Elfáradtam...

Elfáradtam.

Sok minden történt az utolsó hetekben.

Mint már korábban írtam, folyamatos harcokat kell folytatnom Dáviddal. Ráadásul ezt személyes kudarcként élem meg, mert ennek eredményeként mindig megkapom, hogy csak azért harcolok vele, mert nem is szeretem igazán. Ez pedig nem igaz. Csak egyszerűen nem nézhetem tétlenül, hogy csak azért, mert sajnos vannak körülötte olyan gyerekek, akikre ilyen téren otthon nem fordítanak ekkora figyelmet, vagy lehet, hogy igen, csak ezt ő nem látja, ne lehessen annyi lehetősége neki is a tovább tanulásra, mint azoknak, akiknek esetleg már most is vannak konkrét céljaik, vágyaik, emiatt tudatosan készülnek a tovább tanulásra. Sajnos ma ennek még nagyobb szerepe van, mint az "én " időmben. Azt persze látom, tudom, hogy meg fog jönni az ő kis esze is ezekhez a dolgokhoz, de ... azt semmiképpen nem szeretném, ha már sok mindenhez késő lenne.
Domi... Imádom, de mostanában vele is kell küzdeni. Fáradt, feszült, nehezen viseli a stresszes napokat. Én sem szeretem, hát még egy gyermek. De azért alapvetően körülötte minden rendben van. Ügyes a tanulásban, ügyes a zenében, szerintem ügyes a sportolásban is. Néha nem ártana egy kicsit több önbizalom, mert a tudás ott van, nála az akarat is a helyén van többé kevésbé. Sokat örökölt a maximalizmusomból. Ami valljuk be, nem mindig előny. Készülünk a felvételire, bevallom ez harcokkal jár. Leginkább mostanság. De már szinte nincs is egy hónap az írásbeliig. És dilemmám is van. Még feladatsorok vagy az eddigiekben elrontottak gyakorlása... Jaj nem tudom. Egy biztos, a fogalmazásra még rá kell gyúrnunk, mert ez valahogy ennek a korosztálynak nem túl nagy erőssége.

A két legkisebb az óvoda kezdete óta nem hogy fáradtan érkezne haza, hanem sokkalta elevenebb, mint valaha is gondoltam volna. Hogy mit is jelent ez? Hát délután 4-től reggel 8-ig tartó szüntelen figyelmet. Szó szerint. Egyrészt folyamatosan locsognak, amit amúgy imádok, mert édesek, eszméletlen dolgokat tudnak mondani akár egymásnak, akár nekünk. Sőt még a két tesónak is. Emellett izgágák, rohannak, pörögnek ezerrel, mintha nem ezt csinálták volna egész nap. Na de még van mellettük másik kettő is, akikre szintén kellene némi figyelmet fordítani. Sőt. Szóval, a két legkisebb mindent elkövet az osztatlan, maradéktalan figyelem kikövetelése terén, hiszen másodpercek tört része alatt képesek bármiben, bárkiben, bárhogyan kárt tenni. Lehet ez éppen az, hogy felmásznak a legfelső polcokra is a polcokat létrának használva, vagy a CD-k, DVD-k válogatását és cseréjét önmaguk végzik - azaz használhatatlanná teszik őket, de tudnak a dohányzó asztalról ugrálni a kanapéra és fordítva is. Pár hete éppen Domi fejére ugrott Oli így rá, aki éppen a kanapén próbált szunyókálni és lábadozni. Este maratoni sötét szobában csücsülés a részünk, mikor éppen melyikünké, majd röpke egy-két óra elteltével vagy kezdjük újra vagy pedig van két vendég hálótársunk. Mostanában már nincs energiánk éjjelente 10x visszavinni őket hol egyenként, hol párban. És reggel kora hajnalban mindez kezdődik ismét.
Most itthon voltak. Nem is keveset. A teljes decembert. Ez a jó kis bárányhimlő...Az egy dolog, hogy terveket ezzel kicsit felkavarták és megvalósíthatatlanná tették, de el is fáradtam. Mert két örökmozgót lekötni a négy fal közé zártan heteken keresztül, valljuk be nem egyszerű feladat. Az alvásuk, mint már említettem katasztrófa, így a miénk sem a pihentető mivoltáról híres. Sőt... Hol a vesénkben, hol a szánkban, hol a nyakunkon, hol a lábunk magasságában, de mindig van legalább egy gyerek. Emellett ön és közveszélyesek. Semmi sincs biztonságban tőlük. Leginkább a konyha, fürdő és a nagyok szobája. És ezek közül egyik sem zárható. :( Nem tudom mit kéne ez ellen tenni. Talán azért is, mert a két nagyobb idejében nem kellett megküzdeni ezzel a problémával, és nem is azért mert nem vágytak volna erre, hanem azért, mert meg lehetett beszélni. A beszélgetés mostanság azonban nem hatékony, azaz talán kettő percig és utána kezdető újra. Nagy energia, türelem szükségeltetik most hozzájuk, kellő kitartással és nyugalommal karöltve, ami mostanság kicsit hiánycikk nálam. Remélhetőleg az ovi újbóli beindulásával ismét visszatér a teljes nagykészlet ez utóbbiakból.

Persze a gyerekek mellett a házimunkának se vége se hossza mostanában, nem is tudom mikor jutottam egy alapos takarításhoz. Pedig ez is tervek között szerepelt, hogy ízekre szedem a lakást, és alaposan nagy-takarítom Karácsony előtt. Részben sikerült is megvalósítani, de minden nem fért bele most sem. De talán ez az egyetlen olyan, ahol nem éreztem ebből fakadó hiányérzetet. Bár itt is mindent igyekeztem azért elvégezni, például sikerült felszámolnom a mérhetetlen toronymagas vasalni valók mennyiségét. :)

Mostanság én gyakran csak a hátrányait veszem észre a fene nagy maximalizmusomnak, de tudom, hogy ez sokszor a szituációból is fakad.  Ha látnám az alagút végét, vagy csak a fényt az alagút vége felől.... Jó lenne már tudni, mi lesz velem jövőre. És persze nem csak velem, hanem velünk,  mivel a részmunkaidős, 4 órás munkám jelenleg az egyetlen fix bevételünket jelenti még akkor is, ha az albérleti díjra elég éppen csak.