Balaton

Úgy nagyjából négy évvel ezelőtt csodás nyaralásunk volt a Balaton-parton. A fél házat felpakoltuk , vittük a kutyát (Balu), bicajokat és béreltünk egy házat Balatonmáriafürdőn. Remekbe szabott hetet töltöttünk lent, sok kirándulással (Tihany, Badacsony, Keszthely). Séta hajóztunk, a fiúk kipróbálták milyen egy nagy hajót kormányozni. Etettük a hattyúkat, dobáltuk a pecabotot. És próbáltuk megszervezni, hogy kipróbálhassuk, milyen is vitorlázni. De ez a program csak nem akart összejönni. Ekkor az időjárás nem akart a kedvünkben járni, majd következő évben csak pár napra jártunk a magyar tengernél egy hosszú hétvége erejéig, amibe időben nem fért bele. Tavaly annyira csöppek voltak ikreink, hogy még gondolni sem lehetett egész napos programokra. 

Idén a hosszabb nyaralás csak szép álom maradt, de nyár nem telhet el úgy, hogy a fiúk valami nagyobb víz közelébe kerüljenek. Ekkor ismét kipattant a fejemből a mentő ötlet. Ha már csak egy nap jut a Balcsiból és az önfeledt nyaralásból a nagyokkal, akkor dobjuk fel valami igazán extrával. Vitorlázzunk. Tom telefonált, szervezett, így sikerült augusztus 19-re összehozni egy szép, élmény gazdag egész napos kalandot. Jutott a napsütésből, szép időből, vízből, melegből, barátokból, mókából, kacagásból, kellemes és megfelelő szélből bőven. És persze az elmaradthatatlan lángos, palacsinta és hekk is részese volt a napnak. 
De mivel eddig mindig valami közbeszólt és elmaradt az ígért hajókázás, most lakatot tettünk a szánkra és nem árultuk el a meglepi tárgyát a fiúknak. Legnagyobb szívfájdalmamra a két legapróbb itthon maradt nagyiékkal, de ők még nagyon pöttyek lettek volna ehhez a kalandhoz, és igazság szerint azt is szerettük volna, ha a két nagy ismét teljes valójában megkapja anyát és apát egy napra anélkül, hogy közben a pelenkát, a cumis üveget, a kiskanalat és a mindenhová követem a gyerekem játékot játszottuk volna. Szóval az volt a cél, hogy meglepetés legyen és csak rájuk tudjunk figyelni, az ő kívánságaiknak megfelelni. És hogy ne csak egy meglepetés legyen, egy nagyon közeli baráti család is velünk tartott, így minden gyermeknek jutott kisbarát is a maga korának megfelelően. 
A nyári időszámításaink szerint hajnalok hajnalán (reggel fél kilenckor) nekivágtunk a kb 170 km-es távnak. És mivel gyerekkel nem lehet útnak indulni mindenféleforma finomság nélkül, ezért még éjjel rétes készült, pattogott a kukorica, narancslé és ice tea és sok-sok ásványvíz is került a kosárba. Bár reggel borongós napra ébredtünk, mire megérkeztünk Máriafürdőre szépen kisütött a nap, kellemesen lengedezett a szellő és izgatottan vártuk, hogy hajóra szállhassunk. 
Nem mondanék igazat, ha nem aggódtam volna halálra magam attól, hogy melyik gyerekem fog előbb a Balatonba pottyanni a vitorlásról. Mert ugyebár elég szelesek, és mint ilyenek még a saját lábukban is képesek elesni, nemhogy egy ingó-bingó hajón. Kellemesen csalódtam, ugyanis úgy "rohangásztak" a vitorlarudak, feszítő kötelek és egyéb akadályok közepette, mintha egész eddigi életüket hajón töltötték volna. 

Elrontottuk... Beleszerettünk a vitorlázásba egy életre. Gyönyörű volt a Balaton így más szemszögből, a víz közepéről. Leírhatatlan nyugalom vett körül minket, már amennyiben lehet nyugalomról beszélni öt gyermek mellett, de mégis. A végtelennek tűnő víz látványa, a kellemesen simogató szellő, mely belekap a vitorlába... Elképesztő. Látványként is és élményként is. 70 m2 vitrolával "repesztettünk" a vizen. Sosem fogom elfelejteni ezt az első találkozást a vitrolázással. De a fiúk sem.

A kikötőből kifelé apa vezette a vitorlást, mert kapitányunk a vitorlák kibontásával, és a vitorlakötelek megfelelő állásával foglalatoskodott.

A két kispasim iszonyúan élvezte, hogy játszhatták a hajóskapitány szerepét, kipróbálhatták milyen kormányozni egy vitorlást, mely 28 láb hosszú, és 11 m magas az árbóca. Egy szép öreg kétárbócoson hajóztunk. És nem csak kormányoztak. Navigálták a hajót egész a túlpartig és vissza, segíthettek a vitorlák ki és behúzásában, foghatták és húzhatták-vonhatták a vitorlaköteleket. Mindeközben pedig érdekes  történeteket hallgattak a kapitánytól. Volt köztük szép legenda és valóság is. Azt hiszem tényleg sikerült amit szerettünk volna, egy életre szóló élményt kaptunk mindannyian. 

Visszafelé pedig még a tó közepe táján horgonyt vetettünk és pancsoltunk egy nagyot ahányan csak voltunk. Az igazi kapitányt kivéve :-) Dávid hatalmas fejeseket ugrott a hajó orránál lévő hídról, de a fürdőlépcső tetejéről is. 

És persze mint minden nagy élményt követően, fogadalom is kellett, meg kellett ígérni, hogy jövőre is megyünk, ha lehet többször is. És magunknak pedig, hogy igyekszünk majd mindent elkövetni ahhoz, hogy egyszer majd szert tehessünk egy kisebb, de saját vitorlásra a Balatonon. 
Nagyon jó volt csak Dávidra és Domira figyelni úgy, hogy egy cseppet sem kellett aggódnom a két kisebbért. És ha nem is jövőre még, de két év múlva már biztosan ők is kipróbálhatják milyen a vitorlázás a magyar tengeren, milyen a tóparti bisztók hekkje, lángosa, palacsintája és elmaradhatatlan vattacukra. Egy kicsit mi is visszacsöppentünk saját gyermekkorunkba :-)
Mire 10 óra után megérkeztünk nagyiékhoz, már aludtak mint a bunda. Domi álmában beszélt és hajót vezetett, hajókötelet húzott-vont azóta többször is :-)

Hangulatok (még) :-)