Csak egy nap a sok közül?

Ma szerettünk volna megint egy nagyot sétálni, fagyizni...

Amikor felszálltunk a villamosra még verőfényes napsütés volt, de pár megálló után már szakadt az eső. Kész szerencse volt, hogy a másik végállomás előtt két megállóval kellett volna leszállnunk, így nem volt túl nagy gond, hogy a szakadó eső miatt mégis a végállomásig mentünk és onnan vissza még kettőt, mert szerencsére addigra elállt az égi áldás. De nem sokáig, így a Lánchídon átsétálunk, majd a Bazilikánál fényképezünk, szaladgálunk, sétálunk programot elmosta az időjárás, helyette volt 105-ös busz, 2-es villamos és cukrászdai eső vége várás egy kis fagyival és pogácsával. Azért nem csüggedtünk nagyon, mert mikor elállt az eső sétáltunk egyet nagyiékig ugrálva, bohóckodva, pocsolyák kerülgetésével és sok-sok nevetéssel. Szeretem, amikor a 4 fiam ennyire egy húron pendül és végre mind a négy jókedvű :-)

Gyereknapi séta

Amikor elindultunk otthonról, pont elkezdett esni az eső, de nem adtuk fel ilyen könnyen. Szerencsére hamar kisütött ismét a napocska. Összgyermeki kívánságként a Várba indultunk gyermeknapi fagyizásra...

3.

BOLDOG SZÜLINAPOT PATRIK ÉS OLIVER
 

2009.05.15. 16:44 és 16:47

2010.05.15.

2011.05.15.

Mostanság :-)

Annyira szeretnék...

Hetek, de lehet, hogy már hónapok óta őrlődöm. Annyira szeretnék mindent maximálisan csinálni és ehhez képest egyre inkább érzem a határaimat.
Nem szeretek ilyen lenni, de muszáj kiírni magamból. Most "terápiás" bejegyzést írok. Remélem segít.
 

Alapvetően maximalista vagyok. (Sajnos) nem csak magammal szemben. Mostanában pedig valahogyan semmi sem akar úgy sikerülni ahogyan szeretném. Sőt. 

Folyamatos harcot folytatok az idővel. Reménytelenül. Az csak egy aprócska mozzanat mára, hogy tisztaságmániás vagyok. Pontosabban csak szeretnék az lenni, de nem sikerül. Persze nem azért, mintha nem takarítanék nap, mint nap, nem menne a mosógép és nem állnék neki vasalni, vagy mosogatni, vagy bárminemű házimunkát elvégezni, mégis az az érzésem, hogy szélmalom harcot folytatok. Képtelen vagyok a vasalni való végére érni, vagy mire sikerülne, már kezdhetném is újra. Hiába törlöm le a port, takarítok nap, mint nap, mintha nyoma sem lenne. Vagy elromlottam? Elfelejtettem takarítani? Vagy csak egyszerűen ilyen a nagycsalád? Jó tudom a kicsik még nagyon kicsik, a nagyok pedig kamaszok. A rend egyik korosztálynak sem erénye. Azt is tudom, hogy sokkal több házimunkát lehetne rájuk testálni, csak ne lenne az a fránya maximalizmusom. Persze sokat "javultam" az eltelt évek alatt. Már nem fésülöm kefével a szőnyeg rojtjait - igaz most épp nincs is, nem kapok infarktust, ha a könyvek nem állnak teljes vigyázz állásban a polcon. De ... Valamiért mégis azt érzem, hogy nem olyan mint szeretném. Persze nem csak ez tölti ki napjaim. Van még négy csodálatos, eleven, hétördög kisfiam. Tudom, ez már önmagában elég napi programnak. Ráadásul itt is szeretném a maximumot nyújtani. Nehéz. Hol jobban, hol kevésbé sikerül lavíroznom az egyensúly érdekében. Mindig sérül kicsit valahol. Most épp leginkább a legkisebbek felé érzem, hogy nem jó így. Itt az év vége, tanulás, dolgozatok, Dávid ráadásként vizsgázik. És itt is annyira szeretném a maximumot. Nem csak én nyújtani ezt nekik, hanem hogy ők is azt nyújtsák. És bár tudom, hogy nehéz maximálisan teljesíteni, de annyira nehéz. Főleg, hogy tudom, ha Domi mindig minden kérdést végig olvasna, akkor még az ötös dolgozata is jobb lehetne :-), vagy a négyesből simán lehetett volna csillagos ötös is. De igyekszem, a négyesért is akarok dicsérni, a mögött is szép munka áll. Dáviddal még nehezebb, mert hiába tudom, hogy okos, hogy igen is képes lenne még többre, de nagyon kamasz, lusta, "ej ráérünk arra még" hozzáállásán pedig egyszerűen nem tudok átlépni. Lehet, hogy hagynom kéne megtapasztalni, milyen amikor nem "rugdosom", nem állunk mögötte, nem tanulunk vele együtt? De a lelkiismeretem nem engedi, meg az a fránya maximalizmusom.Mit lehet ilyenkor tenni?
És ezek mellett nem csoda, ha éppen a két legkisebb, legelevenebb kis hétördög szorult most háttérbe. Kölcsönbe nagyiékhoz ide is oda is, mert akkor lehet nyugodtabban Dávidra koncentrálni, mert most rá kell. De közben iszonyatosan hiányoznak, fáj, hogy nem tudok megfelelni a négy felé figyelésnek, hogy úgy érzem, nem vagyok elég jó ebben.
Nem mellékesen pedig mindezek mellett még dolgozni is próbálok, igaz csak itthonról amíg van mit és hova. Lehetőleg ezt is maximálisan, hogy ez a lehetőség még megmaradhasson. Ki tudja meddig...

Azért nem akarom feladni, vívom továbbra is szélmalom harcaimat minden téren megpróbálva kielégíteni maximalizmusomat, kicsik és nagyok igényeit, vágyait, és örülni minden apróbb kis előre lépésnek, még akkor is,  ha csak homokszemnek tűnnek az én elvárásaim között.

"Egy homokszemben lásd meg a világot,
egy vadvirágban a fénylő eget,
egy órában az örökkévalóságot,
s tartsd a tenyeredben a végtelent." (Blake)

És ha már idézetek, egy másik nagy kedvenc mostanában:

"...Merj kívánni,
mert a kívánság a remény forrása,
s a remény éltet
bennünket.
Merj nyúlni
olyan dolgokért, amit senki más nem lát.
Ne félj olyat látni,
amit senki más nem lát.
Higgy a szívedben
és saját jóságodban,
mert ha így teszel,
mások is ezekben
fognak hinni.
Higgy a csodában,
mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb,
hogy higgy önmagadban...
mert odabenn a lelkedben
rejtőzik a csoda,
a remény, a szeretet
és a holnap álmai."      (Ron Cristian)

Vizsgák

Remélem én túlélem.

Mert Dávid biztosan, legalábbis nem aggódja halálba magát. Még csak nem is stresszel, pedig még mindig lenne mit tanulnia. Nem azért, mert semmit sem tud, hanem mert sok. Ebben az iskolában 4., 6. és 8.osztályban év végén vizsga van. Mintha érettségi lenne. Tételek, írásbeli, szóbeli. Töriből 19, irodalomból 15-16, angolból 6 téma kör, 6 kép és 6 szituáció. Matekból a teljes éves tananyag. Még elolvasni is sok, hát még megtanulni. De Dávid nem erőlteti, erőltette magát halába. És helyette is én stresszelek, aggódom. Jó, nem?

Ma túlesett a matekon, angolon és törin. A matekot majd meglátjuk ha kijavították, angolból a téma körben sikerült a számára legkevésbé tudottat kihúzni, viszont szituációban és képben szerencsés kézzel nyúlt a tételekhez. Töriből hála olyat sikerült szintén húznia, ami benne volt a kobakjában.

Holnap irodalom. Hát ettől félek. Nem is kicsit. Valahogy sehogyan sem tudom eldönteni, hogy milyen is Kriszta néni. Igazából kedves, megértő, de mégis...

Majd megemlékezem erről is. Meg persze a végeredményekről  is, csak arra még várnunk kell, mint az érettséginél.

Óvodai beiratkozás

Megtettük az első lépéseket a közösségi szocializáció felé. Beadtuk óvodai jelentkezésünket. Remélem a felvétel is sikeres lesz. Furcsa volt ismét belépni az ismert kertkapun, bemenni a korábban annyira ismert falak közé. Szerencsére az ismerős arcok oldották a gombócot a torkomban. El sem hiszem, hogy így elröppent ez a három év. Hogy már a két kicsi is ovis lesz. Edit néni és Margit néni, a kedvenc dadus  nénink Marika néni... És persze a megszokott csoport szoba: Brummogó Bocsok :-) És ha minden igaz még két ismerős jelecske is. Na és persze a csoport társak... Vannak szép számban régi ismerősök, ahol a legkisebbek vagy most érkeznek majd velünk újként, vagy már koptatják az ovi játékait. Tudom, hogy jó lesz, csak nehéz. Talán attól nehezebb ez az elengedés, mint a korábbiak, mert nem lesz többé ilyen, már nem leszünk mi hárman ennyire összenőve, mint eddig. Mégis kíváncsian várom ők hogyan veszik majd ezt a lépcsőfokot, mit szólnak majd a nagyok által annyira szeretett helyhez.

Június 8-án már többet fogunk tudni, ugyanis akkor kerül ki a lista a kapura :-)

Budai Vár

Miután napokon keresztül volt bicaj és motor, mi pedig kirohantuk magunkat a kicsik után, hogy egy két kicsit életveszélyes helyzetben kéznél legyünk, ma egy csöppet pihentetőbb programot eszeltünk ki. Rég jártunk hatosban a várban. Legutóbb ketten sétáltunk egy nagyszülős délután. Ma pedig remek idő volt délután egy kis sétára. Felpattantunk hát a villamosra és irány a vár...