Annyira nem szeretem, amikor azt kell mondanom bármelyiküknek is, hogy miért nem hittél nekem? ugye kértelek? és még sorolhatnám a hasonló mondat részleteket. Pedig igyekszem nem használni egyiket sem, mert tudom, hogy nem jó. Emlékszem mennyire nem szerettem, amikor gyerekként hallgattam, az ugye megmondtam kezdetű mondatokat.
És most én használom, még ha elvétve is...
De a héten muszáj volt. Mert sok olyan kis aprósággal kellett szembesülnünk közösen, amiknél egyszerűen már nem lehetett nem használni, nem tudatosítani... Mert fontos területeken kell ezeket az apróságokat tudatosítani, vagy legalábbis megpróbálni tudatosítani.
Dávid keze a tanulásban nem engedhető szabadjára. Sajnos? Vagy nem sajnos? Miután én világ életemben szerettem tanulni, így most sem okoz különösebb nehézséget a dolognak az a része, hogy a tanulás támogató ötletekkel felkészüljek a mindennapos lecke írásra és tanulásra. Az már sokkal nagyobb fejtörést igényel, hogy milyen napja lesz Dávidnak, mennyi harc árán leszek képes elérni nála azt, hogy legalább kész leckével indulhasson el másnap reggel az iskolába. Hogyan tudom kisakkozni mi maradhat a végére, mert nem kell tüzet oltani, mert nem túl nagy gond, ha nem fért bele, mert nem várható felelés-röpdolgozat. De amikor tudom, érzem, látom, hogy valamilyen számonkérésnek kell érkeznie, mert vége a témakörben feldolgozandó anyagnak, vagy már nagyon régen volt, vagy csak a jegyei alapján lehet rá számítani, akkor bizony fel van adva számomra, számunkra a lecke. Szerencsére kialakult már ki mit tanul vele, mikor kinek kell még több energiát, türelmet mozgósítania. De sokszor ez is kevésnek bizonyul. Mert a makacssággal, vége-nincs hisztivel sokszor képtelenség felvenni a harcot. Így volt ez most is. Bár valahol éreztem, hogy el fog fáradni, hiszen volt nyelvtan dolgozat (ami kiválóan sikerült és ötöst kapott), töri dolgozat (ami szintén szépen sikerült). Egyik sem kis anyag volt és sokat dolgoztunk érte. Csak ne lennék ennyire maximalista. De amikor tudom, hogy okos, hogy képes rá, csak akarnia kéne, csak el kéne hinnie, hogy igenis tudja... A matematika volt soron. Törtek. És hiába tudtam, hogy lesz, hogy mit kell gyakorolni, ha egyszerűen nem fért bele az időbe, mert volt közben kötelező olvasmány, angol olvasmány, irodalom házi dolgozat, és egyszerűen nem ment... És persze volt egy nagy adag vita, hogy de nem lesz dolgozat, nem most lesz, és amúgy is tudom. Hát nem... Most majd készülünk egy javításra szintén sok más mindennel együtt. És ilyenkor mit lehet mondani? Ha hallgatsz anyára, ha megcsinálod amit kértem, ha csak fele annyi lett volna a hiszti, ha elhiszed, hogy amit mondok kérek tanácsolok érted van, ha... Sorolhatnám.
Asztma kontrollon is jártunk a héten, futás terheléssel. Nem lett fényes az eredménye. Leginkább annak köszönhetően, hogy a kéréseink itt is süket fülekre találnak vagy éppen bezárt ajtókat döngetnek. És ilyenkor persze a kevésbé megértő és kevésbé gyakorlott, gyermekekkel nem rendelkező (nemhogy néggyel) orvos, akibe most is botlottunk nem túl kedvesen tudja kioktatni a kedves szülőt, aki akkor, abban a pillanatban a föld alá tudna süllyedni akkor is, ha éppen tudja, hogy ő erejéhez, tudásához, szétszakadási képességéhez képest mindent megpróbált,de...
És itt magyarázhatom a bizonyítványom, mégis azt kell mondjam, igaza van mégiscsak az orvosnak. Mert Dávid már elég nagy kéne legyen ahhoz, hogy tudja, ha ezzel kapcsolatosan kérünk valamit, azt nem nyűgként kéne megélnie, hanem fontos, egészségével kapcsolatos feladatként, ami valahol az ő kötelezettsége, még akkor is, ha igenis nekünk kell felügyelni. Amit mindig igyekszem maximálisan csinálni, de néha - amikor zűrösebb időszakaink vannak, abból pedig mostanság kijutott bőven (nevtan, dolgozatok, kórházi kivizsgálás, két eleven hét ördög és még sorolhatnám) - beüt a krach. Mint most. Hányszor mondtuk el neki, légyszíves várj meg a befújással, szeretném látni..., Dávid így nem ér semmit, ha rohansz közben..., légyszíves rendesen csináld... Hát most a doktor bácsi szerint az látszik a futás terhelésén, hogy nem rendesen csinálta, azaz mi kaptunk egy rendes letolást, és ha minden igaz 3 hónap múlva a szokásos kontrollnál lehet hogy meg kell ismételni a terheléses vizsgálatot. Nála. Mert Domi, aki valahogyan ezekben a dolgokban érettebb, hajlandó ezeket a kéréseket meghallani. Így most tripla lelkiismeret furdalásom van - mert amikor látom, hogy rosszul csinálta, de már nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, akkor is van - és azt érzem, hogy én csinálok valamit rosszul. Mert itt van ez a bolond maximalizmusom. Megint. És bár minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy még csak véletlenül se vetítsem ezt ki rájuk, sokszor bizony nem megy. Ebben az esetben pedig duplán nem megy, és azóta is csak magamat okolom. Mert miért nem tudok négy helyen lenni egyszerre, vagy akárcsak kettőn. Mert szerencsés lévén nálunk apa is mindenben segít, támogat, pelenkáz, altat, etet, sétáltat, hoz és visz, szóval így ketten jutunk négyre. De ezek szerint ez még mindig kevés. Leginkább ilyenkor, amikor hiába kérem várjon meg a befújással, mert látni szeretném, de esélyem sincs odaérni a lakás másik sarkából, vagy ha elalszik a könyv fölött - -néha bizony velünk együtt - akkor már nem tudom felébreszteni, hogy pótoljuk a gyógyszer bevételét. Így most ismét visszatérünk a jól bevált, de annál macerásabb falra kitűzött táblázatos módszerhez, melyen még a gyógyszer adagoló számlálójának aktuális állása is mindig szerepel. Hátha....
Még folytathatnám a felsorolást, akár csak erre a hétre vetítve, de a lényeg benne van. Sokat gondolkozom azon, hogyan csinálhatnám másképpen, tökéletesebben, jobban. Persze, hogy ez is a maximalizmusom :-) Ugyanakkor azt is tudom, hogy már sokat javultunk mind időbeosztásban, mind pontosságban, mind figyelem megosztásban, mióta a kicsik megszülettek, de sokszor érzem még mindig, hogy van mit tanulnunk, fejlődnünk bőven, még gyakorolnunk kell a nagycsaládos létet. De mint ahogyan az élet egyéb területein, most is azt gondolom semmi sincs véletlenül. Nem véletlen, hogy Dávid a mi okos fiunk, akire igenis nagyon büszke vagyok, hogy Domit kaptuk a csupa mosoly természetével (bár ő is képes igencsak hisztizni- ilyenkor szoktuk Barbarának becézni) és végül, de nem utolsó sorban megszülettek az ikrek és mosolyt csalnak arcunkra nap mint nap. Most ismét neki vágok, vágunk a harci feladatnak, még tovább tökéletesíteni a napi rutinokat, feladatokat. Sikerülni fog :-)
És itt magyarázhatom a bizonyítványom, mégis azt kell mondjam, igaza van mégiscsak az orvosnak. Mert Dávid már elég nagy kéne legyen ahhoz, hogy tudja, ha ezzel kapcsolatosan kérünk valamit, azt nem nyűgként kéne megélnie, hanem fontos, egészségével kapcsolatos feladatként, ami valahol az ő kötelezettsége, még akkor is, ha igenis nekünk kell felügyelni. Amit mindig igyekszem maximálisan csinálni, de néha - amikor zűrösebb időszakaink vannak, abból pedig mostanság kijutott bőven (nevtan, dolgozatok, kórházi kivizsgálás, két eleven hét ördög és még sorolhatnám) - beüt a krach. Mint most. Hányszor mondtuk el neki, légyszíves várj meg a befújással, szeretném látni..., Dávid így nem ér semmit, ha rohansz közben..., légyszíves rendesen csináld... Hát most a doktor bácsi szerint az látszik a futás terhelésén, hogy nem rendesen csinálta, azaz mi kaptunk egy rendes letolást, és ha minden igaz 3 hónap múlva a szokásos kontrollnál lehet hogy meg kell ismételni a terheléses vizsgálatot. Nála. Mert Domi, aki valahogyan ezekben a dolgokban érettebb, hajlandó ezeket a kéréseket meghallani. Így most tripla lelkiismeret furdalásom van - mert amikor látom, hogy rosszul csinálta, de már nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, akkor is van - és azt érzem, hogy én csinálok valamit rosszul. Mert itt van ez a bolond maximalizmusom. Megint. És bár minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy még csak véletlenül se vetítsem ezt ki rájuk, sokszor bizony nem megy. Ebben az esetben pedig duplán nem megy, és azóta is csak magamat okolom. Mert miért nem tudok négy helyen lenni egyszerre, vagy akárcsak kettőn. Mert szerencsés lévén nálunk apa is mindenben segít, támogat, pelenkáz, altat, etet, sétáltat, hoz és visz, szóval így ketten jutunk négyre. De ezek szerint ez még mindig kevés. Leginkább ilyenkor, amikor hiába kérem várjon meg a befújással, mert látni szeretném, de esélyem sincs odaérni a lakás másik sarkából, vagy ha elalszik a könyv fölött - -néha bizony velünk együtt - akkor már nem tudom felébreszteni, hogy pótoljuk a gyógyszer bevételét. Így most ismét visszatérünk a jól bevált, de annál macerásabb falra kitűzött táblázatos módszerhez, melyen még a gyógyszer adagoló számlálójának aktuális állása is mindig szerepel. Hátha....
Még folytathatnám a felsorolást, akár csak erre a hétre vetítve, de a lényeg benne van. Sokat gondolkozom azon, hogyan csinálhatnám másképpen, tökéletesebben, jobban. Persze, hogy ez is a maximalizmusom :-) Ugyanakkor azt is tudom, hogy már sokat javultunk mind időbeosztásban, mind pontosságban, mind figyelem megosztásban, mióta a kicsik megszülettek, de sokszor érzem még mindig, hogy van mit tanulnunk, fejlődnünk bőven, még gyakorolnunk kell a nagycsaládos létet. De mint ahogyan az élet egyéb területein, most is azt gondolom semmi sincs véletlenül. Nem véletlen, hogy Dávid a mi okos fiunk, akire igenis nagyon büszke vagyok, hogy Domit kaptuk a csupa mosoly természetével (bár ő is képes igencsak hisztizni- ilyenkor szoktuk Barbarának becézni) és végül, de nem utolsó sorban megszülettek az ikrek és mosolyt csalnak arcunkra nap mint nap. Most ismét neki vágok, vágunk a harci feladatnak, még tovább tökéletesíteni a napi rutinokat, feladatokat. Sikerülni fog :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése