Falak

Nem szokásom nehézségekről írni. Hiszen ez a blog a gyerekeknek íródik amolyan naplónak. De azt hiszem egy kis írás terápia talán nekem is jót tesz. Emiatt került ez a bejegyzés is megírásra. És akkor amiért falak...
Miért van az, hogy amióta nagycsaládosok lettünk négy tündéri gyermekkel, azóta csak falakba ütközünk? Már több mint fél éve folyamatosan olyan eseményekbe botlunk, hogy már tutira megvalósul, amit szeretnénk és akkor az utolsó utáni pillanatban jön egy kívülálló ok, esemény, ami miatt minden sutba dől. Álmok, remények és hit egyaránt. És nincs magyarázat, vagy csak olyan, amit képtelenség elfogadni.

Voltak sikeresebb és jobb éveink, mint az utóbbi kettő. És igen, keressük az új utunkat. Mert kell legyen. Kell legyen új út, ha a régi már nem működik, kell legyen megoldás mindenre. És meg is fogjuk találni. De az ön hibánkon kívül bekövetkezett válságot, változásokat miért kell nekünk ennyire keményen megélnünk a mindennapokban? Miért kell folyton és folyvást olyan lehetetlen és "mesébe"  illő szituációkba botlanunk, mint azt tesszük?
És ezeken muszáj kiakadni, kiborulni, de mikor és hol? Hiszen a gyerekek előtt nem mutathatjuk, hogy  nem minden tökéletes körülöttünk. Nekik nem sérülhet a biztonság érzete. De hogyan nyomjam el a stresszt magamban úgy, hogy az tényleg ne érződjön? Hogy a legkisebb szikráját se érezhessék meg a gyerekek? Hiszen pont ők azok, akik a leghalványabb rezgéseinket is rögtön megérzik, átveszik.
De jöhet bármilyen nehézség, akadály. Semmiért el nem cserélném a két legkisebb születése adta örömöket, szeretetet, boldogságot, a két nagyobb ölelését és a maguk köré teremtett kis zűröket, egymás közti viszályaikat. Még akkor sem, ha sokszor adódnak nehézségek, és érzem úgy, hogy nincs tovább.  Azt is gondolom, hogy amikor elterveztük, hogy bővüljön a "kiscsalád", még egész más volt a világ körülöttünk (jól fizető állásunk volt, nem volt gazdasági válság, sikeresek voltunk az életünk minden területén). Aztán jöttek a meglepetések. Kiderült, hogy ikreink lesznek. A mi életünkben ez egy csoda volt, hiszen egyikünk családjában sem tudunk több generációra visszamenően ikrekről, és a mi két rosszcsontunk természetes úton fogant. És hipp és hopp a két gyermekből nem három, hanem négy tündéri kis betyár lett. És persze jött a válság, ami több oldalról is érintett bennünket, nem is kicsit. De ez nem bűn, hogy mindenki hátat fordítson. Vagy igen? Miért kell úgy ránk néznie sokaknak, hogy azt érezzük, mintha a Marsról érkeztünk volna? Hiszen ezek nélkül is mindig ott a kétely, hogy jól csináljuk-e? Jut-e kellő figyelem mindegyikükre? Jól figyelünk-e rájuk? Jó irányba indulunk, amikor gondjuk van és nekünk csak sejtéseink vannak az okokról, de nem lehet ajtóstul berontani a házba? Nem hiszem, hogy bűn lenne a kiszámíthatóság és tervezhetőség utáni vágyam négy gyermek mellett. Amikor lehet tervezni, amikor meg van a szükséges biztonság, amikor nem kell aggódni azon, hogy csak még egy krach nem üssön be... Hogy az élet minden területén a lehető legjobb döntéseket hozzuk, vagy a maximumot sikerüljön kihozni a nem is könnyű szituációkból.
Mert az első ilyen csapások után még vállat rántunk és talpra állunk, de mit lehet tenni a sokadik után? Persze vállat rántani és talpra állni. Újra és újra. Hiszen e nélkül nincs tovább. Mert mindig fel kell állni, újabb és újabb irányt venni, lendíteni egyet a sors fintorain és tovább keresni az utunk.

Remélem hamarosan megtaláljuk....