Még szinte el sem kezdődött a szünet után a tanulás, rohanás, máris fogadó órára került sor az iskolában. Gondoltuk először Domi tanító nénijét látogatjuk meg, több okból is. Először is Dominiknél igazából csak vele kell beszélgetnünk, hiszen még mindig majdnem egy tanító néni tanít mindent. Egyedül a német és a testnevelés órán foglalkozik velük Judit néni és Gábor bácsi, illetve szorobánon Marika néni. De ezeken az órákon még ötösön kívül más jegyet nem sikerült begyűjtenünk, így maradtunk Ildikó néni meglátogatásánál. Másrészt pedig Domival nagyjából minden rendben találtatott az eddigiekben, igaz néha őt is muszáj noszogatni, hogy csinálja, de alapvetően még őt rá lehet venni a feladatai elvégzésére.
Dávid már sokkal nehezebb eset. Ilyenkor már fárad, és ezzel együtt nő az ellenállása is a nem szeretem tevékenységek iránt, leginkább a tanulás terén. És itt már mindegy, hogy szereti-e vagy sem a tantárgyat amiből éppen lecke van. Sajnos megint sokat harcolunk emiatt. Nem tudom, mikorra érik meg benne az a felismerés, hogy ha nem húzza, nyújtja, akkor neki is sokkal több szabad ideje marad és én sem leszek kénytelen egész álló nap, este és amikor csak itthon van őt noszogatni, hogy csinálja, csináljuk haladjunk. De azért elindultunk Ildikó néni után, hogy körbejárjuk a fontosabb tantárgyakat tanító pedagógusokat. Igazából nem hallottunk újdonságot, hiszen a jegyeit ismertük. De mégis jó volt hallani, hogy nem a korábbi jegyei alapján, vagy a nevelési tanácsadós papír miatt sorolták be őt valahova, hanem az eddig nyújtott teljesítménye, képességei szerint. Jó volt hallani, hogy nem csak én szajkózom végre, hogy még sokkal többre is képes lenne, ha egy kicsit érdekelné, ha még jobban odatenné magát. (Korábban mindig azt hallgattam, hogy fogadjam el, hogy ő csak ennyit tud és ennyire képes. De hogy fogadhatná el ezt egy anya, amikor otthon igenis tudta, bent pedig korábban azt mondta nem készültem? Ez nem a képessége, hanem a sok sérülés nyoma. Remélem, hogy szép lassan, azáltal, ahogyan itt szeretik, elfogadják, többet látnak benne a korábbinál, eljutunk oda, hogy végre majd Dávid is elhiszi ezt és el kezd fejlődni oda, ahol lennie kéne a képességei, az esze alapján.) Leginkább érdekes módon ezek a sérülésnyomok ott érződnek, ahol a legtöbb sebet kapta korábban. A magyarnál és a mateknál. De megmelengette a szívem, ahogyan a tanító néni szívén viseli a sorsát, segíteni szeretne neki. Erre a kapocsra is a közös beszélgetés során derítettünk fényt, hogy ez is lehet oka annak, amikor magyar órákon leblokkol, nem mer teljesíteni sem szóban, sem írásban. De azt hiszem valahol értékeli Dávid is ezt a törődést, mert azért mégiscsak első között felelt Arany János: Walesi bárdok c. balladájából és ötöst kapott.
Minden dolog, észrevétel ellenére, azt kell mondjam, hogy pozitívan távoztunk a fogadó óráról. Jó látni, hogy még mindig nem problémaként tekintenek rá, hanem ugyanolyan kis rosszcsontként, mint akármelyik osztálytársára. Amikor pedig azt látják, hogy segíteni kellene neki, akkor készségesek, odafigyelők, szeretetet adók. És ez nagyon fontos. Szerintem nem csak nekem, Dávidnak, hanem minden kisgyereknek. Mert a pozitív megerősítés viszi őket előbbre, nem pedig a negatív kritika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése