már csak apa kellene előásson egy égősort, hogy esténként teljes legyen a hangulat.

A Luca nap már kicsit komolyabb fejtörés, hiszen a már évek óta megszokott mézeskalácshoz a fiúk ragaszkodnak nagyon, de a hajtogatott papírcsillag és harang, dióból készült dísz, díszített gyertya helyett szerettem volna valamit újítani a készleten. Ha netalán valami csoda folytán még eljutunk az IKEA-ba, akkor azért a gyertyák nem maradnak el, de ha még sem, akkor kell valami utánpótlás ötlet. Mindenesetre  fiúk várják, jó kis program ez az iskolában. Kellékek már javarészt beszerzésre kerültek hobbi boltból, kiskertből séták alatt. Kiváncsi vagyok tényleg meg tudjuk-e valósítani a terveket. :)

Felvételi tájékoztató 2

Húúúúúúúúúúúú.

Gondoltam, hogy ha már nem egy hely van a pakliban, akkor nem lesz könnyű a rangsorolás. Meg igazság szerint azt is, hogy a második esetben még az elfogultság is részt fog kapni. Nade....

Tegnap ismét azt kaptam, amit vártam, sőt. Sok minden nagyon szimpatikus volt, és talán kicsit közvetlenebb is, mint a múltkori alkalommal. Sőt, kaptunk hasznos információkat is a felvételire vonatkozóan, mi az amivel a gyerekeknek lehet segíteni, milyen trükköket érdemes nekik megmutatni. Az is kiderült, hogy ebben az iskolában van (pontosabban most már inkább csak volt) tehetséggondozó szakkör a leendő felvételizőknek, lévén előkészítő tartását tiltja az oktatási törvény, de a tehetséggondozás megengedett. Sajnos erről lemaradtunk. De tényleg jó volt a végén beszélgetni az igazgató nénivel és a helyettessel, akik szintén nagyon segítő készek voltak. Megtudtuk vannak súlyozott feladatok, és nagyon segítőkészek voltak abban is, ha már lemaradtunk, akkor is szívesen válaszolnak, ha ezzel kapcsolatosan vannak kérdéseink. Voltak :) Matematikával kapcsolatosan pedig kaptunk egy nevet és elérhetőséget. Azt hiszem joggal lehetek elfogult. Ma telefonáltunk. Olyan kellemesen csalódtunk. Már várta a tanárnő a hívást, tudta, hogy keresni fogjuk, sőt... Holnap találkozunk is, és kapunk feladatokat, amik még inkább segítik a sikert :) 

Én simán rangsorolnék ezek után, de megkértem apát, hogy mivel neki egyik irányban sincs semmiféle kötődése, mi lenne ha most ő rangsorolna. Bár a rangsorral még ráérünk :)

El kell még mondanom azt is, hogy mindkét hely nagyon szimpatikus volt a számos különbség ellenére. Az első hely, ahol jártunk egy "fiatal" iskola (25), ennek ellenére eredményesnek tartják a továbbtanulás szempontjából. A tegnapi már igencsak hosszú múltat tudhat magáénak, röpke 130 éves. És nem mondanám kevésbé sikeresnek. Míg előbbi nem specializálja magát semmilyen irányba, ez utóbbi már hosszú-hosszú évek óta a "latin nyelvek specialistája". Talán mindkettőre jellemző, hogy a nyelveket osztottan tanítja viszonylagosan kevesebb létszámú csoportnak. Az alaptárgyak közül is tanítanak matematikát mindkettőben csoportbontásban. Utóbbiban viszont azért fellelhetők a különböző irányultságok. Azon túl, hogy végig emelt óraszámban tanítják az első idegen nyelvet (heti 4 órában), a második idegen nyelv sem szenved ebből hiányt, az első négy évben a nyelvtant is osztott csoportokban oktatják a testneveléssel és az informatikával együtt.Nyolcadik után négy szakirány közül lehet választani. Két humán és két reál szakirányból válogathatnak a gyerekek. Mindegyik neves személyek nevét viseli: Zrínyi, Bólyai, Kazinczy, Szentgyörgyi. Azt hiszem nagyon nem kell megmagyarázni, hogy ezek keretében mely tantárgyak képviselnek még magasabb óraszámot. De ismerik a gyerekeket. Lehetőséget adnak nekik újabb két év elteltével, hogy újra válasszanak, ha mégsem a megfelelő mellett döntöttek korábban. 11 évfolyamon ismét válogathatnak, hiszen ekkor már sokkal közelebb állnak valós álmaikhoz, céljaikhoz, közelebb egy valódi döntéshez. Mint említettem, mindkét iskolában hangsúlyos a nyelvoktatás, előbbiben két nyelvre korlátozottan, utóbbiban egy-két latin nyelvvel kiegészítve, mint francia, olasz, spanyol, latin. Mindkét iskolában adottak a csereprogramok a tanult nyelvek területe felé, ami szerintem nagyon fontos, ahogyan fontos az is, hogy a szabadidő eltöltésére is kínáljanak számos lehetőséget. Nem csak szakkörök formájában, hanem a kicsit csapatépítőbb kirándulások, hagyományok, táborok terén is. Tegnap volt egy "kedvenc" mondatom: "Szeretnénk, ha a gyerekek, akik hozzánk járnak igazán boldogok lennének, és szeretnének élni, élveznék az életet. Mindemellett mind a 60 végzős diákunk szeretne tovább tanulni. "
Az első alkalommal azt hallottuk, hogy magas a felvételi sikereségi arány, közel 94%, most kicsit kisebb számról hallottunk (86%), de nekem valahol reálisabbnak tűnik. Mert ebben a számban nem tudni pontosan milyen tények is szerepelnek: kit melyik helyen megjelölt intézménybe vettek fel, nappali vagy levelező képzésre, állami finanszírozásra vagy térítéskötelesre, illetve a külföldi egyetemekre felvett hallgatók nem képezik részét ezen információknak. Utóbbi helyen a legutóbbi évben 10 hallgató nyert felvételt külföldre egyetemre ösztöndíjjal (60-ból).

Fogadó...

Az idei tanévben az első. Szerintem kicsit kései időpont, mert félévig már csak alig ez a pár hét van, januárban az az egy hét már semmire sem elég. 

Na de...

Voltak céljaink, mert mostanában ismét sokat harcolunk és ez sajna időnként látszik is. Mármint nem a harc :), mert ha az sikeres (már amennyiben ezt sikernek lehetne nevezni), akkor az eredmények magukért beszélnek (négyesnél biztosan nem születik rosszabb jegy, de általában az ötös a jellemző ilyenkor). Szóval azt gondolom, ha ilyenkor megy az ötös, akkor azért még mindig csak nekem, nekünk van igazunk, mármint, hogy nem "hülye", csak szörnyen lusta. De ha valamiért nem tudunk "harcolni", mert...

- egyedül van bármelyikünk is a néggyel

- mert még van munkám és dolgozom, és apára jut négy,

- vagy csak szimplán belefáradtunk (még ha mellette lelkifurink is van emiatt)

- vagy az élet hozza úgy, hogy nem fér bele a sok szétszakítós itt-is-ott is ott kell lennünk helyzetekből fakadóan

Na ilyenkor azután van mit javítani, extrán tanulni, többet harcolni és még sorolhatnám. Mert amint nincs meg az erős kontroll, már nem megy. Na nem a képességek miatt, hanem mert minden más fontosabb, és még a függöny nézése is érdekesebb, meg a levegővétel is feladat, sőt ilyenkor muszáj fürdeni rögtön (holott máskor órákig húzzuk). 

Szóval megcéloztunk pár irányt. Volt amit nem kellett (szerencsére mert semmi gond, vagy a fogadó óra nélkül is szoktunk találkozni és ha gond van, meg tudjuk beszélni). 

Igazából mondhatnám azt, hogy biztosan megint az én maximalizmusom, na jó nem minden esetben, de angolnál mindenképpen, mert a tanár néni egyáltalán nem látta olyan kritikusnak a helyzetet mint mi. Lehet, hogy csak nekünk jut itthon a rosszul megírt házi és a nem tudom hogyan kell mondani, még akkor sem, ha segítünk, vagy olyankor úgy mondja, hogy minden hajunk szála égnek áll. Hát ez rejtély, és egyenlőre úgy tűnik az is marad. Mindenesetre jár korrepetálásra, mert a két csoport közötti szintkülönbséget még nem sikerült lejjebb tornázni.

Történelem. Itt a nem tanulás látszik, pontosabban a lustaságé. De ilyen tanárokat szeretnék kívánni mindenkinek, mint nálunk Károly bácsi. Eszméletlen volt. A gyerek felé építő, de mégis nevelő, nem utasító, hanem kérő, de elváró. Segítő, segítő, segítő. És láss csodát a másnapi harcos estét követő TZ mindjárt ötös lett. De mért kell ehhez a harc? 

És akkor jött még volna egy betervezett látogatás, de annyian voltak, hogy nem vártuk meg, szerintem majd kérünk egy külön időpontot. Igazából irodalomból itt sincs semmi gubanc, ötösre állunk, bár volt egy kis becsúszott hármas, de azt sikerült már javítani, remélem a héten írt doga is jól sikerült. Nyelvtan. Van amikor zseniális, és simán ötöst kap, máskor meg... 

Matematikából sikerült már az év eleji rosszabb jegyeket javítani, remélem sikerül teljesen biztos négyesre hozni a jegyek átlagát. Biosz és föci terén nem látunk nagy problémát, a fizika is jól megy. A kémia tanárt nem sikerült már hétfőn beiktatni egy beszélgetésre, mert őt még nem ismerjük, de igazából a jegyei alapján túl nagy gond ott sem lehet. Majd a héten kiderül, mit is tud igazán, mert témazárót írnak. Az informatikát szereti, a technika és a rajz nem okoz nehézséget. Kifelejtettem valamit? Ének. Tesi. :)

Amikor egyedül...

Hát olyankor, amikor egyedül kell megbirkózni két örökmozgó óvodással, akik mindent elkövetnek annak érdekében, hogy tutira minden figyelem rajtuk legyen, mert különben semmi nincs biztonságban, és mellette még van két iskolás, akiknek kész leckéket kell varázsolniuk, hát olyankor bizony nagy káosz tud lenni. És bár nem vagyok rá büszke, de muszáj kiereszteni a hangom is, már csak azért is, hogy egyáltalán meghallják amit mondok. Mert ilyenkor átmeneti hallássérült mind. 

A két nagyobb közül van egy nagyon kamasz, aki mindent elkövet, hogy csak azért se azt tegye, amit kérek, a középső másolja, a két kicsi pedig a két nagyot koppintja, szóval a duplikálódás nálunk nagyon működik. Mostanában a legnagyobbal sokat harcolunk. Egyrészt tudom, hogy tök okos, csak nagyon lusta. Ez látszik a mostani eredményein leginkább. És nem tudom, hogyan lehetne ezen változtatni, mert...

ad1: Azáltal, hogy a középső sem a suliban ír leckét az edzések miatt, már őrá is figyelni kell esténként, ráadásul tökéletesen kopírozza a legnagyobb nem tanulási technikáját, ami a hisztiben és az időhúzásban teljesedik ki.

ad2: Mióta a két legkisebb csemeténk óvodába jár, hát bizony délután nem tudom őket leültetni és mellettük teljes nyugalommal a két nagyobbra figyelni, hiszen ők is maximális figyelmet, törődést igényelnek az egész napos ovi után. Ezért mindent képesek bevetni. Polcokon át szekrénytetőre mászni, konyhaszekrényt kirámolni, fürdőszobában garázdálkodni, a nagyok szobáját miszlikbe szétszedni, és még sorolhatnám. Tehát megint egy kicsivel kevesebb figyelem a legnagyobbra.

ad3: Domit is igencsak kell noszogatni mostanság, amiben több dolog is közre játszik. Többek között nehezen dolgozza fel, hogy eddig kitűnő volt, most pedig nem minden működik tökéletesen, ebben pedig szerintem szerepe van annak is, hogy nem igazán találja a hangot az új tanító nénivel (csak ofőnek új, eddig ő volt a napközis, csak mivel stroke-ot kapott az "igazi" és nem tudott még visszajönni csak napközibe, szerepet cseréltek). Nehezen dolgozza fel, mert maximalista (akár az anyukája). Azután szokatlan neki még a kora délutáni edzés és az ezt követő leckeírás is. Megszokta, hogy addigra készen van. Harmadrészt pedig szeretne gimibe menni, de stresszeli magát rajta, így nem mindig sikerülnek jól a gyakorlásnak szánt felvételi feladatsorok. Ilyenkor pedig mindenki hibás, pedig csak egy kicsit jobban kéne figyeljen, mert soha nem ott a bibi, hogy nem tud vele mit kezdeni, hanem a majd én fejben összeadom, nem írom le, bár anya mondta, hogy ha leírom, akkor kevesebb a hibázás lehetősége, stb. Tehát Domi is egyre többet igényel(ne).

ad4: A sok-sok ellenkezés és nem akarás meghozza a hatást, nincs olyan fokú eredményesség, mint korábban. Főleg, hogy mostanában a kicsit kevesebb időből még harcolunk is nem is keveset.

Viszont az év végi jegy már számít, mégsem hagyhatom, hogy a saját hülyeségéből fakadóan, meg az osztálytársaktól eredő rossz példa hatására rontson a jegyein, ennél is jobban (ami most még nem kritikus, még az én maximalista mivoltomban sem, de ha ezt folytatjuk, akkor bizony az lehet). Hogyan lehet elmagyarázni, hogy nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni, de a legfontosabb személynek, önmagának igenis  tudjon megfelelni. Higgyen magában, hogy képes rá, bízzon abban, hogy szerethető akkor is, ha nem "túl rossz" és szorgalmasabb, mint az átlag (sajnos).

Szóval igazából azt kezdtem ecsetelni, hogy amikor egyedül jut nekem egy ilyen jó kis este, hát akkor bizony két másodperc nyugodt pillanat nincs. És bizony mire apa hazaér, addigra az idegszálaim igencsak megcincált állapotban tudnak leledzeni. Ráadásul folyamatosan marcangol a lelkiismeretem, hogy senkinek sem volt jó így, senki nem azt kapta, amit érdemelne.

A kérdés az, én vagyok nagyon béna? Tényleg csak én harcolok, ha egyedül vagyok néggyel? Tényleg rosszul nevelünk? Vagy netán megint az a fránya maximalizmusom az ok, azaz többet szeretnék kihozni belőle, mint a fizikai korlátok engednek?

Ismét tervek....

Hát abból mindig jól állok :) a megvalósítások viszont javulhatnának. 

Már alig van pár hét Karácsonyig. Ez azt jelenti, hogy tervezek. A középpontban most is a fiúk vannak, természetesen :) Van szép listájuk amiből mindig igyekszünk a lehetőségeinkhez képest a maximumot kihozni. A listások táborához idén csatlakozott két új tag :), tavaly még nem igen tudták mit is várnak a nagyok annyira és miért. Idén már tudják... Szóval a listákkal is van tervezés, zsonglőrködés, hogy sikerüljön a leginkább vágyott dolgot a fa alá varázsolni, de a környezet hozta extrém vágyakat is a viszonylag normális mederbe terelni.

Szeretem ezt az időszakot és mindig számtalan ötlet megvalósításán gondolkozom, amiből az idő adta szűkös keretek miatt sokszor bizony nagyon keveset sikerül megvalósítani. Mert a leckék mindenek felett, az pedig nálunk nagy mumus. De most is vannak tervek: só-liszt-gyurma, kézzel-lábbal festés, gipsz-öntés, ágas-bogas barkácsolás, sütés, kartonokból, gurigákból alkotás. Rengeteg ötletem van az adventi naptárra, de már csak egy hetem hogy megcsináljam. Csak reménykedem benne, hogy nem a legutolsó másodpercre fog maradni. Közeledik Luca napja is, amikor vásár van a suliban, mindenki a saját készítésű portékáit árulja. Eddig mindig sikerült olyan apróságokat készítenünk tobozból, csipke bogyóból, mézeskalácsból, sünis sütiből, gyertyából, amikek nagy sikere volt, így a nagyok itthoni készlete is gyarapodhatott számtalan nagyon "értékes" darabbal, de szeretem azt is, hogy "átjárja őket is a közelgő Karácsony szelleme" és mindig kedveskednek nekünk is valami szépséggel. Már évek óta hagyomány, hogy mindig készítünk valami "sajátot" a nagyszülőknek, ezt most megpróbáltuk kicsit kibővíteni, egymásnak is készítünk meglepetést. Húztunk egy "kalapból". Persze a kicsik is szerepeltek a cetliken, nekik még azért elkél egy kis szülői segítség. Izgi... :)

Ikrek három és fél évesen

Patrik és Oliver

Két "hétördög" a javából. De igazán. Egy másodperc figyelemmentes pillanat alatt feje tetejére állítják maguk körül a fél világot. De így imádom őket. Mégis, néha bizony várom a hétfő reggelt, amikor jön egy kis nyugi, ami inkább romeltakarítás.

Három és fél évesek. Kimondani is hihetetlen, hát még látni. Nem is tudom, hogyan tudott így elrepülni ennyi idő, hiszen még most is látom, milyen kis pöttömök voltak, amikor először kezembe fogtam mindkettőjüket. Ma meg...

Két locsi-fecsi, energiabomba. De kezdjük is sorjában.

A korosztályukhoz képest kicsik, de mégis nagyok. Patrik 97,7cm magas és 14300g, Oli pedig 96cm magas és 13280g. Patriknak csodaszép kék szeme van és bár ikrek Oli barna szemű. Patyi-nak csodás kis fürtjei vannak, kunkorodnak minden felé, ő a kis házi oroszlán, Oli-nak pedig, akárcsak a két bátyusnak, egyenes haja van, ő is kicsi gombácska. Ha azt nézem kire hasonlítanak? Igazából önmagukra, de mégsem. Ha csak úgy simán rájuk nézek négy teljesen különböző kispasit látok, de mégsem. Szörnyen hasonlítanak. Vannak fényképek, ahol mind a négy egy tojás, és vannak olyanok, ahol a szivárvány színeihez hasonlóan teljesen mások. De ez így van jól. Mégis, Patyi (A baba) inkább Dávid külsőleg, Oli pedig inkább Dominik. Még a sorrend is megegyezik.

Megmutassam?

 Ugye, hogy Oli tiszta Domi? Csak Domi szőke :)

Patyi pedig nagyon Dávid, csak fürtös :)
 

Belsőleg viszont mind a négy más és más. Ha nem az enyémek lennének el sem hinném, hogy testvérek is lehetnek ilyen különbözőek. Most mind a négyen maximális figyelmet igényelnek napi 24 órában. Nem könnyű. De a kicsik. 

Patyi a tűz. 

Folyton rohan, egymaga képes egy egész elefántcsorda hangjait produkálni lépteivel, semmire nem ér rá, mindet azonnal szeretne (akarna), erőszakos és addig addig nyomja, amíg el nem éri amit AKAR. Csupa nagy betűvel. Sokszor sok. Mégis mosolyog egyet, megfogja az arcom és azt mondja: "mamííííííííííí, de akarok NEKED mondani valamit" és már el is olvadtam. Ő a tűz, de könnyebben meggyőzhető, mint Oli. Olyan néha, mintha már lehetne vele komolyan is beszélgetni :-), ami igaz a maga módján.Például meg lehet beszélni (néha), hogy most muszáj anya kezét fogni (de miért mindig a tied? Mert Oli csak apáét akarja - a kis önző akarhatnám. Megpróbálunk hazafelé cserélni - ami általában nem sikerül, de ma igen :) reggel)), szóval most muszáj kezet fogni, de ha odaértünk, akkor elengedheted, megfoghatod Oliét, szaladgálhatsz. Meg lehet kérni, hogy pakolja össze a játékokat, vagy ha látja, hogy én csinálom, akkor sokszor segít magától is. Cumizik. A bal hüvelyket :), nagyon összenőttek mostanra. Bár sokszor hallgatjuk meg, hogy már nem kellene hagyni nekik (mert Oli is cumizik, csak ő a jobb hüvelyket pipázza), nagyok már és milyen csúnya dolog még cumizni, én még nem tartom annyira kritikusnak ezt. Megnyugtatja őket. Sokszor elfelejtkeznek róla, leginkább mese nézés közben, alvásnál hódolnak eme szenvedélyüknek. Igaz néha előfordul utazás közben is, de... Rengeteget fejlődött mostanság. Sokat beszél, kérdez, mond, mesél. Kiabál. Egyszerűen nem tud halkan megszólalni (mondjuk igazán egyikük sem - amolyan olaszos hangfekvése van a családunknak. Talán ettől érzik úgy, hogy rájuk figyelünk?) Megmaradt a jó kis angol szórend tagadásnál még mindig, de imádom. Ez a szexepilje. "Ugye hogy nem van benne?" .Tegnap énekeltek. "Hatan vannak az én ludaim, három szürke, három fekete..." Szeretem, ahogy érkeznek megint haza az oviból a mondókák, versecskék. Alkot. Néha egészen elkapja a hév és legalább 3 percig képes rá, hogy egy valamit csináljon. Mármint, hogy rajzoljon. A héten egész formás kisautót sikerült alkotnia (az eddigiekhez képest). Íme két csodás alkotás...

Oli színei :)

Patyi első duduja :) ( az mindig egy mini vagy éppen egy smart náluk)

Nem rajong az oviban maradásért, pontosabban minden reggel, amikor az oviban elkezdünk átöltözni elkezdi a szokásos monológot: "Tudom, hogy nem jöttök vissza sohasem!" és ezt ismétli vagy százszor, amíg el nem érkezik a pillanat, hogy bemenjenek a csoportszobába. Akkor aztán mint egy kis maki rácsimpaszkodik a lábamra és úgy kell lefejteni, és az óvó nénik ölébe adni. De már nem sír, csak mondogatja a mondatot, és "állítólag" egész nap remekül érzi magát, hogy délután mosolyogva szaladjon, nem, inkább repüljön az ölembe. Fantasztikus érzés. Ennyire egyikük sem örült soha, ha mentünk érte.

Oli is közel áll a tűzhöz, de benne nagyon sok a föld is. 

Ő a nyugodtabb kettőjük közül, bár ő is tud szaladni, toporzékolni, dübörögni. Akarnok a javából. Csupa nagy betűs diktátor. De amikor mosolyog... olyan mint egy kis angyal :-), nem lehet rá sokáig haragudni. Bár mostanság ő is és Patyi is sokszor kihoztak a béketűrésemből és bizony kiabáltam. Pedig nem szeretem, tudom, hogy nem megoldás, sőt... És még valljuk be ciki is, mert hallhatják a szomszédok (régen a házakban volt anyag, ma szinte semmi, még azt is hallani, ha valaki tüsszent egy aprócskát). Leül és játszik, elmélyülten épít. Szokott ő is segíteni a pakolásban. Cumivitéz szintén. Sokat beszél, mesél, kérdez. Kiabálni is szokott, hasonlóan Patyihoz. Nem is keveset, mert így próbál érvényt szerezni először az akaratának. Dalolászik, mondókázik. Autómániásak. És valamiért a tehén az szarvas. Van egy régi bocink, még a Dávidé volt. Most ez az egyik kedvence, de valamiért szarvasnak titulálja. Ő is ügyeletes alvós, ovis társ, mint a kutya. A kispárna csak azért nem, mert azt nem viheti, de a lakásban örök társ. Már a sokadik generáció, de elszakíthatatlan társ. Nem lehet huzata, mert, akkor a címkénél fogva nem lehet hurcibálni. És nem is akárhogy szokta Oli magához láncolni. Esténként és reggel a címkébe akasztja a hüvelyk ujját (a lábáét :)- tévedés ne essék) és úgy néz tévét, hallgat mesét, alszik el, ébred reggel. Őt is elkapta már az alkotás heve. Bár még nem rajzolt autó formájú autót, de a képzelete remekül működik. A tegnapi krix és krax például sárkány volt :-). Szereti az ovit, nem tiltakozik, mosolyogva öltözik és megy be. Mindig visz valamit, amit meg lehet mutatni a dadus néninek. Azért valami még sem kerek, mert alvás közben nincs olyan nap, hogy ne pisilne be. Most a legutóbbi héten még játék közben is, de azt hiszem, ebben egy jó kis felfázás is ludas, mert ebben már tök ügyesek. 

Apropó szobatisztaság.

Nappal (pontosabban ébren) tökéletesen működik. De alvás közben Oli kikapcsol. Nem érdekli. Patyi az esetek 99%-ban száraz pelussal (igen alváshoz még használjuk, csupán gazdaságossági okból, mert mindig mosni mindent és szárítani...) ébred, Oli szinte soha. De ma igen :-), meg is kapta a jutalmát :-) egy pilóta tallér képében.
Az elalvásuk, alvásuk esténként katasztrófahelyzet. Nem mindegy ki megy be (néha már megbeszélhető), de ott kell lenni teljes alvásig. Elalvás előtt elmondjuk az "Esti Imát", amit szívesen mondanak :-), imádom... Kórusban és kánonban... :) Utána pedig mostanában már szerencsére a legtöbbször elmarad a "Mindentől félek..." kezdetű mondat. Ha elaludtak, akkor van egy-két nyugodt óránk. És mire mi is ágyba jutunk, nagyjából tizenegy és egy óra között, addigra egyikük megjelenik a kis motyójával és befészkeli magát a kanapéra az ágyunk végében. És nem lehet kirobbantani, mondjuk sokszor erőnk nincs visszavinni őket és újra ott ragadni. És ez így megy nap, mint nap. Reggelre mindig négyen ébredünk.... Igazából érdekes ez az esti, éjszakai hárítás, mert délután semmi gond.
Még annyi mindent lehetne írni. Szeretik a gyümölcsöt. Annyira, hogy még elcsenni is képesek, ha már mi nem adunk többet. Valamelyik délután nagy volt a csend. (Ugyebár az nyilvánvaló, hogy az jót nem szokott jelenteni.) A nappaliban, a "dohányzó" (furcsa egy  név ez ott ahol nem dohányzik senki?) asztal alatt bukkantunk rájuk Dáviddal. Nem volt véletlen a csend. Narancsot ettek. Héjastúl. Harapták, mint az almát és ami nem kellett (héjdarabok, magok) azt köpködték szét a szőnyegen. Kész szerencse, hogy van két bátyjuk és már nem kapok rögtön infarktust, ha látom mit is művelnek. 24 órás figyelem. Néha az is kevés. Hogyan képesek fél másodperc alatt kiforgatni a világot a helyéből, nem tudom. Mindenesetre nem unatkozunk velük. De pontosan így imádjuk őket. Ők a "fourwheels"

Egynapos hétvége...

Na jó, nekem majdnem kettő vagy inkább három, mert pénteken és szombaton szabadságon voltam, de észre sem vettem. Pénteken olyan rohamléptekben telt el a délelőtt és lett hipp hopp délután, amikor már indul az őrület, hogy... Szombaton délelőtt Dávid suliban volt, apu elvitte a két kicsit magukhoz én pedig izgultam Domiért a kórházban és takarítottam, mostam. Még észre sem vettem és máris eltelt a délelőtt, jött haza Dávid a suliból, Domi vigasztalásul szintén anyuékhoz ment a kicsik ébredéséig. Utána pedig... Leckeőrület. Egészen hétfő reggelig. :-(

A vasárnap a külön matek után (ami ugyebár kora reggel volt) úgy elszaladt, hogy még sétálni sem jutottunk ki. Folytattuk a maratoni leckézést, a kicsik szerintem a legrosszabb korban vannak, két másodpercre nem lehet őket figyelem nélkül hagyni. 

Elszaladt az egy nap és reggel indul újra az őrület versmondó versennyel, úszó versennyel, edzésekkel (amik a héten az átállás miatt még tuti kaotikusak lesznek.

Őszi szünet summa summarum

Volt már jobb is mérleg, de azt hiszem semmi ok a panaszra, mert a végén az időjárás is kegyes volt hozzánk, csodás napsütötte délelőttel búcsúztattuk a szünetet egy hatalmas sétával. A hét eleji rossz idő miatt a kirándulós helyek listája lecsökkent, mert a Gát bizony kimaradt a sorból. A fiúk is talán kétszer ültek hajóba, azt is valamikor a hét második felében. De kétszer is jártunk a Várban és eljutottunk a Városligetbe is. Az erdőjárás most kimaradt, de a sok eső miatt nem biztos, hogy jó ötlet lett volna a csurom vizes avarban rohangászni. Na de még nem adtam fel, elvileg még jövő héten is lesz avar és lehet még az időjárás is kegyes, bár túl sok jót nem ígértek. Na de most a hetünkről van szó és nem találgatok a jövőre nézve. Azt hiszem a kirándulásokat egész jól sikerült megvalósítanunk. 

A kreatív ténykedésekben viszont komoly lemaradások keletkeztek, amik már így is maradnak. Mivel a tököt megették a fiúk, Halloween tökért pedig nem jutottam el, jobb híján narancsból készült az idei töklámpás. Azért nem maradtunk töklámpás nélkül, mert elővarázsoltuk a mécseskészlet tagjai közül a szellemes, vicsorgós tököket. A papíros vagdosós készülődésre a kicsik teljesen alkalmatlanok voltak. A két hét bezártság igencsak meglátszott már mindenkin. Bennük totális energiatöbblet uralkodott, én pedig a végére igencsak türelemhiánnyal küszködtem. De hát van ez így néha, ha több a gyerek, mint a felnőtt :-) és nem csak átmenetileg. Domi megtanult passziánszozni, hála Dávid egyedül nem csinálok meg semmit módszerének. Ráadásul nagyon élvezi. Az elején kellett az aktív közreműködésünk, de most már tök ügyes. Ha szerecsések vagyunk, akkor a kicsik is duploznak és nem egymást csépelik, kreatívan kezdenek építeni és sokszor már szeretnének rajzolni is.

Amiben kiváló teljesítményt sikerült produkálnom, az a házimunka volt. Bár most már nem látszik, de felszámoltam a több hetes vasalni valós kupacomat, és újra kerültek ruhák a szekrényekbe is. 

Edzések. Le a kalappal a fiúk előtt, mert ügyesen végig csinálták a hetet, Dávid ráadásul két edzéssel, a pocsék időjárás ellenére. 

Tanulás. Hát itt bizony van mit fejlődnünk. Nekem abban, hogy valamilyen módon képes legyek elérni azt, ha kérek valamit, akkor azt egyrészt meg is hallják, másrészt pedig meg is tegyék. Mert ezen a téren igencsak nagy lemaradásaink vannak. Domi még hagyján, bár másol keményen. A baj az, hogy nem csak ő másol. Bizony az ikrek is. Nem is kicsit. Dávid pedig nagyon kamasz. Nem könnyíti meg a helyzetet egyáltalán. Kidolgoztunk egy tök jó ütemtervet, hogy minden nap kell egy kicsit tanulni is, de napi egy max másfél órával simán, játszva kész lesz mindennel. Na a napok csak úsztak, csúsztak és ma persze még ott volt minden. Nem tudom mi a jó megoldás. Hagyni, hogy majd főjjön meg a saját maga főzte káoszban? És ki tudja mit tud javítani nehézségek árán? Vagy harcolni és mindenkit kínozni itthon, mert neki kéne csinálni a dolgát? Nem tudom. Az előbbit nem merem megkockáztatni. Az utóbbit pedig utálom. Mi lesz holnap a suliban? Meg a héten? 

És holnap megint beindul a nagyüzem. Suli, ovi, munka, őrület. Azért jólesik néha kiszabadulni a mókuskerékből, még ha menet közben kell is harcolni, vagy legalábbis annak látszatát fenntartani, hogy mi irányítunk (valahol).