Dominik

Fáradt, nyűgös, hisztis, és a hülyeséget másolja a bátyjáról. Még pedig azt, hogy nem akarok tanulni, csak ha legalább négy szem és fül figyel rám. De mégis más, mert motiválható. Nem érdektelen a megvonásokkal szemben és a jutalomért is képes harcolni. Történt ugyanis, hogy egy nagyon cserfes, rendetlen (ám de bár -ez fogalmam sincs hogyan kell helyesen leírni - emellett jó tanuló) kisfiú került mellé az iskola padban. Aminek következtében Dominik jegyei kezdtek el negatív irányba megváltozni ( na nem tragikusan, mert azt gondolom két három négyes nem a világ vége, de mindenesetre tőle nem megszokott). De ő nem szólt. Csak az látszott, hogy valami történt, valami nem jó. Mígnem végig rágtam magam minden lehetséges okon, beszéltem a napközis tanító nénivel, próbáltam elérni a tanító nénit is. Mígnem szöget ütött a fejemben Timi néni egy mondata. A Bálint állandóan beszél, sokat locsog. Azt gondolom, hogy az én eddig pedáns, tipp és topp kisfiamat minden bizonnyal ez zavarta, de vagy mert nem tudta megfogalmazni mi a gond, vagy csak úgy nem szeretett volna árulkodni, nem jelezte, hogy ez őt zavarja. Mindenféle furfangos és megkerülő kérdésekkel bombáztuk őt itthon, amik alapján ez a gyanúnk igazolódott. Remélem tényleg ez volt az ok, hiszen azóta (két tanítási nap, talán három telt el az új ültetéssel - és szerencsére nem őt mozgatták) 5 db ötöst sikerült hazahoznia az iskolából. És mintha egy hangyabokányit a rend is javult volna a padban az ő oldalán. Mert ami előtte volt ott.... Régen nagyon jó volt, hogy a két padfél között belül a padban volt elválasztó. Most ez nincs. Legalábbis nálunk. Így a korábbi kisfiú könyvei, füzetei összekeveredtek állandóan Domi cuccaival. Így bizony előfordult, hogy a maradék lecke bent maradt. Mert bár sok szülő kérte, maradhassanak a tancuccok péntekig ha kész a lecke, nekem ez valahogy nem tetszik. Szeretem látni  mit csináltak, néha belekérdezni tényleg megtanulta-e, szúró próba szerűen ellenőrizni tényleg hibátlan-e a házi feladat. Nekem fontos ez. Így ha látom valami nem teljesen klappol, sokkal könnyebb elmagyarázni, átismételni, mintha csak pénteken kerül valami haza, netalán egy hét közben írt nem tökéletesre sikeredett dolgozat után. Remélem tényleg ez volt az ok, ettől volt "sokkal" hisztisebb Domi és újra visszatér a jól megszokott kerékvágás, az ötösök dömpingje. :-)

Kukorelly Endre:Vanamit

Kukorelly Endre:

Vanamit

Van amit lehet és van amit nem lehet.

Beütöttem pölö a térdemet 

vagy a karom,

ez lehetséges, csak fájdalom,

szabad, viszont butaság,

bárki beütheti magát,

meg van engedve,

már ha jön hozzá kedve,

és most lesz felsorolva, ami tilos:

Tilos összes rúzst elhasználni, fölösleges és drága.

Mulatság.

Tilos kutyát hazahozni utcáról, főzelékféléket félig otthagyni,

homokot hajigálni.

És kaviccsal.

És folyton moziba akarni menni.

Teljesen fölöslegesen sikoltozni, mint a hülyegyerek, sikítni tilos.

Tisztára mint az eszeveszettek.

Mint akinek elmentek otthonról.

Kérdezés nélkül elmenni otthonról a legnagyobb tilos.

Boltba fáradjak le egyedül tejfölért legyek szíves ellen tiltakozni.

Kényeskedés, délutáni alvásmegtagadás, azt nem értem, miért.

Nehéz az élet, noha kényelmes.

Valamit kérdeznek, és azt meg se hallani.

Feladat, felelés, feladás.

Haladás.

Ma vers és prózamondó verseny volt az iskolában. Dominik lelkes résztvevője. Örülök, hogy bár nyerni csak egy valaki tud, nem számít, szereti megtanulni, tudni. Legutóbb is, amikor Dáviddal tanultuk Arany János: A walesi bárdok c. versét, nemcsak lelkesen hallgatta, hanem szinte hamarabb tudta. És tudja ma is, lassan egy hónappal később. Most ezt a verset szavalta. Ő választotta könyvtári órán. Nem hiszem, hogy könnyű feladatot választott magának, de szépen, hangsúlyozva, ügyesen és hibátlanul mondta. És nekem ennyi bőven elég. Büszke vagyok rá. Hogy mer, próbál, ott van. És arra is, hogy bár először elszontyolodott, hogy nem nyerhet mindenki (még elsőben), ma már ilyenkor azt mondja, a részvétel és a bátorság sokkal fontosabb. Nem lehet mindig győztes, de ha meg sem próbálja, akkor esélye sem lenne rá. Szeretem. 

Büszke vagyok Rád nagyon Domi.

A bűvös 30, avagy két és fél év

Rengeteget változnak, fejlődnek mindketten. A súlyuk nem igen gyarapszik. Patrik 11720 g és 91 cm, Oliver (pedig ő tűnik dagibbnak) 11360 g és 89,5 cm. Patrik szívesen megkóstol bármit,és általában meg is eszi. Oliver sokkal válogatósabb (de ami a fogához való, abból rengeteget képes megenni), kicsit Domira emlékeztet, bár azért az ő repertoárja sokkal gazdagabb mind gyümölcsben, mind zöldségben egyaránt. Ebből kifolyólag szereti a főzelékeket is. De sokszor mondja arra amit meglát, hogy "é nem", még mielőtt tudná, hogy mire is mond nemet. Viszont ha azt látja, hogy Patriknak ízlik, akkor sokszor kér ő is kóstolót. Nem esznek szépen. Sőt. De segítséget sem hajlandóak elfogadni, így a "szebben" lassan fog csak alakulni. 
Elevenek, nem sokat szoktak egy helyben maradva eltölteni. Bár ha éppen elmélyülten tologatják a kivonatokat (Thomas a gőzmozdony és barátai) vagy az autókat, akkor képesek békésen elücsörögni viszonylag hosszabb ideig. Nagyon szépen játszanak együtt. Közben beszélgetnek. Persze nem mindig csendesek, ennek leginkább az alattunk lakó nem örül. Mondhatnám úgy is, hogy "ugrik" rá. Egyedül álló, hölgy. Valahogy nem érti, hogy két két és fél éves gyereket nem lehet egész nap ültetni, lábujj hegyen járatni, és ha kiesik a kezükből egy duplo kocka, vagy csak hangosan kacagva tolják a verda kisautót és mennek utána amolyan kisgyerekes stílusban, egyből kopog a plafon. Ilyenkor haláli a két kicsi, megállnak, fogják a fülük és kiabálnak: "Anya, jajajajj, bumm-bumm...." és ilyenkor szoktam megkérni őket, hogy kicsit csendesebben, ami kb fél másodpercig működik is. Nekem ez nagyon fura, hiszen amíg a nagyok el nem mennek suliba, utána össze nem kapom a lakást kicsit, ők az ágyikóban várják amíg elkészül a reggeli. Szóval mire elindul a játék, már kilenc is elmúlik. Majd délben etetőszék, ebéd, alvás. És ez kitart olyan 4-5 óráig, amikor is beindul a délutáni taxi szolgálat, és csak este 6 után érünk haza. És abban a pillanatban újra indul a kopogás, hogy belépünk a lakásba. De már kezdem megszokni, és nem felhúzni magam rajta, hiszen fél nyolckor már ágyban is vannak a legkisebbek. Biztosan bennem van a hiba, de nem értem, hogy a délelőtti kicsit hangosabb játék, ami nincs 3 óra és abban elég sok a csendes időszak is, amikor csak ülnek, könyvet néznek, plüssöznek. Este pedig talán ha fél óra a játék, a vacsi, fürdés mellett. De nem is ez a fontos most, csak úgy kibukott belőlem. A fontos, hogy nagyon szépen kezdenek játszani, és ügyesen. Építenek duploval "tonyóóóót" (tornyot), leporellós könyvből autópályát a kisautóknak, szépen liba sorban állnak a vonatok, autók, egyre jobban leköti őket a baby laptop, és nagyon szeretik a krokodil alakú szilofont. Ha látják, hogy itt az összepakolás ideje, szépen segítenek, még azt is tudják, minek hol a helye.
Erősen próbálgatják az akaratukat. Nem mindegy ki tolja a babakocsit, nem mindegy melyikük kinek fogja a kezét, nem mindegy ki hol ül (asztalnál vagy az autóban vagy akár a babakocsiban), nem mindegy merre kanyarodunk az autóval -még akkor sem, ha esetleg nem a megszokott köröket rójuk, hanem máshová vettük az irányt -, itthon pedig ilyenkor néha még mindig megspékelik ezt egy kis játék hajigálással. Nagyon édes, amikor használják az én szót. "Ányá éééééééééééé?" vagy "éééééééé nem".
Szobatisztaság terén még nem állunk túl jól, de amikor már megtörtént a dolog egyből szólnak. "Ányá, bibi vagy baba káká". Ha megkérdezem kinek, akkor mondják "éééééééééé". A bili még mindig csak játékszer leginkább, bár már voltak ügyes próbálkozások is, de mindenféle rendszert nélkülözve. A pisi a "íz", a kaki, pedig a "káká".   
Imádnak fürdeni, pancsolni. Esténként már nem kell harcolnunk a lefekvéssel, valahogyan szép lassan beállt a rend. Pancsi, vacsi után bekerülnek az ágyikóba és rájuk kerül a hálózsák. Kérik a biztonságot nyújtó hamát és szépen egyedül elalszanak. Az egyetlen "luxus" a medence villogva világító hangulat lámpája, ami mint a diszkó lámpa villódzó fényeket varázsol a plafonra (bár nem olyan gyors tempóban, hanem nyugodt lassú váltogatással).
Egyre többet beszélnek nem csak a maguk kis ikernyelvén. Bár már elég sok mindent megértek abból is. Tudom, hogy az "ata" a csere, az "ápá" a párna. Amikor egészen kicsik voltak nagyon szerettek apa pocakján elaludni, amit egy kispárnával próbáltunk meg kiváltani. Ez annyira jól sikerült, hogy e nélkül egy tapodtat sem képesek megtenni alvás esetén. Nem lehet rajta huzat, fogják a címkénél és cipelik mindenhová. Ha valami nem a helyén van, akkor kiabálnak, hogy "ajjaj". Egymást "bibi"-nek szólítják. Ez a kivételezettek neve :-), Domit szinte mindig így szólítják, de néha már hívták így Dávidot is. Amúgy mindenki más "baba". Kivéve "ányá" és "ápá". Egyre több szót használnak. Már nem csak az "ató"(autó), "ajó"(hajó), "habljó"(repülő), "nem", "hámá"(enni), "inni" szerepel a szavak között, hanem szép lassan bekerült a "íz"(víz) - érdekes módon ezt mondja Patrik akkor is, ha bepisilt :-) a pelusba, "tejá"(tea), "kaó"(kakaó), "umpa"(lámpa), "bda"(labda), "kakkó"(mackó- leginkább micimackó). De szívesen utánoznak minket, ha mondunk valamit, de leginkább a két bibit. Ha tőlük látnak valamit, azt egyből próbálják utánozni. Szólnak, amikor orrot kell törölni, olyan édesek amikor mondják, hogy "szisza káká - szisza". Nagyi mondta nekik kicsinek, hogy gyere megtörüljük a cica kakit. Hát tessék. Már ők is ezt mondják :-) Ha valami elfogy, akkor az "ááááááááááááá", például amikor megették a reggelit, ebédet vagy bármit, akkor "hámá ááááááááááá". De az is "áááááááááá", ha valaki elmegy és már nincs itthon. Ha apa elindul dolgozni, akkor "ápá atóóóóóóóóó?", "ápá áááááááá?". A fiúk pedig mikor edzésre mennek, akkor "Bibi ájóóóóóóóóó?" - már tudják, hogy evezni járnak :)
És még folytatni tudnám hosszan a sort, mert napról napra bővül a készlet. Várom, amikor majd mondják a fiúk nevét. Szerintem először Domiét fogják tudni használni (talán kicsit egyszerűbb), bár Domi anno nagyon szépen mondta, hogy Dádid, ami később szépen átalakult Dáviddá. 
Már érdeklődnek a ceruza iránt, szép krix-kraxokat tudnak alkotni és ügyesen fogják a ceruzát. Patrik bal kezes lesz szerintem, mint Domi és Apa, Oliver pedig jobb, mint Dávid és én. És milyen érdekes ez, hiszen egymás tükörképei ketten, pontosan úgy, ahogyan a pocakomban feküdtek. Patrik a bal oldalon és Oli pedig a jobb oldalon. Ugyanígy cumizzák a kis hüvelyket. Ez is hatalmas nyugtató, ha valami újdonság keveredik a közelükbe. De szeretik a felfedezést, az újat, nem zárkóznak el előle.
Szeretem ezt a kis cserfes, felfedezős korszakot. Remélem még sokáig tart. Hát ilyenek most ők ketten:

Még mindig krupp

Nem akar javulni a helyzet. Gondolom ez a csúnya szmogos, ködös, párás időjárás sem segít. Ma is kellett a kúp Patriknak. Napközben egész jól alakul már a helyzet, de este....... Szörnyű hangon tud köhögni. Oli ma mintha jobban lett volna. Remélem holnap már nem lesz szükség a kúpra.

Beindult a téli menetrend

A héten elkezdődtek a fiúk téli edzései. Hát.......... Nem mondom, hogy most könnyebb? Mármint nekem, nekünk. És az időbeosztásnak. Hétfőn és szerdán a vízi telepen van erősítés, kedden és csütörtökön tornatermi edzés van, pénteken tanmedence és minden második héten Margit-sziget szigetkör futás a tanmedence előtt, szombaton 3 km úszás (90 hossz), vasárnap pedig erdei futás. Ezekből 5 edzés kötelező, a két hétvégi és a tanmedence, valamint minimum egy tornaterem és egy telepi erősítés. Mégis szeretik. Elfáradnak, de élvezik is. Az erdei futás, amikor éppen nem térdig sáros, akkor nagyon kalandos is tud lenni. Tavaly nagyon élvezték amikor hó volt, amikor visszaérkeztükkor a kilógó hajtincseken ott volt a dér. A tanmedence érdekes, különleges és lehet javítani a technikán. Az uszoda a nem mindig szeretem, de kötelező. A tornatermi edzés mindig kedvenc, hiszen játékosan erősítenek. A telepen pedig futás, hasizom, fekvőtámasz és húzódzkodás a menetrend. De olyan szép kockás a hasuk :-) és izmos a hátuk, válluk....

A fotó és a sulis programok pedig maradtak változatlanul.

Kerületi úszóverseny

Nem így terveztem konkrétan ezt a napot. Mert tudom, hogy mindegyiküknek fontos a kitüntető figyelem. De a kicsik minden létező tervet felborogattak a kruppos rohamukkal. Mert hiába volt megbeszélve nagyival, hogy jön reggel és délelőtt vigyáz az aprónépre, ez már éjjel kiderült, hogy új tervet kell eszközölni reggelre. Így reggel mindenki autóba került és szép apránként eljutott a célba. Domi a suliba, Dávid az usziba, mi a doktor nénihez. Visszafelé még pont időben tettem ki Tom-ot az autóból az uszodánál, így legalább ő képviselt minket Dávid úszóversenyén. Nagyon ügyes volt és legalább már félig megcsinálta, amit kértünk tőle. Nevezetesen, hogy bár gyönyörűen úszik, most nem ez számít, hanem a gyorsaság és ezt legalább a hátúszásban sikerült hoznia, harmadik lett :-) HIPP HIPP HURRÁ És én is odaértem végül a nagy pillanatra, maikor is a versenyek végén dobogóra állt, nyakába került az érem és kezébe az oklevél. Ügyes voltál Dávid. Szeretlek nagyon. Büszke vagyok Rád.

Kruppos roham duplán

Még szinte el sem aludtunk, még alig látszott a hatása a kúpnak Patriknál, amikor Oli zendített rá, hasonlóan - Darth Vader hangján. És mindezt duplán. Amúgy is szörnyű ezt a hangot hallani, hát még így megkettőzve. És akkor kihez is menjünk? Még jó hogy ketten vagyunk. Minden esetre Oli is megkapta a maga kúpját és Star Wars-os hangokat hallatva aludt tovább reggelig. Akkor mind a hatan kocsiba vágtuk magunkat és irány a suli, az uszoda Dávid úszóverseny miatt és Tököl a két kicsivel a doki nénihez. Bár túl nagy csodában és újdonságban nem reménykedtünk, mégis mindenképpen meg akartuk mutatni ikreinket, egyrészt, hogy mégiscsak orvosi diagnózis szülessen, másrészt elfogyott a vésztartalék kúp és a tápszer is, amit ilyenkor előszeretettel követelnek még maguknak, és ilyenkor nem csak esti altató itókaként, hanem a rendes étkezések helyett is. De a mi diagnózisunk is helyesnek bizonyult sajnos. Úgyhogy a hideg-párás, szükség esetén kúppal gazdagított terápia folytatása következik egy kis ACC-vel megfejelve. Remélem hamar kilábalnak belőle a ma 30 hónapos csöppségek.

Kruppos roham

Már azt reméltem, hogy elfelejthetem. De ma Patrik bebizonyította, hogy még nem. Pedig mennyire nem szeretem. Minden gyógyszermentes trükk hatástalannak bizonyult. Hiába szellőztettem, hűtöttem, ment a hideg pára, semmi, egyre jobban ugatott szegénykém. És mindez egy náthás vírus miatt. Rectodelt lett a vége :-( sajnos. Most úgy tűnik, mintha kezdene hatni neki, már nem ugat annyira álmában. Remélem nyugalmas éjszakánk lesz.

Kirándulás északon

Már nagyon régen szerettem, szerettünk volna eljutni erre felé, de valahogyan mindig dél felé húzott minket a szívünk. Az igazság az, hogy a meleget mind a hatan jobban szeretjük a hidegnél. De nem csak és kizárólag a kíváncsiság vitt minket északi tájakra. Rokoni szálak kötnek minket erre felé. Nagymamámék négyen voltak testvérek és a világ sok pontjára szakadtak 56 tájékán. A nővére és a családja Svájcba költöztek és élnek még ma is a fiatalabb generáció tagjai. Másik nővére Budapesten maradt akárcsak ő. Öccse pedig Svédország felé vette az irányt és ott is telepedett le. Megnősült született 4 lánya. Sajnos fiatalom meghalt. De legkisebb lánya, talán mert ő töltött a legtöbb időt édesapjával, ő járt Magyarországon leggyakrabban vele nálunk is látogatóban, kutatja a múltat, édesapja emlékeit. Nem tudom neki miért fontos ez, nekem tudom miért. Én egyke vagyok, nincs testvérem, unokatestvérem is csak egy. És bár Helena anyu unokatestvére papíron mégis csak két év a korkülönbség közte és közöttem, így mi igen közel kezdünk kerülni egymáshoz. Úgy tűnik, mindkettőnk számára fontosak ezek a rokoni szálak és azt szeretnénk, ha gyerekeink (mármint az én 4 fiam és az ő kisfia) egymás közelében, egymást ismerve nőhetnének fel. Nem okozna nekik gondot majd a kommunikáció, lennének közös emlékeik, több, mint ami nekünk megadatott. Mindezek mellett azt is hiszem, hogy ez az én gyerekeim számára még inkább lehetőség, hiszen ha ez működik, ahogyan most is, ha tudjuk ápolni a kapcsolatot, ha meg tudjuk teremteni ezeket az alkalmakat és lehetőségeket, még többet nyernek. Eljuthatnak olyan országba, ahol gyakorolhatják az idegen nyelvet (angol és német is, persze a svéd sem kizárt, de talán most azt az egyet elég ha megtanulják alaposan). Megismerhetnek más kultúrát, szokásokat, és nem utolsó sorban gyönyörű vidékekre juthatnak el akár az óceán partján, akár a szárazföldön is. 

Így alakult, hogy a másfél évvel ezelőtti látogatásukat követően, most mi keltünk a fellegek fölé és repültünk el a távoli északra, ami nem is olyan távoli, hiszen alig két óra a repülőút. Az egyetlen kis aprócska hiány a legkisebb itthon maradása volt, de azt gondolom, hogy a nagyoknak is kell a csak feléjük forduló figyelem, ha csak egy évben pár napra is, így most első alkalommal csak őket vittük magunkkal. De a legkisebbek sem unatkoztak, nagyiékat szórakoztatták ebben a pár napban, míg mi elkezdtük felfedezni Észak-Európa egy kicsike szegletét. Hát íme az északi kaland, a folytatásban :-)

Virágnál jártunk :-)

...igaz lassan már másfél hónapja. 

Régi történet ez nálam. Nem is igazán tudom mikor kezdődött. Talán még Dávid születése idejében. Folyamatosan csodáltam Anne Geddes képeit tündéribbnél tündéribb és igencsak mini kisbabákról. Azután ez valahogyan feledésbe merült, de mániámmá vált a fénykép a gyerekekről. Százával ezrével készültek is a képek Dávidról, majd mikor megszületett Domi, akkortól immár kettőjükről. És elérkezett életünkbe egy igazán nagy csoda is. Szerettünk volna egy kislányt és kaptunk két igazán tündéri, eleven, hétördög kisfiút. A készült fényképek száma nem igen csökkent az eltelt évekkel. Viszont egyre nehezebben ment egy fényképre varázsolni négyüket. Mert amíg a két kicsit csak letettük valahová és ott maradtak, addig nem jelentett ez túl nagy kihívást, mostanság viszont annál inkább. A blogolás kezdetével pedig ismét előtérbe kerültek a fotós oldalak. Szeretem nézni a gyerekekről készült fényképeket, a profi képeket, ahol a fény, szín, kompozíció mind-mind tökéletes összhangban van egymással. Az ilyen nézelődéseim során számtalan ebben a témában íródott blogot olvastam, néztem, kerestem, kutattam. 

Így jutottam Virág oldalára is. Nagyon megszerettem a képeit. Sokszor pályáztunk nyereményjátékokon, hátha sikerül egyszer nekünk is a nyertesek közé kerülnünk, de más megoldás után kellett nézni, mert nem akart sikerülni. Amikor pedig közeledett a születésnapom, azt kértem, hogy legyen az én ajándékom egy ilyen fotózás Virágnál. Köszönöm szépen, hogy teljesült ez az álmom. Köszönöm, hogy Tom megszervezte, a fiúk lelkes résztvevői voltak az alkalomnak. És köszönjük Virág a szebbnél szebb képeket, a hatalmas türelmet a sok rosszcsonthoz. Nagy élmény volt. A két nagyobb annyira élvezte, hogy azt hiszem rendszeresítenünk kell a családi fotózkodást a programtárunkban. Dávid pedig különösen élvezte, hiszen a fotós szakkör révén már sok mindenről hallott, amit most láthatott is. Domi lelkesen pózolt a kamera előtt. A két kicsi pedig felváltva szabotálta a négy fiú egy fényképen próbálkozásokat, de azért sikerült igazi családi fényképet kapnunk és egy olyan igazán mozgalmas négy fiú egy fényképen képet is. A nap fénypontja pedig a nagyoknak az volt, mikor Virág megengedte, hogy a szörnyen drága, profi gépével kattintsanak párat a legnagyobbak.

 ....és még itt jöhetne soks-sok-sok-sok, igazán csak néhány közös képet emeltem ki a sok kedvencen közül.

Negyedéves értékelés

Még a szünet előtt megkaptuk. Azt hiszem egyik fiúnál sem lehet okunk panaszra. Domi nagyon ügyesen elkezdte felvenni a harmadikos tempót. Ez már látszik az érdemjegyeken is, szerencsére mostanában már csak ötösöket hozott :-) Remekül veszi a kezdeti akadályokat németből is. Dávidék amolyan igazi értékelést, jegyekkel, mondatokkal nem kaptak, csak egy két-három mondatos összegzést, amire azt hiszem nem lehet okunk panaszra. Dávidéból idézek, mert ugyebár ő váltott:

"... Dávid nagyon jól vette az iskolaváltás nehézségeit. Az órákon figyel, jelentkezik, leckéit hiánytalanul elkészíti, füzeteit gyönyörűen vezeti. Társaival jó a kapcsolata, tanáraival szemben mindig udvarias, tisztelettudó. A jegyeken még lehetne javítani, de nagyon jónak ítélem meg Dávid eddigi teljesítményét...."

Fogadó óra novemberben

Még szinte el sem kezdődött a szünet után a tanulás, rohanás, máris fogadó órára került sor az iskolában. Gondoltuk először Domi tanító nénijét látogatjuk meg, több okból is. Először is Dominiknél igazából csak vele kell beszélgetnünk, hiszen még mindig majdnem egy tanító néni tanít mindent. Egyedül a német és a testnevelés órán foglalkozik velük Judit néni és Gábor bácsi, illetve szorobánon Marika néni. De ezeken az órákon még ötösön kívül más jegyet nem sikerült begyűjtenünk, így maradtunk Ildikó néni meglátogatásánál. Másrészt pedig Domival nagyjából minden rendben találtatott az eddigiekben, igaz néha őt is muszáj noszogatni, hogy csinálja, de alapvetően még őt rá lehet venni a feladatai elvégzésére.

Dávid már sokkal nehezebb eset. Ilyenkor már fárad, és ezzel együtt nő az ellenállása is a nem szeretem tevékenységek iránt, leginkább a tanulás terén. És itt már mindegy, hogy szereti-e vagy sem a tantárgyat amiből éppen lecke van. Sajnos megint sokat harcolunk emiatt. Nem tudom, mikorra érik meg benne az a felismerés, hogy ha nem húzza, nyújtja, akkor neki is sokkal több szabad ideje marad és én sem leszek kénytelen egész álló nap, este és amikor csak itthon van őt noszogatni, hogy csinálja, csináljuk haladjunk. De azért elindultunk Ildikó néni után, hogy körbejárjuk a fontosabb tantárgyakat tanító pedagógusokat. Igazából nem hallottunk újdonságot, hiszen a jegyeit ismertük. De mégis jó volt hallani, hogy nem a korábbi jegyei alapján, vagy a nevelési tanácsadós papír miatt sorolták be őt valahova, hanem az eddig nyújtott teljesítménye, képességei szerint. Jó volt hallani, hogy nem csak én szajkózom végre, hogy még sokkal többre is képes lenne, ha egy kicsit érdekelné, ha még jobban odatenné magát. (Korábban mindig azt hallgattam, hogy fogadjam el, hogy ő csak ennyit tud és ennyire képes. De hogy fogadhatná el ezt egy anya, amikor otthon igenis tudta, bent pedig korábban azt mondta nem készültem? Ez nem a képessége, hanem a sok sérülés nyoma. Remélem, hogy szép lassan, azáltal, ahogyan itt szeretik, elfogadják, többet látnak benne a korábbinál, eljutunk oda, hogy végre majd Dávid is elhiszi ezt és el kezd fejlődni oda, ahol lennie kéne a képességei, az esze alapján.) Leginkább érdekes módon ezek a sérülésnyomok ott érződnek, ahol a legtöbb sebet kapta korábban. A magyarnál és a mateknál. De megmelengette a szívem, ahogyan a tanító néni szívén viseli a sorsát, segíteni szeretne neki. Erre a kapocsra is a közös beszélgetés során derítettünk fényt, hogy ez is lehet oka annak, amikor magyar órákon leblokkol, nem mer teljesíteni sem szóban, sem írásban. De azt hiszem valahol értékeli Dávid is ezt a törődést, mert azért mégiscsak első között felelt Arany János: Walesi bárdok c. balladájából és ötöst kapott. 

Minden dolog, észrevétel ellenére, azt kell mondjam, hogy pozitívan távoztunk a fogadó óráról. Jó látni, hogy még mindig nem problémaként tekintenek rá, hanem ugyanolyan kis rosszcsontként, mint akármelyik osztálytársára. Amikor pedig azt látják, hogy segíteni kellene neki, akkor készségesek, odafigyelők, szeretetet adók. És ez nagyon fontos. Szerintem nem csak nekem, Dávidnak, hanem minden kisgyereknek. Mert a pozitív megerősítés viszi őket előbbre, nem pedig a negatív kritika.