Régen szólt bejegyzés csak a két legkisebb apróságról. Ma a reggeli hancúr közben, miközben a ruhát próbáltam rájuk adni és legalább két perc popsin csücsülésre rábírni őket, hirtelen ötlettől vezérelve előkerült a babamérleg, a centi.
Olyan meglepő eredmény született, amire hónapok óta nem volt példa, pontosabban szinte soha, a születésüket követő második és harmadik hónaptól eltekintve. Amikor megszülettek, Patrik 2400 g, Oliver pedig 2550 g volt, majd picit és igencsak rövid időre, de átbillent a mérleg, 2009. augusztusában Pat 5240 g, Oli 5130g nyomott "mázsáláskor". Azóta pedig minden hónapban Oli bizonyult több kevesebb grammal nehezebbnek, nagy általánosságban 150-250 g-mal. Bezzeg ma!!! Patriknál 10740 g-ot, Olivernél pedig CSAK 10460 g-ot mutatott a kijelző. Legalább háromszor mértem meg mindkettőjüket, mert nem akartam hinni a szememnek. De minden alkalommal annyira ügyesen csücsültek teljes nyugalomban - ami elképesztő ritkaság - a mérlegen, hogy a kijelző nem tudott mást mutatni. Pedig, ha csak a szememre hagyatkoznék és az érzéseimre, akkor Olit saccolnám "súlyosabb" egyénnek a kis sonkáival :-)
De ha már előkerült a mérleg, a centi sem maradhatott ki a sorból. Az ajtófélfánál szépen berajzoltuk a kobakjuk magasságát, majd a centi segítségével kiderült, hogy Patrik 84, míg Oliver 83 cm.
Ezt követte a fogszámlálás. Más bárányokat számolgat, én fogakat. De félre a tréfával. Egész komoly fogmennyiséggel rendelkeznek együtt a kispasik, kettőjük fogainak száma egy híján kiteszi egy felnőtt ember hiánytalan fogsorát. Olinak 16 foga van, szépen, arányosan, alul és felül is 8. Patriknak pedig 15, felül szintén 8, de alul csak 7 és nem is akárhogyan.... A két metszőfoga mellett a jobb oldalon hiányzik a szélső metsző fog. A középső viszont azon az oldalon kétszer olyan széles, mint a másik. Azt hiszem a megnyugtatásom végett meg fogom mutatni Dórinak a gyerekfogorvosunknak, minden rendben van-e a fogacskáival. mint ahogy szintén a magam megnyugtatására, Olival is meglátogatom a Dévény Anna módszerével őt sokáig tornáztató szintén Dórit, hogy nem csak én látom úgy, hogy Oli szépen behozta a lemaradást, és kis harcos jellemével addig utánozta alig három perccel idősebb bátyját, míg mindenben ugyanolyan ügyes mára. És milyen kicsi is a világ és mennyire lehet telepatikusan gondolni valakire? Mivel sikerül immár két napja írnom ezt a bejegyzést, ma összefutottunk Dórival, így hipp és hopp választ is kaptunk részben Patrik fogzási rejtelmeire. Ez a van is nincs is állapot, azaz valamiért valószínűleg két kis fogcsíra egyetlen szélesebb tejfogként bújt elő nála, azaz "Fogösszeolvadás (fusio, confusio dentium): Két fejlődésben lévő fogcsíra összeolvadásából származik." Hogy később a maradandó fogaknál mi fog történni, még nem lehet tudni, de abban maradtunk, hogy Patrik ettől még különlegesebb kiskrapek. :-)
Ügyesen futnak, mit futnak, gyorsak mint a villám, egyedül kettejüket utolérni lehetetlen küldetés. Motoroznak, "fociznak", ülnek, másznak, elkezdtek építeni, autóznak és fedezik fel a világot, mely olyan kincseket rejt, aminek sikongatva örülnek. Annyira imádom ezt a korszakot.... A nyiladozó értelmük, kíváncsiságuk, ahogyan beszélgetnek egymással, vagy ahogyan mindent megértenek és napról napra több mindent tudnak el is magyarázni, mondani. Amikor meghallják a magasból egy repülő zúgását és abban a pillanatban meg is mutatják hol száll, kis mutató ujjaikkal megmutatják és közben édesen mondják: "óóóóóóóó....". Egyszerűen meg kell enni őket. Az értelem mellett az akarat is előkerült :-), próbálgatják a határokat rendesen, bár leginkább ezt egymás között gyakorolják.
A legújabb fejlődési mérföldkő, hogy ügyesen próbálkoznak az ebéd önálló elfogyasztásával, különösen, ha könnyen kanalazható a tányérba kerülő hami. A leveseket sűrűn szeretik, kevéske lével, de már azt is ügyesen megoldják. Azért azt hozzá kell tennem, hogy akadnak még balesetek, amikor jöhet Rozi a felmosórongy vagy ormányos barátunk a porszívó. Örülök, hogy szívesen kóstolnak, sok mindent szeretnek, ami különösen nagy felüdülés a két nagyobb nem evő fiunk mellett, és öröm, hogy nem négy, hanem csak két vagy három felé kell főzőcskézni. Már korábban is tettem ebben az irányban próbálkozásokat, katonázva a reggelit, uzsit vagy éppen a vacsit, de sajnos sokszor az éppen aktuálisan kiválasztott egy játékon, játékban landolnak még a falatok, vagy pedig röpülnek a kutyusnak, aki ezért mindennél hálásabb a két legkisebbnek és sóvárgó szemekkel ül az etetőszékekkel szemben, hátha neki is jut valamilyen finom falat, ha éppen nem a kertben csatangol.
Érdekesen beszélnek, beszélgetnek. A két nagyobb is ennyi idős lehetett, amikor elkezdtek szavakat mondogatni, majd azokból hipp hopp egyszer csak mondatok lettek. Nagyon szépen mondják a mamát, apát, babát, az autó az otó, meg brrrrrrrrr, a kutyus a vovo. De amitől érdekes, az nem ez. Imádom amikor egymással beszélgetnek. Amikor korábban csak úgy szegről végről hallottam arról, hogy az ikreknek van egy saját nyelve, valahol tudat alatt, azt gondoltam, hogy persze, ugyanolyan kis babanyelv, mint általában a babáknál. Most, hogy itthon is van saját bejáratú naphosszat velünk lebzselő két kis ikrünk :-), azt kell mondanom, hogy tényleg van egy saját nyelvük, és nem a babanyelv. Mert velünk egészen másképpen beszélgetnek, mindent megértenek, ha éppen jó passzban vannak, akkor a kéréseket szinte elsőre megcsinálják. De egymással még csak véletlenül sem így kommunikálnak, hanem ezen az érdekes, kettőjüket összekötő tündéri kis nyelvezettel, amit mindig megfogadok, hogy valahogyan rögzítek, de abban a pillanatban amint észrevesznek, vagy csak azt, hogy figyelem őket, máris váltanak. nagyon szeretem, ahogy imádattal övezik a két bátyust és már messziről kiabálnak nekik, hogy "bábá....", mert a Dávid és Dominik még nem megy :-) Ha Dávid vízen van, de sas szemükkel kiszúrják a hajót amiben evez, rohannak a part széléhez és egyből kiabálnak. Egyszerűen meg kell enni őket, amikor valaki megy-jön és pápát intenek, puszit dobnak.
Hatalmas mérföldeket tesznek a fejlődésben nap mint nap hétmérföldes kis csizmácskáikban, mindig tartogatva számunkra újabb és újabb meglepetéseket.
Ügyesen futnak, mit futnak, gyorsak mint a villám, egyedül kettejüket utolérni lehetetlen küldetés. Motoroznak, "fociznak", ülnek, másznak, elkezdtek építeni, autóznak és fedezik fel a világot, mely olyan kincseket rejt, aminek sikongatva örülnek. Annyira imádom ezt a korszakot.... A nyiladozó értelmük, kíváncsiságuk, ahogyan beszélgetnek egymással, vagy ahogyan mindent megértenek és napról napra több mindent tudnak el is magyarázni, mondani. Amikor meghallják a magasból egy repülő zúgását és abban a pillanatban meg is mutatják hol száll, kis mutató ujjaikkal megmutatják és közben édesen mondják: "óóóóóóóó....". Egyszerűen meg kell enni őket. Az értelem mellett az akarat is előkerült :-), próbálgatják a határokat rendesen, bár leginkább ezt egymás között gyakorolják.
A legújabb fejlődési mérföldkő, hogy ügyesen próbálkoznak az ebéd önálló elfogyasztásával, különösen, ha könnyen kanalazható a tányérba kerülő hami. A leveseket sűrűn szeretik, kevéske lével, de már azt is ügyesen megoldják. Azért azt hozzá kell tennem, hogy akadnak még balesetek, amikor jöhet Rozi a felmosórongy vagy ormányos barátunk a porszívó. Örülök, hogy szívesen kóstolnak, sok mindent szeretnek, ami különösen nagy felüdülés a két nagyobb nem evő fiunk mellett, és öröm, hogy nem négy, hanem csak két vagy három felé kell főzőcskézni. Már korábban is tettem ebben az irányban próbálkozásokat, katonázva a reggelit, uzsit vagy éppen a vacsit, de sajnos sokszor az éppen aktuálisan kiválasztott egy játékon, játékban landolnak még a falatok, vagy pedig röpülnek a kutyusnak, aki ezért mindennél hálásabb a két legkisebbnek és sóvárgó szemekkel ül az etetőszékekkel szemben, hátha neki is jut valamilyen finom falat, ha éppen nem a kertben csatangol.
Érdekesen beszélnek, beszélgetnek. A két nagyobb is ennyi idős lehetett, amikor elkezdtek szavakat mondogatni, majd azokból hipp hopp egyszer csak mondatok lettek. Nagyon szépen mondják a mamát, apát, babát, az autó az otó, meg brrrrrrrrr, a kutyus a vovo. De amitől érdekes, az nem ez. Imádom amikor egymással beszélgetnek. Amikor korábban csak úgy szegről végről hallottam arról, hogy az ikreknek van egy saját nyelve, valahol tudat alatt, azt gondoltam, hogy persze, ugyanolyan kis babanyelv, mint általában a babáknál. Most, hogy itthon is van saját bejáratú naphosszat velünk lebzselő két kis ikrünk :-), azt kell mondanom, hogy tényleg van egy saját nyelvük, és nem a babanyelv. Mert velünk egészen másképpen beszélgetnek, mindent megértenek, ha éppen jó passzban vannak, akkor a kéréseket szinte elsőre megcsinálják. De egymással még csak véletlenül sem így kommunikálnak, hanem ezen az érdekes, kettőjüket összekötő tündéri kis nyelvezettel, amit mindig megfogadok, hogy valahogyan rögzítek, de abban a pillanatban amint észrevesznek, vagy csak azt, hogy figyelem őket, máris váltanak. nagyon szeretem, ahogy imádattal övezik a két bátyust és már messziről kiabálnak nekik, hogy "bábá....", mert a Dávid és Dominik még nem megy :-) Ha Dávid vízen van, de sas szemükkel kiszúrják a hajót amiben evez, rohannak a part széléhez és egyből kiabálnak. Egyszerűen meg kell enni őket, amikor valaki megy-jön és pápát intenek, puszit dobnak.
Hatalmas mérföldeket tesznek a fejlődésben nap mint nap hétmérföldes kis csizmácskáikban, mindig tartogatva számunkra újabb és újabb meglepetéseket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése