Reggel mikor ébredéskor kipillantottam az ablakon legszívesebben azonnal vissza is csuktam volna a szemem. Tiszta tejfeles köd volt minden, de még tíz órakor is. Azért nem adtuk fel, kitaláltuk, hogy ebéd után indulunk el sétálni. A cél adott volt, mert megígértük: Városliget. Azért nem sikerült rögtön ebéd után indulni, mert közbe csúszott egy jó kis FEL! rajzfilm, az egyik, az aktuális kedvencek közül. Egy alapos öltözés után nekivágtunk és még a napocska is előbújt időnként a felhők közül. Persze a beígért melegnek nyoma sem volt. Felpattantunk kedvenc buszunkra, majd a következőre és egy kis combinózás után a hőn vágyott kis földalattira. A metrót nem szeretik a kicsik, de a földalatti nagy kedvenc. És megérkeztünk :-)
A várárokban alig van víz, kiszáradt, vagy megcsapolták? Ki tudja, én jobban szeretem, amikor a vár tökörképe köszön vissza ránk a víztükörből. A kicsik bár nem tudják, hogy nekünk kedves ez a hely, honnan is tudnák :), mégis mind a négyen nagyon szeretik.
A maguk kis pöttöm módján, már szinte tökéletesen ismerik a várost, mert még a földalattin mondogatták, hogy keressük, meg azt a szobrot, ahol le lehet ülni mellé. Megkerestük...
Emlékeztek, hogy nyáron itt megetettük a kacsákat a földre szóródott kekszmaradékkal. Megcsodálták az ágyásokba ültetett árvácskákat és bár megbeszéltük, hogy nem szedünk virágot, mindketten csentek egy-egy szálat.
Persze gyűjtöttek levelet, gallyat is, mígnem egy kis baleset folytán majdnem véget kellett vetni a sétánknak előbb, mint terveztük, bár a sötétedés amúgy sem jó barát ezen a téren mostanság. Hogy mi történt? A sok eső miatt igencsak pocsolyás volt minden és bár megbeszéltük, hogy csak a járt, azaz kövezett úton szabad sétálni, szaladgálni, azért akadnak renitensek a csapatban, legalább négyen. A hatból. Nem rossz arány... Először Patrik kötött közelebbi ismeretséget a sárral, de ezt viszonylag sármentesen sikerült megúsznunk, mert a táskámban mindig akad nedves törlőkendő, így az alaposan fekete tenyerek ismét tiszták lettek. Miután ismét megbeszéltük, hogy csak a járdán sétálunk a két nagyobb kezdett bravúroskodásba. Ha csak ők lennének még nem is lenne az, na de ott a két kisebb is. Ugráltak a pocsolyákon át, a sártengereken keresztül és hiába próbáltunk hatni, hogy nem kéne, mert a kicsik le fogják másolni, megtörtént a baj... Oli,... persze, hogy másolt. És megtalálta a legnagyobb pocsolyát, amelynél bokáig ért a víz. Na hát ezen gyalogolt át a kismanó. Még szerencse, hogy ott a múzeum. Bent levettük a cipőket, hogy felmérjük a keletkezett kárt, hogy azonnal haza, vagy még kicsit andaloghatunk az őszben. Szerencsére csak a cipő külseje lett csurom víz és a rövid mártózás nem jutott belülre. Így kaptunk még egy kis sétaidőt sötétedésig.
Hazafelé másik útvonalat választottunk, a földalattival a Vörösmarty térig mentünk, onnan kettes villamossal, majd ismét egy kis combinó következett, végül pedig az egyik szokásos buszjárat a végén egy kicsike sétával.
A Vörösmarty térnél még találtunk egy jópofa elefántot és készült egy csodafotó is :)
A kicsik az alvás hiányában elfáradtak. Patyi a buszon már mondogatta, hogy
- Mami, szeretnék most már hazamenni.
És bár még közel sem volt olyan késő este, mint nyáron, sőőőőőőőőőőt, már igencsak besötétedett, mire hazaértünk.
Ma sem tartott sokáig a meseolvasás :-) (Tudom, még aludni kéne, de ki kell találnom még valamit erre. Eddig jó megoldás volt az alvás utáni séta, hiszen még kilenckor is világos volt nyáron, de még szeptemberben is, és a nagyok leckéit sem éjjel kellett kiharcolni. De most ez már nem megoldás, hiszen mire felébrednek besötétedik. Majd gondolkodom...
