"Süt a nap, kicsit nevet az ég, még gyönyörű dolgokat hozhat..."

 " Süt a nap, nehogy szomorú légy, ez lehetne százszor is rosszabb!
   Süt a nap, kicsit nevet az ég, még gyönyörű dolgokat hozhat!
   Süt a nap, nehogy szomorú légy, ez lehetne százszor is rosszabb!
   Hát az a bolond, aki most,-hogy ragyog az ég, - mégis áldozat...."

Nagyon szerettem ezt a számot, pontosabban még most is szeretem. Csak reménykedtem benne, hogy a hosszú hétvégére jut egy kis napsütés végre, ki lehessen mozdulni, rohangászhassanak kedvükre a fiúk mind a négyen. Szerettem volna, ha van olyan, amikor hatan sétálunk, bohóckodunk és ha lenne olyan is, amikor nagyiék segítségével nagyfiús programot csinálhatunk négyesben. Azt hiszem az égiek kegyesek voltak hozzánk, mert tulajdonképpen jó idő volt és ha nem is minden ötletet, de sokat sikerült megvalósítanunk az ünnepek alatt. 

Dávidék ismét a Gáton edzenek, de még eddig nem volt olyan az idő, hogy mi addig ott sétáljunk, csodálva a természet ébredését. De most szerét ejtettük egy kis gáti rohangászásnak, bár még elég télies a látvány.

Hol is lehetne még úgy sétálni, hogy nyugodtan szabadjára lehet engedni négy csintalan betyárt, mint a Budai Várban...

És a legragyogóbb napsütést hozó nap a hosszú hétvége utolsó napja lett. Ekkor sem tétlenkedtünk, Voltak tervek, ötletek, amit az élet persze időnként felül bírált, de azért minden kitűzött célt teljesítettünk. Ezt a napot terveztük nagyfiús délutánnak. Egy korai ebédet követően nagyiéknál hagytuk két legkisebb gyöngy szemünket, az autót és gyalog nekivágtunk Pest utcáinak. Az úti cél a Parlament volt, hiszen ezen a napon bárki megnézhette. Szembesültünk is ezzel rendesen, amikor vége láthatatlan kígyózó sorokat találtunk, amikor odaértünk. De csak rövid ideig szomorkodtak a fiúk, hogy akkor most mégsem állunk sorba órákat, mert rövidesen láthattak egy őrségváltást a zászlónál és pózoltak a Kossuth szobor talapzatán....

Kicsi a világ? Bizony kicsi. Belebotlottunk rég nem látott kedves arcokba, ennek köszönhető a olyan fénykép, amin mind a négyen szerepelünk :-)

Az őrségváltás után ismét nyakunkba kaptuk a várost, keresztül kasul bolyongva, nézelődve, mókázva elindultunk másik kitűzött célunk felé, a Bazilikához. Ugyanis nem kevesebbet vettünk a fejünkbe, minthogy megmásszuk a kupolát és kimegyünk a kilátó teraszra....

Az örök bohóc :-)

Azért mert duzzog, még imádom :-)

És a fiúk kedvéért fel is gyalogoltunk a több száz (tényleg több száz) lépcsőn, de megéri. (Aki nem szeretne ennyit gyalogolni, vagy nem tud, az út egy részét lifttel is megteheti, de fantasztikus látványt mulaszt)

Mivel az utat visszafelé is sétálva terveztük megtenni, megint hatalmasat csatangoltunk az utcákban, a Duna-parton. Elértük a Parlamentet és még volt egy fél óra a nyílt napból hátra. A kilométeres soroknak nyoma sem volt, így ezt a kérést is sikerült végül teljesítenünk. Dominak nagy vágya volt idegenvezetőként bejönni ide velünk, hiszen ő alig pár hónapja járt itt az iskolával, de Dávidnak új élmény volt, és azt hiszem nekem is, mert nincs emlékem róla, hogy gyerekként jártam-e bent...

Fogadó óra két felvonásban ismételten

Dávidéknál fogadó óra volt. Bevallom féltem tőle, de azt hiszem kicsit túl aggódtam magam. Jókat hallottunk most Dávidról, úgy tűnik talán vége az óriási hullámvölgynek. Bár azt gondolom, ebben igenis szerepe van a suliban, az igazgató néninél tett látogatásunknak, amikor feltettünk egy sor kérdést azzal kapcsolatosan, mire is jó a nevelési tanácsadó által megállapított keresztdominancia és figyelemzavar kapcsán kiállított szakvélemény. És azt is gondolom, hogy szerencsés volt megengedni neki egy-két olyan plusz terhelést jelentő elfoglaltságot, amiben igenis örömét leli, még akár a tanulásra fordítható idő rovására is. És bár ezzel magam, magunk ellen dolgoztunk, de neki hatalmas élményt jelentenek. Tulajdonképpen mik is ezek? Hát Zoli bá túraszakköre (így volt barlangászni, túrázni már korábban is, de előfordult, hogy a lecke miatt nem mehetett, pedig ezek mindig hétvégén vannak) és mondhatom maradandó, életre szóló élményekkel gazdagszik általa. Kosarazik. Ez egy új "szerelem", s ki tudja mennyire lesz tartós. Tudom, már sportol. Kenuzik, ami szintén nem kis fizikai leterheltséget jelent a heti öt edzéssel, DE amikor bent jártunk az igazgató néninél, akkor vele is pont azt beszéltük, hogy ezeknek a gyerekeknek még fontosabb a pihenés, a kikapcsolódás és a mozgás-mozgás-mozgás. Amikor pedig mi kérdeztünk rá, pontosabban fejtettük ki abbeli véleményünket, hogy a sportot nem szeretnénk megvonni tőle a leckék, tanulás miatt, mert így legalább van módja kitombolni magából a felgyülemlett feszültséget, stresszt , ő is támogatta elgondolásunkat. És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a színjátszó szakkör. Ezt Mónika néni, az osztályfőnökük tartja. Tulajdonképpen vele együtt gondolkodva jutottunk oda, hogy próbáljuk meg. Hiszen nem véletlenül létezik terápiás drámajáték, hátha old Dávid szorongásán is, segít egy kicsit közelebb kerülni társaihoz, oldottabb keretek között, mint a tanórák és a köztük lévő szünetek. Az első tapasztalatok alapján nagyon tetszett neki, megtanulandó szövegekkel érkezett haza, és azt kell mondjam sokkal nagyobb a lelkesedés és tanulási vágy, mint a kötelezően megtanulandó szövegek esetében. Azt hiszem ezt támasztja alá az is, hogy teljes lelkesedéssel vett részt az iskolai március 15-i ünnepélyre való felkészülésben is, mely műsor annyira remekül sikerült a kis csapatnak, hogy ha az információk megállják helyüket, igazgatói dicséretet kapnak érte a gyerekek. (Remélem tényleg be fogok tudni számolni erről is).

Na de térjünk vissza a fogadó órára.  Azt gondolom, hogy alapvetően a magatartását tekintve nem ért minket különösebben meglepetés. Eddig is teljesen nyilvánvaló volt számunkra, hogy képtelen normálisan ülni, az sem titok, hogy nem igazán találja a hangot az osztálytársakkal, ami igazándiból abban nyilvánul meg leginkább, hogy a felnőttek társaságát keresi az iskolában is, illetve nem tudom azt mondani, hogy xy a barátja. Csapong. De láthatóan amit szeret, amiben örömét leli, abban képes sikeres lenni. Sőt. A félévi bizonyítványhoz képest nyelvtanból és irodalomból javított, nyelvtanból két jegyet is. A hullámvölgy leginkább a matematika, történelem, angol, biológia jegyeiben mutatkozott, meg, de azóta azért itt is vannak nyomai a kilábalás kezdetének. Hiszen lelkesen készíti a tablókat történelem órára, angolból is magához képest sokkal jobb témazárót írt, mint amire számítottunk, a legutóbbi matematika témazárója pedig, ha nem csak félig csinálja meg, amit kértem, hanem teljesen, akkor akár hibátlan is lehetett volna. 

Ne legyünk telhetetlenek, az utóbbi 2 hétben szerencsére csak dicsértem-dicsértem és dicsértem. És bár ő az első gyerekünk, és volt idő, amikor hibáztunk egy-egy rosszabb jegy, értékelés kapcsán, mára sikerült eljutnunk oda, amiről Angéla oldalán is olvashattunk pont a napokban, hogy nem mindig célszerű kerek perec megmondani a gyermekünknek miért is nem jó a rossz jegy, hanem sokszor többet segít, ha mindezt önmaga mondja ki. Erre olvashatunk ITT egy remek példát. Szóval bár eddig sem volt túlzott negatív vélemény, valljuk be, azért rendszeresen, nap mint nap nem hagyhatunk szó nélkül minden rosszabb érdemjegyet, sőt tovább megyek, dicséretet sem lehet értem adni. Korábban a fogadó órákon, mindig kérdés volt felénk, hogy nincsenek-e túlzott elvárások Dávid felé. Én azt gondolom nincsenek, mára sikerült elfogadnom, elfogadnunk, hogy ő más, pont emiatt nem is vagyunk vele sem maximalisták, sem tökéletességre törekvőek, de nem könnyíti meg olyankor a helyzetünk, amikor igen csak negatív irány felé tendáló eredményeket hoz haza, ráadásul úgy, hogy itthon, az együtt - és itt ezt szó szerint értem, kizárólag együtt- tanulás eredményeként tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mit tud, mire mennyire készült fel és ennek függvényében reális-e amit értékelésként hazahozott. Ezzel igencsak nehéz helyzetben szoktunk lenni, amikor bár a jegyet hazahozza, de magát a produktumot nem hallottuk, nem láttuk, látjuk, csak azt tudjuk, hogy itthon ennél jobban tudta-e, persze a saját mércénk szerint mérve, illetve figyelembe véve, hogy mint megtudtuk, másképpen kell őt és hasonló vagy még több problémával küzdő társait értékelni és számon kérni. 

Ismét sikerült egy kis kitérőt tennem a történetben. Kiderült, hogy mindenkinek egyöntetűen az volt az észrevétele, hogy ha egy jó pillanatban sikerül őt számon kérni, kérdezni, akkor brillíroz, de ha éppen egy rosszabban, akkor bizony előfordulhat az is, hogy azt sem fogja tudni hogyan is hívják őt. Mindezek mellett mérhetetlen büszkeséggel tölt el a tudat, hogy bár mióta ikreink megszülettek, folyamatos kétségeim vannak, tudom-e továbbra is megfelelően terelgetni őket a helyes úton, jól esnek az olyan pozitív visszacsatolások, hogy "Nagyon udvarias, tisztelet tudó, jól nevelt kisfiú". Akkor mégsem vallok csődöt, csak én érzem úgy, hogy nem jut el amit kérek, javasolok, amiről beszélünk, vagy csak amit látnak. És sajnos nagyon sok a rossz példa, akár csak az iskolában is. Szóval IGENIS BÜSZKE VAGYOK RÁJUK, hogy minden zűrös, viszontagságos, nagycsaládos, feje-tetején-áll-minden-életünk gyöngyszemei, mégis veszik az adást. :-) Örömmel hallgattuk, hallgattam, hogy aktív az órákon, sokat jelentkezik. Angolból igencsak érződik motiváltsága is, és külön örömet okozott Ági néni azzal, hogy azt mondta, értékeli az akaratát, igyekezetét, hogy látszik, hogy harcol azért, hogy az emelt csoportban maradhasson, és hogy neki ez többet jelent, mint ha valaki csak csendben ott van, hozza a szintet, de nem motivált, nincs benne akarni vágyás. Szerencsére ebben nálunk nincs hiba :-)

És bár nem a fogadó órához tartozik, de külön posztot most még nem tudnék belőle írni, elkezdődött a nevelési tanácsadóban a szokásos ismételt vizsgálatsorozat. Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz az eredménye. Arról biztosan megemlékezem külön bejegyzésben is.

Ismét betegség, gasztroenterológiai kivizsgálás

Mikor lesz már végen ennek a sorozatnak? Nem is emlékszem mikor voltunk ennyire sok nyavalyával megáldva. A fiúk (nagyok) évek óta szinte nem is voltak betegek, csak asztmás rohamokkal küzdöttünk időszakosan. Bezzeg most....

Köhögés, hasmenés, hányás felváltva. És most már immár négyszeresen. 

Hétfőn telefonáltak az iskolából, "Dominik hányt, haza tudjuk vinni?". És még erről szólt a nap további része is, akkor lett kicsit jobb, amikor  használatba helyeztük a dedalonetta kúpot. És semmi gondom nem lenne ezzel, ha ez már nem a hatodik vagy hetedik alkalom lenne az utóbbi két hónapban.

Még tavaly nyáron kezdődtek a gubancaink. Dávid valamikor májusban összeszedett egy csúnya fertőzést, ami elég sokáig tartott, nagyon fájt a hasa és mondhatni hetekig hasmenése volt. Vettünk mintát, elküldtük. Elveszett. Szerencsére a tünetek elmúltak. Alig telt el pár nap nyugalomban, amikor a két legkisebb is beállt a sorba, majd rá pár napra Dominik. Ismét mintavétel, szerencsére ez nem tűnt el útban az ÁNTSZ felé. Campylobacter fertőzés. "A Campylobacter okozta gasztroenteritisz hasmenéssel, hasi fájdalommal és görcsökkel jár, mely utóbbiak súlyosak is lehetnek. A hasmenés esetleg véres, és 38-40 °C-t elérő láz léphet fel."  Utólagos antibiotikumos kezelés mind a négy kispasinak. Na és innen kezdődhet tulajdonképpen a történet.

A nyár hátralévő részében Domi nagyjából kéthetente "kiütötte magát", azaz ezeken a napokon nyűgös volt, fájt a hasa, ritkán hányt egyet, majd másnap már szinte semmi baja nem volt. Kaptunk ismét egy gyógyszert, mert felmerült a gyanú, hogy az antibiotikum mellékhatásaként visszamart egy enyhe reflux betegség, aminek ettől az újabb tablettától el kell múlni. Nagyjából úgy is tűnt a kúrát követően, hogy rendeződtek a panaszok. Beindult az iskolaszezon is. Domi és Dávid étvágya továbbra is a béka feneke alatt maradt, de hát eddig is válogattak, eddig sem értek rá soha enni. Dominál nehezítő tényező, hogy nagyon kevés meleg, főtt ételt hajlandó megenni, amiből köztudottan elég keveset szervíroznak a menzán. De igazán nagy változás ebben nem volt, hiszen az oviban is úgy hívták őt az óvó nénik és a dadus néni, hogy "Domi a kenyér-víz gyerek".  Olyan nagyon nem aggódtam túl magam emiatt. Annál feltűnőbb lett ellenben, hogy hetente-kéthetente egyszer úgy jött haza a suliból, hogy a nyűgösség mellett, mindenféle panasz nélkül ahol épp leült, ott helyben el is aludt, és bizony nem volt ritka, hogy csak reggel ébredt fel. Először persze teljesen gyanútlanul arra kentük, hogy nem eszik, sokat sportol, terheli az iskola is, szóval fáradt. De amikor ezek rendszeressé váltak elmentünk vérvételre. Szerencsére a vérképe "teljesen" rendben volt. De a "tünetek" nem múltak. És az utóbbi másfél hónapban pedig mondhatni igencsak megsokszorozódtak. 

A héten rápihentünk, így lett egy jó hosszú tavaszi szünet előtti szünidőnk, de doktor nénivel konzultálva abban maradtunk, hogy bizony nem ússzuk meg, jöjjön egy alapos gasztroenterológiai kivizsgálás, lisztérzékenység és tejcukor érzékenység vizsgálattal. Április 13-án megyünk a klinikára. Még bele sem gondolok a ránk váró eseményekre. De még mindig azt vallom, jobb félni, mint megijedni.

Ismerkedés a bilivel

Minekutána két legkisebb gyermekünk, ikreink gyöngyei rendszeresen szabotálják a pelenkát, azaz amint lehetőségük, módjuk van rá leveszik magukról, beszereztünk két bilit, hátha kedvük támadna szobatisztává válni. Bár én ehhez nem sok reményt fűztem, fűzök, kiindulva a két nagyobb pelenkától megválásának történetét ismerve. Bár náluk sem igen lehet szavam semmiféle panaszra. Igaz, hogy viszonylag későn 3 évesen (majdhogy nem napra pontosan) lettek szobatiszták, de akkor teljesen és egyik napról a másikra. Addig lehetett a bili kisállatot formáló, zenélő, avagy a teljesen egyszerű hagyományos, nem igen hozta lázba őket, mondhatni hatalmas ellenállásba ütköztünk. Majd aztán már nem is emlékszem hogyan, de a 3 éves születésnapjuk körül egyik pillanatról a másikra megtörtént velük a csoda, és elfelejtkezhettünk a pelenkáról. Így most igen csak szkeptikusan, de annál lelkesebben szereztük be a két természetesen teljesen egyforma csodazöld bilinket. A fiúk teljes odaadással és lelkesedéssel csücsülnek rajta, jókat nevetnek, mókáznak, báboznak, huncutkodnak, nem utolsó sorban tökéletesen alkalmas a bili pakolászásra, beleállásra is, de esemény eddig nem történt a bili használatára. :-)

Mint a nagyok :-)

Orvosi látogatások

Mikor lesz már tavasz végre, hogy eltűnjön az a rengeteg baci, ami  - télen, ebben a csúnya változékony, hol megfagyunk, olyan hideg van, hol pedig verőfényes napsütéses kora tavaszi időben -  rohangászik a levegőben? Mert az egy dolog, hogy amúgy sem szeretem a telet, már legalábbis itt a városban, a rengeteg réteg ruhát, amit mindenkinek magára kell rángatnia és ha megyünk edzésre, iskolába, bármiféle programra, akkor mindezeket le is kell venni, majd megint vissza. De leginkább a bacik eltűnése miatt várom már a tartós jó időt, mert bár minden óvintézkedést elkövettünk, mégis folytonos vendégek nálunk. És bár nem tudom más hogyan látja, de szerintem sokkal agresszívebb módon támadnak mint akár csak pár évvel korábban. Már nem is emlékszem mikor voltak utoljára betegek a nagyok, de most egymás után kétszer is sikerült nekik összeszedni a hasmenős-hányós vírust alig egy hét különbséggel. És persze ilyenkor Murphy dolgozik, mert persze, hogy senki nem maradhat ki a sorból. Még mi sem. Ez a hét nálunk sajnos a betegségek, nyűgök, bajok hete volt megint. 

A sort én nyitottam, vagy inkább folytattam a fiúkét. Már nem is emlékszem, mikor éreztem ennyire cudarul magam. Fájt a hasam, majd olyan migrénes fejfájásom volt 3 napig, hogy alig tudtam megmozdulni. Persze mindeközben többször össze kellett kanalaznom magam annyira, hogy meg tudjam nézni Domi élete első torna versenyét (ami ráadásul a Kerületi Diák Torna Olimpia volt), a szokásos ügyintézésekről nem is beszéljünk, és mellette a munka , gyerekek, háztartás. Szerdán pedig meglátogattuk a doktor nénit, mert egyszerűen, bár 4 gyerek anyukája vagyok és láttam már sok mindent tőlük, de képtelen voltam teljes bizonyossággal eldönteni, hogy hasmenése van-e Patriknak avagy sem. És bár a doktor néni utólag igazolta abbeli reményemet, hogy nem hasmenés - valahol én is ezt vártam, de jobb az óvatosság. Mégsem mentünk hiába, mert Dominak ez a kéthetente, néha ritkábban előkerülő nyűgje, hogy igazán nem tudja megmondani mi a baja, de nyűgös, egy "a" betűn elsírja magát - pedig ő a mi csupa mosoly, és vidámság gyerekünk - és nem is hajlandó enni ilyenkor, hanem csak alszik, ismét megjelent ezen a napon, így végre nem csak elmondás alapján kellett a doktor nénit tájékoztatnunk, hanem láthatta is Domit. Hát nem mondom, hogy örülök neki, de végül is abban maradtunk, hogy miután a leletei teljesen jók voltak, nekifutunk egy gasztroenterológiai vizsgálatsornak, nyitásként egy liszt érzékenységi teszttel. Hátha okosabbak leszünk mi okozza nála ezeket a levertségi napokat. És ugyancsak el kell majd ezt végezni Patriknál is. Majd végre sikerült egyeztetnünk időpontot a már nagyon régóta esedékes, de mindig valamiért tolódó Menjungate oltásra a két legkisebbnek.

Egy kicsit megnyugodva és mit sem sejtve mentem csütörtökön Domiért a suliba. Hát nem jöttem ki túl vidáman, két "örömhírt" is újságoltak a tanító nénik. Egyrészt tetüjárvány van a suliban, figyeljük a gyerekek kobakját. Ez még azt gondolom nem is olyan nagy probléma, bár szívesen kihagyom  :-). Szerencsére eddig minket elkerül :-) A másik viszont sokkal inkább aggasztott. Skarlát van az osztályban. Kérdeztem is rögtön, hogy akkor nem kell szedni megelőzésre semmit? Ugyanis pár évvel korábban az oviban még adtak antibiotikumot az egész csoportnak, amikor hasonló eset állt fent. Hát ma már nincs megelőző kúra. Azért persze telefonáltam a doktor néninknek, biztos ami biztos alapon. De tőle is ugyanezt a választ kaptuk.

Pénteken teljes nyugalomban öltöztettük fel reggel a két legkisebbet, majd kezdtük el összepakolni a mindenféle mütyürjeiket, hogy a nagyiéknál hagyjuk a két legkisebbet és csapjunk egy "görbe" délelőttöt Tom-mal, amikor a kabátot adom Patrikra és érzem, hogy tiszta forró. Egyből ruha le, láz mérés: 39,2. És pici pettyes a pocija, érdes a kis bőre. Ennyit a "görbe" délelőttről :-( Helyette ismét doktor néni, antibiotikum. Sok tünetünk egyezik a skarlát ismérveivel, de szerencsére nem mind. Ettől függetlenül, Patrik beteg. És ilyenkor a pakliban természetesen benne van, hogy pár nap csúszással Oli is produkálja ugyanezeket a tüneteket. És az oltás megint csak csúszik... pedig itthon lapul a hűtőben.

Kerületi Diák Torna Olimpia

Ma Domiék sulijában rendezték a Kerületi Diák Torna Olimpiát. Szeretem, hogy náluk az ilyen és hasonló eseményekre szeretettel várják a kedves szülőket és szurkolókat :-) 

Hatalmas kíváncsisággal vártuk az eseményt. Egyrészt azért, mert Domi már lassan egy hete teljes transzban volt, hogy végre nem csak foci kupára jut el az iskolával, hanem részt vehet egyéb sportos rendezvényen is az iskola színeiben. Másrészt pedig, mert bár tudom, mit jelent az, hogy torna verseny, számtalanszor láttam a TV közvetítéseiben, de nem tudtam elképzelni, hogy ez mit is jelent a gyerekek szintjén.

Annyira aranyosak voltak ahányan csak voltak, amikor a talajgyakorlatokat bemutatták. A mozdulatok, ahogyan a felnőttek is kezdik ezeket a gyakorlatokat és ahogyan befejezik.... És bár sokkal rövidebbek, kevesebb elemet tartalmaznak, de mégiscsak ügyesnek, felkészültnek kell lenni hozzá. Itthon mesélte Domi, hogy tigris bukfenc, hátra bukfenc, előre bukfenc, fejen állás szerűség van benne, de egészen addig, amíg nem láttam, nem igazán tudtam elképzelni. Az nagyon tetszett, hogy egytől egyig ugyanazt a mozdulatsort mutatták be, így teljesen összemérhetőek voltak gyakorlatok. A talajgyakorlatok után a lányoknál jött a rúd, a fiúknál pedig a gyűrű. Hát... Azt hiszem már ahhoz igencsak bátorság kell, egy ekkorka kis mukinak, hogy olyan magasan fel merjen kapaszkodni a gyűrűre. Majd persze a gyakorlatát is csinálja meg rendesen, pontosan.

Végül, de nem utolsó sorban a szekrényugrás szintén megadott koreográfia szerint. És pont mint a nagyoknál a kettőből a jobbik került pontozásra. 

És tataaaaaaaaaaaaaaam, a csapat második lett :-) Kaptak oklevelet, érmet és nem utolsó sorban egy kis iskolai dicséretként IGAZGATÓI DICSÉRETET :-) Madarat lehetett vele fogatni, úgy örült.

Pillanatok

János vitéz hármasban :-)

Mi történik, ha Apa játszik? 

21 hónapos pillanatkép (a méricske ezúttal lemaradt)

Jótékonysági bálok hónapja

Az utóbbi  hetek a bálok jegyében teltek :-) Mindjárt volt két farsangi bálunk, bár az egyikről sajnos lecsúsztunk az "egy napos, de kimerülésig tartó" betegség miatt, ami három betyáron is végig szaladt nálunk. De azért sikerült egy kis Harry Pottert varázsolnunk, és a "PomPom Lány" is fellépett, igaz csak egy héttel később az iskola jótékonysági estjén és nem a farsangi bulin. 
De hogy a programok időrendje ne sérüljön, először kis Potter-ünk farsangjáról kell megemlékeznem. Nálunk az iskolában rengeteg nagyon ötletes és leleményes jelmezek készülnek. A léghajótól, a zsiráfig, a csigabigától az akváriumig, majd a diákbérlettől a kosárpalánkig széles skálája vonul fel a szülők kézügyességének dicséreteként. Tavaly mi is remekeltünk Jack Sparrows kalóz jelmezünkkel, de idén valahogyan nem akaródzott jönni az ihlet és igazából nagyon ötletes kívánság sem érkezett a fiúktól. Így maradt a már szekrényben lapuló kész jelmez, amivel azt hiszem nem arattunk szégyent, hiszen majd minden darabja házilag készült. A sálat én kötöttem igazi Griffendél oroszlánnal, a szemüveget pedig még én hegesztettem egyetemi éveimben az egyik gyakorlati órán. Szóval szuper kis Harry Pottert varázsoltunk.

És igazán ezután két esemény is jutott egyetlen napra, Dávidék farsangja és Domiék jótékonysági estje, de mint írtam a farsangot ki kellett hagynunk egy kis mindenkin végigszaladó vírus miatt. Szerencsére annyira jól sikerült a produkció a farsangi bálon, hogy a 3 nyertes produkció közé került, így Dávidék jótékonysági estjén ismét felléphettek a produkcióval a gyerekek, így Dávid is kipróbálhatta magát közönség előtt a klassz kis jelmezében.
No de még ezt megelőzte egy szülői program. Azt hiszem rég szórakoztunk ennyire jól. A jótékonysági bál a Western jegyében került meghirdetésre és a meghívón felhívták minden kedves résztvevő figyelmét, hogy "A coltokat kéretik a ruhatárban hagyni". Hát ha játék és buli, azt hiszem a felnőtteknek sem kell a szomszédba indulniuk ötletekért. Azt hiszem nem volt olyan apuka, akinél ne lett volna egy-két játék pisztoly a nadrágján és cowboy kalapból is nagyon jól állt mindenki. A tanárok, pontosabban a tantestület igazán felejthetetlen előadással lepett meg bennünket. Azon túlmenően, hogy volt indián törzsfőnök (igazgató néni személyében) és vicces, mókás indián (igazgató helyettes úr), és mi voltunk a sok-sok sápadt arcú, akiket jól kell lakatni a finom bölény hússal, meghallgathattunk egy fergeteges előadást arról, hogy mi is az iskola gyermekeink életében, mire jó a matematika, mit is tanít a biológia és nem utolsó sorban a magyar. Régen nevettünk ennyit. Igazán remek westernes éjszakánk volt.
Alig egy héttel később pedig ismét a bálozásé volt a főszerep, de ezúttal Dávidéknál és fellépett a mi legnagyobb kicsi fiunk is. Először az énekkarral lépett "színpadra". 

Majd jött a farsangi szuper produkció, az amerikai foci csapat és a szurkoló lányok :-) Szinte alig ismertem meg Dávidot a lány ruhában, hosszú parókával. És bár minden rajta lévő ruhadarabot és kiegészítőt oda-vissza ismerek, vasaltam, fésültem, csomagoltam, készítettem (a parókát korábban már használtuk Jack Sparrow hajaként, a pompom-ot pedig éjszaka vagdostam és készítettem), így egészen más volt kis szoknyával és pompom kíséretében. Szeretem, amikor így mosolyog, amikor ennyire önfeledt :-)

Remek, bulizós hónapot zártunk :-)

Felborult a kis szekrény

Már sokszor írtam róla. De tegnap tett is követte az eseményeket, méghozzá a magunk módján elég drasztikus, ugyanis eddigi gyermekes pályafutásunk során soha nem jutottunk el eddig a pontig. Valahogyan mindig sikerült megbeszélni a maguk kicsiny értelmére lefordítva, hogy amit nem szabad, azt miért nem és valahogy szerencsénkre(?) eddig sikeresen meg is történtek a kérések megvalósításai. De miután a két legkisebb gyermekünk egyik kedvenc hobbija a lakberendezés, nem volt mit tennünk már, lépnünk kellett. Mert ugyebár amíg csak eltologatta leginkább Oli (na persze azért Patrikot sem kell félteni) az ágyakat - amik már nem borulnak szerencsére, mert lekerült az egyik oldali rács - és a könyves polcokat nem tűnt olyan veszélyesnek a történet. És bár infarktusos tünetekkel rohantam a szobába az első szekrény felborulós alkalommal, szerencsére Olinak nem lett az ijedségen kívül semmi baja. Mert persze, hogy ő volt a szekrény alatt. Mert persze, hogy ő akart felmászni rá. Azt gondoltuk, hogy az ijedség egy kicsit megállítja eme veszélyes lakberendezői hajlamait. Annyira nem merész ez az elképzelés, mert nagyjából egy hétig el is felejtkezett erről. De tegnap bepótolta. Miután kb. 16x állítottam talpra a szekrényt és kaptam kisebb fajta infarktus minden egyes borulás hangjára, délután Tom kiemelte onnan a két kis szekrénykét. És mert bár nem tömör fából készültek, de azért Olihoz képest igencsak van súlya és mérete a szekrényeknek. Most kissé  kopár lett a szobájuk, bár a földön "szétdobált" párnák és fal mellé ültetett nagyobb plüss állatok némiképp tompítják az űrt. De ikreinkkel nem jutottam más megoldásra. 

Igazából nekem ez nagyon furcsa. A két nagyobbnál évekkel korábban ezek szerint szerencsénk volt? Mellettük nem kellett átrendeznünk a lakást, és még csak a polcokról sem volt szükséges feljebb pakolni a veszélyesnek minősített darabokat. Bezzeg Olival és Patrikkal? Azt hiszem időnként ketten is kevesek vagyunk hozzájuk, ha szabadon garázdálkodhatnak, mert fél pillanat alatt bármit képesek véghez vinni. 

:-)