2011. március 30., szerda

Egy program dús és tartalmas hétvége

Mint ilyenkor tavasszal nálunk megszokott, már nem igen van lehetőségünk unatkozni a hétvégéken. A sportszezon beindulásával szinte minden hétvégére jut valamilyen esemény. Most éppen focikupa volt Domiéknak. Szombaton pedig gyalogtúra a Holdvilág árokhoz és még tovább is további 12 km-en. Ilyenkor Dávidot sem kell nagyon altatni. 
 Háttérben Dávid lavirozik...

...a középső...

Amíg Dávid a Visegrádi-hegységben rótta a túraösvényeket, addig mi Domival és a két örökmozgóval Gátaztunk egy nagyot :-) Kicsi gyerekkel megfizethetetlen egy ilyen park, ahol nyugodtan rohanhatnak, nem kell másodpercenként az nézni jön-e autó, kutya, kereszteződés, és nem utolsó sorban tisztaság, gondozott füves területek, virágos kertecskék vesznek körül bennünket a hely biztosította gazdag élővilággal (vadkacsák, halak, teknősök, madarak) és az öböl megnyugtató látványa. Azt hiszem az sem elhanyagolható, hogy nyilvános parkhoz képest vannak mosdók, ami gyerekekkel nagy hancúrozások közepette igencsak nagy segítség tud lenni. 




És ekkor még csak szombat volt...
Délután pedig neki kellett álljunk a hétvége nagy projectjéhez, mely  a VULKÁNOK címet viselte. Kitöltötte a hétvégénk hátramaradó részét. Mert bár az kellékbeszerzésen túl jutottunk már hét közben, a végleges küllem és létrehozás nagy feladata ( gipszből és kellékekből vulkánt és gejzírt készítettünk, na és persze olvastunk, rajzoltunk, tablóztunk) még hátra volt...

2011. március 28., hétfő

Vulkánproject...

Földrajz, 5.osztály
A Földfelszín változása
Izgalmas és érdekes feladatnak ígérkezett a projekt. És bár elvben csapatoknak kellett dolgozniuk, az én legnagyobb "kicsifiam" egyedül vágott neki a hatalmas munkának, mert valamiért nem jutott neki csapattárs. Nem tudom, talán ezt régebben jobban kezelték az iskolák, ha a gyerekek nem tudtak megegyezni a pedagógusok megtették helyettük. De még talán a munka mennyiségétől eltekintve így izgalmasabb és könnyebben kivitelezhetővé is vált a történet. Mivel nekem gyengéim a könyvek, már régebb óta gyűjtögetem a fiúknak az érdekesebbnél érdekesebb témákat felölelő album jellegű kiadványokat, ismeretterjesztő és egyéb olvasmányokkal egyetemben.
Első lépésként összegyűjtöttük a témában fellelhető irodalmunkat. Szerencsére szép számban találtunk könyveket, képeket, információkat....



Miután alaposan belevájtuk magunkat a témába, jöttek az ötletek szép számmal. Milyen is legyen a vulkán, hogyan és miből is lehetne megcsinálni, de természetesen "működjön is" (ez persze, hogy Dávid kérése volt, na meg Domié - nem szeret kimaradni az ilyen bulikból), mi kerüljön a tablóra és hogyan, "de legalább olyan ötletes legyen mint a vizes volt", és mindenképpen alkalmazzunk rajta olyan rajzi technikákat, mint ott, és még sorolhatnám a kívánság listát oldalakon keresztül. 







A majdnem kész műalkotás, csak sajnos a tűzgyűrűs rajzzal már nem készült fotó, talán majd ha egyszer hazakerül :-)
A vulkánunk pedig agyag cserép segítségével, gipszből készült, amit aztán megpróbáltunk élethű színekkel megfesteni. A tűzforrást egy tűzijáték szolgáltatta, de csak bent az iskolában került meggyújtásra. A gejzírünk pedig szódabikarbóna és ecet keverékéből készült, állítólag ennek is nagy sikere volt. És milyen egy anya vagyok? Elfelejtettem lefotózni a nagy műalkotást, remélem kikerül a suli vitrinjébe és akkor meg tudom majd örökíteni az" utókornak" is.

2011. március 26., szombat

Sportszezon

Vége tényleg itt a tavasz? 
Legalábbis a sportszezon igencsak beindulóban. 
Dávidék befejezték a téli edzéseket, ismét a vízitelepen róják a köröket vízen és szárazföldön egyaránt. Visszatértek a hatnapos edzéshetek, minden nap ugyanott és ugyanakkor. Könnyebbség, hogy nem kell gondolkozni azon, ma éppen milyen edzés lesz és azt hiszem a fiúk is jobban szeretik, amikor már végre lapát is kerül a kezük ügyébe. Intézés alatt a sportorvosi, hiszen nemsokára a versenyszezon is kezdetét veszi, ha emlékezetem nem csal, a Hídépítő kupával. 
Domiék már hete óta a szabadban edzenek (február utolsó hetét már a műfüvesen töltötték kint a mínuszokban). Még szerencse, hogy Domi sportorvosiját már januárban letudtuk. És sorban jönnek a hétvégi fordulókról, kupákról, barátságos mérkőzésekről az értesítők. És végre nem sötétben kezdődik az edzés, bár a végére még besötétedik. De tegnap a Kelen kupa első fordulóján már végig világos volt és gyönyörű napsütés. A két legkisebbet úgy kellett összekapkodjuk a pálya széléről, mert hol a pálya mellett húzódó vasúti sínen elrobogó vonatok után vetették magukat, hol pedig úgy gondolták, hogy ők már szakképzett kapusok. Kétszer is úgy kellett utánuk beszaladnom a kapuba - persze miközben folyt a meccs javában - , mert olyanok mint a villám, csak úgy cikáztak mellettünk. És persze a focilabdát már rég óta ismerik :-)








Újra indult a túraszezon is, Dávid már nagyon várta, ma a Holdvilág -árok, Lajosforrás, Cseresznyés-árok, Vasas-szakadék, Kő-hegy, János-forrás útvonalon túráztak. És bár ígértek esőt, végül szép idő kerekedett. Mi pedig Domival motoroztunk a két legkisebbel a szép napsütésben.











2011. március 22., kedd

Szelíd motorosok

Szelíd motorosok, EGYENLŐRE
Az első próbálkozás remekül sikerült. Nagyon élvezték, bár még messze vannak az utolérhetetlen "vad" motoros tempótól, de nem hiszem, hogy sokat kell majd várnunk arra, hogy látcső kelljen ahhoz, hogy lássuk merre járnak :-)
Ha emlékeim nem csalnak :-) régebben is volt két egészen "vad" motorosunk jó pár orrkoptatott cipellővel. Bár erre ma már vannak profi megoldások, egyenlőre még csak amolyan szelíden űzzük a sportot.











2011. március 20., vasárnap

Benne vagyunk a Kismamában :-)


Ági írt egy nagyon kedves blogajánlót rólunk a márciusi kismamába. A fiúk örömmel fedezték fel magukat az újságban, és persze azt is rögtön konstatálták, hogy ez anya naplója. Bár nem rendszeres olvasói (még) eme blognak, de azért sokszor leselkednek :-)
Amikor még "réges régen" a nagyobbak születtek, akkor is sűrű sorban jegyeztem le az ötleteket, de akkor még papír formátumú babanaplóban. Amikor kinőtték a babakort, elmaradt a naplóírás, bár a fényképeket továbbra is előszeretettel ragasztgattam albumokba extrém összevágásokkal és emlékek feljegyzésével. Amikor pedig a két kisebb pocaklakó jelezte érkezését és ágynyugalomra ítéltettem, mint szórakozás maradtak nagy kedvenceim a könyvek, filmek otthon és az internet. Kerestem az ikrekkel kapcsolatos cikkeket, tapasztalatokat, hiszen a leghalványabb elképzelésem sem volt mi vár ránk (na jó, azért halványan voltak sejtéseim, bár azóta tudom, hogy a fiúk ezt simán tudják überelni). Egy ilyen alkalommal bukkantam Ági blogjára, melynek rendszeres olvasója lettem, sőt, meg kell vallanom, hogy egészen a lányok megszületéséig visszamenőleg olvastam. Mindig szerettem volna írni, és nem csak magamnak, hanem a fiúknak, hogy később, ha bennük merülnek fel kérdések kora gyerekkorukkal kapcsolatosan, vagy csak a régi emlékeket szeretnék feleleveníteni, akkor legyen mit elővegyenek, elolvassanak. Szép lassan megérett bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha blog formájában őrizném meg számukra, számunkra az emlékeket. Rá kellett döbbennem, hogy szeretek írni.
Elmondható, hogy - "Milyen kicsi is a világ?" - Ági írt most blogajánlót rólunk, aki az első kis szösszenetet elültette bennem abban az irányban, hogy blogoljak.
Köszönöm, köszönjük :-) Még gondolkozom milyen formában, de a családi kupaktanács döntése alapján a cikked Ági bizony  bekeretezésre kerül és elfoglalja méltó helyét életünk központi terében a nappaliban.

:-)

Miután jól kipuffogtuk magunkat és csemetéink is igencsak megéheztek a nagy semmiben, jött a mentő ötlet, ebédeljünk "házon kívül". De a sok "jól" evőnek milyen éttermet válasszunk? Végül a Belvárosban első randevús helyszínünkre esett a választás, és azt hiszem számunkra kitűnő kis délután kerekedett. A nem kis vihart okozó ki-ki mellett ül osztozkodás után jöhetett az étlap, majd a fiúk szabad választása, amit azért ismerve őket, megpróbáltunk kicsit, de tényleg csak egy kicsit, irányítani. Domi nagy kedvencét Sugo Bolognese-t rendelt (teljes adagot!!!), Dávid pedig mivel imádja a pizzát, ő Al Prosciutto mellett döntött (nem kis méretben!). Gondolván arra, hogy biztosan lesz maradék bőven őket ismerve, mi ennek ismeretében rendeltünk magunknak szintén pizzát, de Frutta di Mare-t és előétel gyanánt két adag Caprese-t (pirítós apróra kockázott paradicsommal és juhsajttal némi bazsalikom kíséretében). 
Hát rég nem láttam ennyit enni ennyire jóízűen egyik fiamat sem (mármint a nagyobbak közül, mert szerencsére a két kicsi szereti az ízeket és nagyon szeret enni és kóstolni). Dávid bekebelezte a teljes pizzát, még egy morzsa sem maradt a tányérján, Domi pedig... Egyszerűen majd megzabáltam, ahogy csak evett és evett és sajtot szórt és tulajdonképpen a teljes felnőtt adagot elfogyasztott, az a három falat ami pedig megmaradt szintén nem került vissza a konyhára, mert azt Dávid kérte el. Azt hittük kidurrannak és majd meg sem bírnak mozdulni, de persze Dávid még megevett egy citromba szervírozott fagyit, mi pedig Profiterolt kértünk. 
Az ebéd után nagyot csatangoltunk a környező utcákban, a két család gyerekei nagyot rohangásztak, fotóztak lelkesen. Hogy milyen képek születtek? Még nem tudom, mert nem töltögettük le, de azt hiszem, hogy előbb utóbb rá fognak érezni a fotózás örömére (ez már talán most is meg van bennük), és leginkább arra, miként is kell megkomponálni a képeket és nem csak kattintgatni.
Miután mindenki elpilledt, elindultunk két legkisebb csemeténkért nagyiékhoz, ahol a fiúkat egy nagy kedvenc, a csörögefánk várta.
Mégiscsak sikeredett egy remek nap.
:-)

Régen voltam ilyen morcos és dühös és mérges és felháborodott és még soroljam?

Bár a hétvége igencsak rövidnek ígérkezett, azért mégis volt egy tervünk, hogy élményt varázsoljunk a nagyobbaknak. Óriás plakátok hirdették város szerte, hogy megnyílt a SkyCourt és nyílt hétvégét tartanak szimulátorral, Alma koncerttel, stewardess gyors tanfolyammal és még sok-sok érdekességgel, és még nyereményjáték is várja a látogatókat. 
Hatalmas várakozással indultunk neki a programnak, a nagyobbak kedvéért még a kicsiket sem vittük. Amikor fél 11 tájékán megérkeztünk, a parkolóban már egész sok autó állt, de még egyáltalán nem tűnt hatalmas sokaságnak. A parkolóból kb. 5 perces sétával és egy 10 perces sorban állás után lehetett eljutni a terminál bejáratáig, ahol mindenféle információ nélkül kaptunk egy-egy piros karszalagot, majd mindenféle felvilágosítás nélkül bejutottunk a terminálra. Még dicsértük is magunkat, hiszen alig öt percet kellett várnunk az Alma koncert kezdetéig. Domi és a másik család apraja is élvezték a zenét, de a nagyobbak már transzban voltak a szimulátorért és a sztárokkal való fotózásért. Ezért a koncert közben elindultunk sorban állni a szimulátor előtt kígyózó sorba. Miközben vártunk a sorunkra és egymás között beszélgetve saccolgattuk vajon mennyi idő alatt kerülnek sorra a gyerekeink, az előttünk ugyancsak várakozó házaspár elmesélte, hogy ők már tegnap próbáltak bejutni, de végül feladták, de majd most, megint próbálkoznak. Ekkor még nem igazán volt meglepő számunkra, hogy tegnap is itt voltak, és most is, hiszen egy repülőtér és a kapcsolódó programok egy kisfiú számára mindig érdekfeszítőek. Majd Tomi és a fiúk elindultak felfedezni hol is tudnak beszerezni egy kis innivalót. Mi lányok pedig folytattuk a sorban állást. Na ekkor jött a döbbenet.
Először még nem is fogtam fel, amit hallottunk és amit kaptunk. A biztonsági őr kerek perec közölte velünk, hogy hagyjuk el a terminált, mert a karszalagunk 2 órás terminusa lejárt. Néztem, néztünk nagy kerek szemekkel, hogy milyen két órás terminus, és mi járt le? Biztos, ami biztos, odamentem az őrhöz és megkérdeztem még egyszer, hogy miért is kell elhagynunk a terminált? Mert letelt a két óra. Mondtam neki, hogy de még egy órája sincs, hogy bejutottunk. Mi volt a válasz? Ja nem a belépés számít - bár belépés előtt minden karszalagot lehúztak vonalkód olvasóval -  hanem a karszalag színe. És a piros 12-ig érvényes és azonnal hagyjuk el a terminált. 
Telefonáltam Tominak és fiúknak, hogy jöjjenek, mert gubanc van. Épp mielőtt sorra kerültek volna az ital beszerző körúton. Kiállás a szimulátoros sorból. Fancsali arcú gyerekek. Nyávogás. Azt hiszem teljesen érthető okokból. Miközben ott állunk és morgunk magunkban számos másik morgolódó családdal, egy ücsörgő férfi csak úgy odaszól nekünk, hogy azért kell kimenni, mert a terminál csak 3000 fő befogadására képes. Eddigre Tomi már visszaért a fiúkkal, és válaszolt a cseppet sem kedves felvilágosításra, hogy ez mind szép és jó, csak éppen senki nem mondta sem belépéskor, sem karszalag felrakáskor, hogy limitált a bent tartózkodási idő. Leginkább úgy, hogy ha csak 20-an állnak előtted a szimulátornál az is kb. 200 perc, mert maga a pálya 10 perces. És ami a legfelháborítóbb? Hogy az óriás plakátok, az internetes fórumok, a reklámok egy szóval sem említették ezt a kis apróságot. Mármint a korlátozott bent tartózkodást, és hogy a két óra a szalagra és nem a mi konkrét két óránkra vonatkozik, mert bent mi 40-50 percnél többet így nem tölthettünk. Mert ha tudjuk? Egyrészt átgondoljuk, hogy kibumlizunk-e a világ másik végére ennyi időre, amikor amúgy egy majdnem egész napos programot terveztünk ide. Vagy csak szimplán megvárjuk a következő színű karszalagot, hogy esélyes legyen a legalább a szimulátorba beülnie a fiúknak, hiszen ez volt az út, a program célja. Ha nem kell éppen 5 elkámpicsorodott gyerek lelkivilágát ápolni, kitalálni egy rögtönzött kárpótlás programot, és nem húzom fel magam annyira amennyire, akkor biztos keresek egy" vásárlók könyvét", hogy készüljön egy igencsak felpaprikázott, felháborodott bejegyzés. Leginkább annak a "kedves" úrnak, aki ott bent a szíves tájékoztatást adta a csarnok befogadó képességéről, majd még hozzá is tette, a saját boldogan rohangászó gyermeke mellől, hogy ők szervezték a rendezvényt. Hát én inkább a föld alá süllyedtem volna szégyenemben ennyi síró, kedv vesztett gyerek láttán, nemhogy még mell veregetve elismerjem, hogy én szerveztem. Főleg úgy, hogy még Dávid születése előtt és egy darabig utána is rendezvényszervezéssel foglalkoztunk, saját rendezvényszervező cégünk volt. Tehát tökéletesen tisztában vagyok a rendezvény szervezés szép és árny oldalaival is. De ez itt kritikán aluli volt.
Miközben puffogva elhagytuk sokkal tovább sorban állva a terminált és araszoltunk a parkolóban hagyott autónk felé, újabb kígyózó sorra bukkantunk. A parkoló automata. Ami hivatalosan minden nemű papírpénzt és érmét elfogad, kivétel ezen a napon. Ugyanis egy az automatára ragasztott cetli (sárga postit) jelezte, hogy maximum 2000 Ft-ot lehet betenni a szerkezetbe. Újabb felháborodott emberek, akiknél vagy csak 5, esetleg 10 vagy 20 ezres volt készpénzben, de 1500 Ft-nyi apró nem. Ugyanis ennyit kóstált a parkolás az alig egy óránkra, mert bár ez egy napi parkolási díj volt, még csak közelében sem járt az összeg a ténylegesen eltöltött alig másfél, az itt sorban állással töltött idővel maximum 2 órás parkolásunkkal. Megkérdezve pedig, a parkoló őrök kezüket feltették, hogy oldjuk meg. Azért a táskában kiszóródott aprókból, a pénztárcák rejtekeiben megbúvó 500-as segítségével a parkolást ki tudtuk fizetni. De kérdem én. És aki messziről jött egy egész napra készülve, akár vidékről is? Az mennyire lehetett csalódott? Ezek után már eszünk ágában nem volt majdnem 5000 Ft-ért újabb sorban állással bejutni a repülőgép élményparkba, felmászni 5 vagy 6 repülőre, meg megnézni a még ott kiállított régi reptéri eszközöket.

2011. március 19., szombat

Kreatívkodtunk

 Immáron sokadszorra, de ez annyira jól sikerült, hogy muszáj volt megörökítenem, még a munkafolyamat lépéseit is. Domi sulijában pályázatot írtak ki a Víz-napja alkalmából. Amúgy is kedvenceik  közé tartoznak a vízzel kapcsolatos ténykedések (úszás, hajók, vízi élőlények, sportok- ezer meg egy szállal kötődünk családilag is a vízhez). Szóval elkezdtünk ötletelni... Jöttek az ötletek sorban: 
  • akvárium tabló, 
  • vízcsepp és benne sok-sok vízzel kapcsolatos mindenféle, 
  • hajócsavar és a lapát kerekekben az élővilág, a vízi közlekedési eszközök és a víz alattiak - tengeralattjáró és kutatóközpont, a vízhez kötődő sportok és végül, de nem utolsó sorban honnan is származik a természet kincse a víz - tenger, tavak, folyók, eső, hó - és mire is lehet használni - vízimalom, erőmű, és persze innen az olaj fúró torony sem maradhat ki, mégis csak egy kisfiú ötleteiről beszélünk.
Végül a legutóbbi megvalósításának ötlete bizonyult nyertesnek. A hajók szerelmeseinek mi más is lehetett volna a nyerő ötlete, mint a hajócsavar. És persze felelevenedtek a pár évvel korábbi Egyiptomi nyaralás emlékei, amikor óriásit búvárkodtunk együtt - akkor még négyesben, lestük a szebbnél szebb halakat a, korall zátonyok körül. Azt hiszem mindannyiunknak olyan felejthetetlen emlék volt, mint a vitorlázás most nyáron a Balcsin, vagy az első kenus érme Dávidnak. Azt hiszem az egész tablón látszik a víz szeretete.

A munkához előkaptunk egy csomó könyvet is az emlékek és fényképek mellett, és végül csuda klassz kis tabló kerekedett. De igaz, ami igaz 3 délutánt dolgozott végig vele Domi. Ötletelt, rajzolt és végül színezett. És nem is akárhogyan, mert ugye volt már lehetősége ellesni apróbb trükköket, amikor alig pár napja és hete Dávid tablói készültek. Szóval mindent beleadott, amolyan Domisan. :-)