A szokásos rohanással éppen nyolc órakor beestünk Domival a SOTE II. sz.gyermekklinikájára. Ahol mindjárt meglepetés ért minket a betegfelvételnél. Mert azt bár tudtam, hogy az osztályra és nem az ambulanciára van időpontunk, de arról a leghalványabb lila fogalmam sem volt, hogy ez befekvést is jelent egyben. Persze bár tényleg kedves volt lent a betegfelvételen a hölgy, de igencsak ki kellett tölteni minden felvételhez kapcsolódó papírt, kaptunk kórlapot és nem tudott felvilágosítást adni arról, hogy az éjszakát is bent kell-e majd tölteni a kórházban. Összeszorult gyomorral, és egy aggódó Domival kézen fogva indultunk fel a második emeletre az osztályra. Ahol azt kell mondanom, hogy tényleg nagyon kedves volt mindenki. A legutóbbi két alkalom, amikor Dáviddal, majd másodjára a két legkisebbel kellett bent feküdnünk abszolút az orvosok profizmusát és igencsak nagy szakmai hozzáértését biztosította számunkra, de mégis... Valahogy az itthoni egészségügy nem az igazi. Hiába van már lehetőség arra, hogy bent maradhassunk a gyerekünkkel ha ennek érezzük szükségét, a körülmények - és itt elsősorban a kórházak fizikális állapotára gondolok - nem mindig hagynak maguk mögött pozitív emlékeket. Azt gondolom, hogy sajnálatos az a tény, hogy jó pár évvel korábban bezártak számos olyan asztmás gyerekeket kezelő intézményt, ahova mi is elkezdtünk járni közel 9 évvel ezelőtt. Amelyeket pedig meghagytak, az állam nem segít annyiban és olyan módon, hogy az épületek állaga és kinézete európai színvonalú tudjon lenni hasonlóképpen a bennük dolgozók méltán világszínvonalú tudásához. És le a kalappal az intézmények igyekezet előtt, hogy mindezek ellenére a lehető legbarátságosabb, mesefigurákkal tarkított kórtermek és igencsak gyermek szerető orvosok és nővérek vesznek/vettek ott körül minket. Most ismét.
Szóval miután túltettük magunkat az első megrázkódtatáson és mire apa is leparkolt és felért hozzánk, már sikerült kiderítenünk, hogy nem kell bent aludnunk, hiszen az egészségi állapot ezt nem indokolja, szóval ha szeretnénk, akkor éjszakára elmehetünk :-)
Majd megkezdődtek a vizsgálatok. Éhgyomorra meg kellett fújni egy "szondát", ami egy csőből, a cső végén nylon zacsiból, majd tovább megint egy kis csőből állt, melyet csatlakoztatni kellett egy hatalmas injekciós tűhöz, melybe beleszívták a kilélegzett-kifújt levegőt, elzárták egy kis csapocskával és a benne lévő levegőt gondolom majd vizsgálják. Ezután meg kellett inni jó három deci igencsak cukros (de hogy milyen cukor volt nem tudom) lötyit, amivel Domi nagyon megküzdött, de ügyesen legyűrte a próbát. Ezután pedig 2x 15 perc elteltével és 4x 30 perc elteltével kellett megismételni a fújkálást. És mindezt úgy, hogy nem lehetett enni. Mire megvoltunk minden befújással elmúlt fél tizen kettő. Ekkor még megvizsgálta a doktor néni Domit. Azt mondta, hogy bár még nincs eredmény, de biztos, hogy pozitív lesz az eredmény, mert olyan erős bélmozgások vannak, hogy csodálkozik, miért nem panaszkodott hasfájásra Domi. De ő nem is az a típus azt hiszem. Ekkor már lehetett enni. És az én szörnyen evő, válogatós kicsi fiam, megette a kórházi ebédet. Szerencse? Nem tudom, de két szeretem étel volt a két fogás: húsleves és főtt husi főtt krumpli paradicsom szósszal. A lekváros buktát apának adta :-) Ekkor még nem értek véget a mai megpróbáltatások, azt hiszem itt jött a legrosszabb: vérvétel. Négy kémcsőnyi vért vettek Domitól és azt hiszem nagyon strammul tűrte :-), kapott is 4 matricát, hogy tudjon adni a tesóknak is :-)
Reggel pedig ismét megyünk nyolc órára éhgyomorra, valószínűleg újabb fújásos vizsgálat is vár ránk másfajta szénhidrát terheléssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése