Szentendre

Ma ismét kirándultunk, ha már olyan igazi nyaralás nem jutott, akkor legalább program, élmény, együttlét kerekedjen bőségesen. Az eredeti úticél a Balcsi lett volna, de a szemölcsök gyógyulási üteme ezt nem tette lehetővé. Remélem kegyes lesz az időjárás és jövő hét elején még megejthetjük ezt a kirándulást is :-)

Remekül éreztük magunkat, szerintem :-) Busz, hév. Ez már önmagában élmény volt, legalábbis a két legkisebbnek mindenképp. Metrózni még nem lehet, attól félnek, de a kisföldalatti már szerelem, és most a HÉV is csatlakozott szerintem a sorba. 

Persze érkezés után, már rögtön kopogtatott a korgó pocak, de az "első" lángos és palacsinta lelő helyig, azért el kellett jutni valahogyan :-)

Nem tudom másnál hogyan zajlik egy ilyen, de nálunk mindig káosz van. Mert persze az egyik palacsintát kér, meg még egy biztosan, de a másik kettő lángost. Azután pedig amikor megérkezik az elkészült finomság, hipp és hopp fordul a kocka... Mert azért a lángos is finom, aki pedig azt kért, azért csak szeretne nasizni :-) Némi rutint már sikerült begyűjtenünk, így nagyjából tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. 

Miután minden pocak megtelt, legalábbis átmenetileg, folytatódhatott a séta. Meg kell vallanom, hogy most is maradt némi hiány bennem. Lehet én vagyok nagyon negatív? De a szép korzó, ahol a sárga kavicsos sétány mindig is a kedvencem volt, most olyan volt, mintha végig öntötték volna cementtel, tiszta szürke és por. Remekül lehetett sétálni, maximum mosó medve hajlamaim élhetem ki gyakrabban.
Kukamániások. Ez éppen még az elfogadható kategória volt, amit muszáj volt megvizsgáljanak közelebbről. De sok szem is kevés, hogy a többitől távol tartsuk őket...

 
Még mindig szeretem Szentendrét. 

Az óváros a szép régi házakkal, kapualjakkal, a templom,a szűk kis utcák...

Találtak egy korhadt fatörzset, ahol percekig bújócskáztak és persze sorban álltak a fényképezőgép előtt, hogy most én, most én...

Majd a nyári hatalmas viharoknak köszönhetően kivágott fák törzsén is lehetett mászkálni, ülni....

Visszafelé találtunk címereket a kapualjak felett, padot körülötte virágokkal, szűk utcácskát végig virágba borulva...

A Duna part pedig.... ahol nagyokat lehet kacsázni és nem aggódom, hogy ha belepottyan valaki mindjárt elragadja a víz...

Azért a nagyok nem hagyták ki, hogy ha csak egy percre is, de belemásszanak a vízbe.

Kavics és kőmániásak. Annak ellenére, hogy megbeszéltük nem cipelünk haza követ, szerintetek hány érkezett haza mégis? Domi zsebeiben legalább kettő, Dávidéban 12. A kicsikét még ott én ürítettem ki :-)

Ja és bárhol lehet veszekedni, akár a tonna szám jelen lévő kavicsokon, akár azon, hogy fogjátok meg szépen egymás kezét egy fénykép erejéig...

Azt pedig elmondani, leírni is nehéz, milyen szívmelengető, amikor a négy együtt mókázik, kacsázik, sétál, rohan, kutat és lel kincseket, egymást, minket....