In the City...

Elég borongós reggelre ébredtünk a nem is kicsit kiadós éjjeli esőzés után. Domi a tegnapi multi gyümilét követően hozta szokott formáját, elaludt délelőtt ( ez még a jobbik verzió, mert nem hánytunk - ez a fruktóz felszívódási zavar sajnos nála a legrosszabb, ő reagál a legérzékenyebben ), de délutánra szerencsére már kutya baja sem volt. Bezzeg a két legkisebb, toppon járatta magát, nem csak pörgésben, hisztiben is. Gondolom ezt a fránya időjárást nem csípték túlzottan. Nem akartak elaludni, majd Oli 4 órakor aludt el egy röpke fél órára, órára. Miután felébredt, nyakunkba vettük a várost ismét. Szerencsére az időjárás is kedvezett nekünk. Szokásos villamosozás és hídon sétálás után, a belvárost tűztük ki úti célul.  

A nem alvásból fakadó nyüglődés elkerülésére, a szent és sérthetetlen fagyival kezdtük a délutánt :-) Fagyizás közben megnéztük kívülről az új Buddha-Bar Hotelt, a régen egyik kedvenc helyemként létező Párizsi-udvart, ami most szinte üres volt, majd sétánkat a Váci utcában folytattuk. Szerintetek mit csináltak az én pasijaim? Na? Ötletek? Minden létező étteremnél, bárnál, kávézónál? Hát persze, hogy kivetítőt lesték. Kész szerencse, hogy akadt belőlük jó néhány, így azért vethettek egy-egy pillantást a Spanyol-Olasz focimeccsre és a Forma-1-re is.

Azért, hogy én is kapjak a jóból, és a szívemnek kedvesből kiderült, hogy Könyvhét van :-)

Patrik a sok-sok nem alvásnak köszönhetően, nem volt túl fotózkodós hangulatban, Oli annál inkább :-) Mivel már későre járt, sajnos hazafelé kellett vegyük az irányt, a Dunakorzón sétáltunk visszafelé, át az Erzsébet-hídon a villamos felé. Azért út közben néha-néha még megálltunk hancúrozni a szökőkutaknál... 

 Dávid is fotózott :-)

A séta után jól esett a pihenés a megállóban. De mire hazaértünk a fiúkon már nyoma sem látszott az egész napos pörgésnek, mint akik újjászülettek, igazi duracell nyuszikként folytatták az estét.

Sukoró

Mozgalmas hétvégének néztünk elébe és nem is sikeredett ez a napunk másképpen. Mivel a hétvégi verseny Sukorón került megrendezésre, így meg kellett szerveznünk a lejutást. Dávidnak nem sok kedve volt ottmaradni sátrazni, így kézen fekvő volt, hogy megnézzük mi is a versenyt. Felkerekedtünk, megvettük a vonatjegyeinket és előkaptuk a bringákat. Eddig azt hittem, hogy annyira nem vagyunk elszokva a mozgástól, lévén egész nap lótunk-futunk felváltva a gyerekek után és velük, a jó idő beköszöntével pedig rendszeresen túrázunk itt a városban, de sajnos konstatálnunk kellett, hogy van bizony mit edzenünk mindannyiunknak. Nem igen volt hegymenet, mégis mind a négyen elpilledve értünk haza este, és igencsak éreztük a nyereg nyomát... :-)

A fiúk nagyon élvezték a vonatozást, bár sajnálták, hogy régi, kék vonattal utaztunk lefelé menetben. Tetszett nekik, ahogyan a bringákat kampóra akasztva szállítottuk, és ott álltunk a vagonban, amiről Tomnak és nekem is az jutott eszünkbe, hogy régen ez lehetett az állatszállító vagon :-) Mindenesetre remek utunk volt, a fiúk megkezdték a csomagolt palacsintahegy eltüntetését. 

 Mire Sukoróra értünk, verőfényes napsütés és kánikula volt, elég erős széllel, ami a verseny szempontjából nem volt előnyös, bár mivel ismét egy új párt kapott Dávid, tulajdonképpen nem is számolt, számoltunk hatalmas eredménnyel, inkább csak a részévétel és a teljesítmény került előtérbe. Ettől függetlenül nagyon ügyesek voltak a fiúk, bár azért egy csepp kritikát azért megejtettünk Dávidnak -  nem biztos, hogy mindig tökéletesen egyenesen kell menjen a hajó, lehet, hogy néha az jobb, ha kicsit eltér az teljesen egyenestől, de mindketten egyszerre húznak erősen :-)

A verseny után ismét bringára, majd vonatra pattantunk és teljesünk a fiúk vágya is, hiszen piros, új vonattal jöttünk vissza Budapestre.

Második születésnap :)

Az "ötödik" gyerekemé :-)

Na jó, ez talán kicsit túlzás, de egyike a szívem csücskeinek a gyerekek és a fotózás után. El sem hiszem, hogy elröpült két év, bár a kicsik is már három évesek, szóval rohannak az évek. 

Az eltelt két évben született számos bejegyzés, sok-sok fénykép. Remélem még fog születni szintén sok száz, hiszen a témát a fiúk nap mint nap szolgáltatják :) 

S bár voltak hullámvölgyek, amikor kevésbé ment az írás, volt amikor inkább nem akaródzott írnom, mert jó lenne mindig csak a szépről, jóról megemlékezni és voltak szünetek is, volt amikor az írás terápiaként funkcionált és volt, amikor egyszerűen csak jött, de nagyon a szívemhez nőtt. Örülök, hogy rátaláltam, megleltem egyik utam. Bízom abban továbbra is, hogy ha becsukódik egy ajtó előttünk, akkor biztosan nyílik egy másik. Mint ahogyan megnyílt ez az ajtó is számomra, remélem még nyílnak meg a későbbiekben is újabb és újabb ajtók számomra, lehetőségeket kínálva az életben. Remélem meglelem a többi utam is...

Séta a Dunakorzón

Hétvégente most hogy közeledik az év vége és már túl jutottunk a vizsgákon is, bár még témazáró dolgozatok várnak a fiúkra, ha az időjárás engedi, nyakunkba vesszük a várost. Újra felfedezzük a tömegközlekedés rejtelmeit. Ilyenkor hatosban felpattanunk a villamosra és csak úgy találomra nekivágunk egy jó nagy sétának. Szerencsére ezen a hétvégén remek idő kínálkozott erre vasárnap, ha már szombaton kissé fázós volt a verseny. Így most sem tettünk másként, miután el kellett fogadnunk, hogy a két legkisebb semmiképpen nem szeretné ágyban eltölteni a délutáni csendes pihenőt, kora délután útnak indultunk. A villamoson megvitattuk, mi is legyen az úticél. Minden hétvégén mégsem mehetünk a Várba... 

Ez alkalommal az Erzsébet-hídnál szálltunk le a villamosról. Átsétáltunk a hídon, megcsodálva magasságát, a panorámát. Mi tagadás, szeretem ezt a várost. Szép. És ilyenkor mindig sikerül egy kicsit újra felfedezni, új oldalait megpillantani.

Persze egészen más gyerekekkel kalandozni a városban és egy kicsit az ő szemükkel is látni a körülöttünk lévő világot. Főleg ha mindjárt négy is jutott belőle :-). Hatosfogatunk meg van spékelve egy ikerpárral, egy vidám középsővel és a durrogó-szeszélyes kiskamasszal.

A túlparton a Duna-korzó felé vettük az irányt. Megvizsgáltuk a szökőkutat. 

 Jaj, az előbb majdnem elfelejtkeztem róla, tulajdonképpen 8an voltunk, velünk volt a két kutyus, Lucky és Lucky (az elajándékozott Basset hund után szabadon). És mivel nálunk szinte szokás, hogy ha kilépünk az ajtón, mindjárt minden aprónép szomjas és éhes, akár rögtön ebéd után is, így szomjat oltottunk a fák árnyékában a Petőfi szobor lábánál.

Persze ha már árnyas fák vannak és vannak a járdán szigetek, akkor ott mindenféle kincseket lehet lelni, mint például kis kavicsok, fenyő mulcs és még sorolhatnám. Csak győzzük megtalálni őket...

És ha már hűsöltünk, ittunk, akkor feltétlenül el kellett veszítenünk a kulacsunkat is, amiért volt rohanás visszafelé, szerencsére megkerült a kincs, bár a "hamuban sült vizünk" így kárba veszett, mert úgy ítéltetett, hogy csak egy alapos mosogatást követően használható újfent a kulacs. 

Sokat változott a korzó az eltelt évek alatt, legalábbis azóta, hogy így sétáltunk volna ráérősen, oda vissza rohangálva, többször meg-megállva.

Szeretem, amikor a két legkisebb ennyire összhangban van, amikor sikerül őket egy fényképre csalogatni.

Amikor pár másodpercig ők a "jógyerekek", majd jön az eleven "hétördög" szindróma :-) és a közös csínytevés...

Miután bejártuk a korzót keresztbe és kasul, majd a Váci utcában sikerült a hőn áhított fagyikat is bekebelezni, átvágtunk az Erzsébet téren a Bazilika felé.

Szép, kellemes és mozgalmas délutánunk kerekedett, egy hatalmas sétát tettünk meg, így nekivágtunk a hazafelé tartó útnak is. Átsétáltunk a Lánchídon, majd ismét villamosra szálltunk. Remélem még sok hasonló sétában lesz részünk a nyáron. Szeretnék még sok-sok ilyen napfényes délutánt.
 

Budapesti Diákkupa

Lassan beindul a verseny szezon. Szombaton ismét versenyen voltunk. Ismét az U-öbölben. És bár nem értünk el dobogós helyezést, de azt gondolom csak így tovább Dávid. Szerintem már a részvétel is eredmény egy olyan sportban, ahol sokan vannak, 4 km-t pedig leevezni versenyben nem kis teljesítmény. Azért egy érmet sikerült begyűjtenünk, mert bár dobogó nem jutott, de az 5. helyezettnek járt az érem (még a 6. is kap).

Ügyes  voltál...

Mérföldkövek 3 évesen

Energiabombák. Nem is kicsit. 

Beszélnek, néha még mindig "angol" akcentussal,  azaz fordított szórendben. A biliről hallani sem szeretnének, bár a pisit már ügyesen intézik fürdésnél a megfelelő módon :-) Viszont nem szeretik, ha bármi is van a pelusban. Igazi 22-es csapdája, nemde bár? 

Továbbra is harcolnak egymással, de mégis hatalmas a kötődés és az összhang. Annyira szeretem, ahogyan ragaszkodnak egymáshoz, hozzánk, a bátyjaikhoz. Imádom, ahogyan lesik a nagyobbak minden szavát, mozdulatát, még akkor is, ha ez néha kisebb nagyobb bonyodalomhoz vezet. Nagy huncutok, csillog a szemük. Mindenre kíváncsiak, mindent felfedeznének - már ha ezt néha nem lenne szükséges megakadályozni. Azt hittem ilyenkor már nem lesz egyáltalán nehéz, de be kell vallanom, hogy néha sokkal nagyobb kitartást követelnek, mint amikor még a fáradtságtól és nem alvástól voltak feszültek a napjaink. Ugyanakkor annyira szórakoztató velük lenni sok mosollyal, kacagással. Mégis tudnak nagyon nyűgösek, sírosak is lenni, amikor igényelnék a több odafigyelést, törődést. Nekik jut a legkevesebb igazi, csak nekik szóló figyelem, ezért is szeretnek hangoskodni, "rosszalkodni". De mégis, ha azt kérjük mosolyogjanak, akkor egyből fülig ér a szájuk, akárcsak a nap többi részében.

Enni szeretnek, bár már elkezdtek válogatni. Mégis ők a legjobban, legtöbb félét megkóstoló gyermekeink. Bár táplálkozásuk szépségén még lesz mit javítanunk :-)

Az alvásuk mostanság elég katasztrófális. Délután szépen elalszanak kettesben, legtöbbször az ágyukban. De esténként.... Ha nem fekszik melléjük valamelyikünk, akkor kiabálás, sírás, hiszti jut osztályrészül nem csak nekünk, de gyanítom, hogy a szomszédoknak is. És még ezt tetőzve sokszor nem is az ágyban, hanem a szoba ajtó helyén lévő rácsos kiskapu mellett a földön szenderednek el. És sétálnak... Éjjel. Hozzák a párnák, és jönnek hozzánk. És azt hiszem aki csak egy kicsit is ismeri a gyerekekkel való alvást, annak nem kell bemutatni, hogy ez mennyire lehet pihentető- leginkább, hogy párosan jönnek - mégis imádom ezeket az éjjeleket. Szeretem, amikor felmásznak, odabújnak. Annyira gyorsan elszállnak úgyis ezek az évek. Persze a vesémben kikötőt hálózsákos tappancsokat tudnám nélkülözni, meg a fejemen átmászó hálózsákot is, de mégsem bánom, ha utána jön egy-két átalható éjjel.

Patrik 13060 g és 96 cm, Olivér pedig 12140 g és 94 cm.
A státusz vizsgálaton kiderült, hogy nem tartozunk az "elhízott" kategóriába, hanem inkább a soványba - szerintem pont jó súlyúak - szeretem az ilyen átlagolásokat, mint a percentilis. Hallani jól hallanak a vizsgálat szerint, bár szerintem elég szelektíven. :-) A szemük vizsgálata pedig... még ha hajlandók is lettek volna mutogatni, de ez nem igazán működött. Patrik még 3 képet csak csak hajlandó volt elmutogatni (merre áll a kézfej), de Oli közölte, hogy ő most nem. De sebaj, mert amúgy is terveztem, hogy nyáron visszaviszem mind a négyet a szemészetre, ahol két éve voltunk velük.
Szeretnek játszani, bolondozni és van már két három kedvenc mese film is. Autóznak. Hosszú kígyózó sorokba állítják a kocsikat egymás után és tologatják. Ügyesen építgetnek duploból, segítséggel már készült alagút az autóknak. A fa vonat sínt összeszerelik és tologatják rajta a fa vonatokat és a nagyoktól megörökölt Thomas és barátai készlet vonatait. Rajzolni szeretnének, de közlik, hogy apa vagy anya rajzoljon, vagy a két bátyus. De mindent felismernek. Rajzolásban még csak a krix- és krax működik. De így volt ez a nagyoknál is. Nem érdekelte őket, csak addig, amíg más csinálta. Nagy kedvenc a Garfield, Arthur és a villangók, Verdák, Nemo, Madagaszkár és az Így neveld a sárkányod