Ismerkedés a tengerrel Riminiben

Miután adóztunk a kultúra oltárán és a fiúk sem produkáltak sem lázat, sem túl nagy forgalmat a mosdók irányában, így a délutánt a tengernél terveztük eltölteni. Nem tengerparti szállásunk lévén a legközelebbi tengerparti övezetet vettük célba. Miközben autóztunk lefelé a szerpentines utakon, a fiúk számára nagy kincsre bukkantunk, ami most bár kimaradt a programok sorából, de talán következő alkalommal mindenképpen belefér. Hogy mi is volt ez? Ferrari múzeum.

Leérve a tengerhez, már alig lehetett visszatartani a nagyokat, a kicsik pedig várakozással tekintettek a program elé.

Jéééééééé, itt mennyi homok van.....

Patrik volt a vagány....

....és Oli az óvatos duhaj :-)

A kedvenc kinccsel mindketten jót hancúroztak :-)

Gyere menjünk ki törölközni ....

Ez az egyik nagy kedvencem :-)

2011.08.11.

San Marino

Kora este érkeztünk meg Montegridolfoba. Miután hosszas egyezkedés, alkudozás után a fiúknak sikerült megegyezniük abban, hogy melyik éttermet próbáljuk ki elsőként  és vettünk egy frissítő zuhanyt a hosszúra sikeredett utazás után, a pizzéria felé vettük az irányt.

De mielőtt még áttérnék a következő napra, tartozom egy kis vallomással.

Bár szeleburdi családként nyaralunk és éljük mindennapjaink általában, azért akadnak rendszerek az életünkben, és sarok pontok a mindennapok túléléséhez. Így azért, ha már egy pillanatnyi ötlettől vezérelve lefoglaltam szállásunk (mert négy gyerekkel azért csak úgy nem vágunk neki egy nyaralásnak szállás nélkül), azért nyomoztam egy kicsit a net-en, hogy mégis milyen programokkal lehet gazdagítani és tartalmasabban eltölteni azt a pár nap édes együttlétet. És bár maradt program bőven, hogy ha tényleg jövőre is ide kalauzolna bennünket az élet, akkor se kelljen unatkoznunk, azt hiszem igen tartalmas, de mégis mókás nyaralásunk kerekedett egy két akciós helyzettel gazdagítottan.

Úgy mint mindent, ezt sem tudjuk egyszerűen csinálni. Mármint elutazni, nyaralni, kikapcsolódni. Még szinte ki sem gördültünk a kocsival a ház elől, amikor konstatálnunk kellett, hogy bizony Patrik nyári hasmarsos bacija mégiscsak hagyott nyomokat még kicsiny családunkban. Olivér folytatta a sort, amivel óránként megállásra késztetett bennünket, így kicsit lassabban tudtunk haladni a tervezettnél. Szerencsére már tudtuk a teendőket, sőt azt is, hogy nem kell hanyatt homlok hátra arcot mutatni a nyaralásnak. Reggelre Domi is csatlakozott egy kis lázzal, hőemelkedéssel gazdagítva. Így a tervezett 

Irány a tengeeeeeeeeeer

programon kicsit változtatni "kényszerültünk", mondván meglátjuk mi kerekedik ki délutánra. Azt kell mondanom, hogy igen stramm fiacskáink vannak, akik a kaland és móka kedvéért még a csúnya vírusokkal is felveszik a kesztyűt. Oli hála a kedvenc banánjának köszönhetően beszüntette gyakori pelus cseréjét, Domi pedig strammul kivárta a mosdó közeli helyeket a nap folyamán. Azt hiszem rajta is sokat segített volna, ha nem áll ellen egy kis enterolnak és a banánnak. De hát az ő evészete megér egy külön misét.

Szóval irány az autó és irány San Marino. Azon túlmenően, hogy még gyermekkori emlékeim között kutatva is tudtam, hogy Európa harmadik mini államába igyekszünk, azért olvastam egy kis történetet, hogy legyen miről mesélni a fiúknak város, vagyis inkább államocska néző kirándulásunk során. Nagyjából annyi idős lehetettem, amikor erre kirándultam szüleimmel, és hát az emlékek bizony megfakultak az eltelt évek során. De annál nagyobb örömmel szeretem felfedezni újra vagy elsőre ezeket az élményeket Dáviddal, Domival és persze a legkisebbekkel. Szeretek élményt, emléket adni. Pontosan ezért is szeretem a sok sok fényképet is, és csal mosolyt az arcomra, amikor a fényképeket nézegetve felelevenítik, hogy mi is történt velük.

Annyira szeretem Olaszországot, minden vágyam eljutni egyszer Toszkánába (meg persze még tömérdek másik meseszép tájakra), ez pedig már majdnem olyan. Cédrusok, lejtők, szőlők, olajfák. És az a megfoghatatlan nyugalom, ami a vidékből árad. Imádom. Alig fél órás csodás tájakon történő autókázás után elértük San Marinót. A kis gyöngyszemet a dimbek és dombok között. Miután sikerült leparkolnunk keresni sem kellett merre induljunk, hiszen bármerre is indultunk volna, nem tudtunk volna eltévedni. 

Szeretem ezeket a régi macskaköves kis utcákat a meredek lejtőikkel, bár most így, iker babakocsival azért volt küzdelem a felfelé haladás és persze a lefelé száguldás során :-). 

Tulajdonképpen a csodás panorámán és kilátáson kívül is akad számos látnivaló, például a két torony, amit meg lehet mászni. Mindkettőben kiállításokkal. Mi megmásztuk, pontosabban az egyiket én Dáviddal, a másikat Tom Domival, míg a váltott páros a kicsikkel hancúrozott az általuk és élvezhető részeken :-)

Ugye milyen páratlan? Távolban a tenger, közelben a dombok, városkák, várak itt és ott ....

Ez itt szemben a másik torony a várfallal ...

A gyönyörű panorámát felváltottuk egy kis sétával a várfalak között az óváros felé véve az irányt. A szűk kis utcák telis-tele turista csalogató portékával, éttermekkel.

És milyen is a másik toronyból a kilátás?

Szeretem, hogy bár mindketten mások vagyunk, mégis most is szinte megszólalásig hasonló fotókat készítettünk egymástól függetlenül Tommal, anélkül, hogy összebeszéltünk volna.  Hogy mik is ezek? Hát a látcső, a torony, a lőrések....

.... és virágok.

A tornyok megmászása kellőképpen éhségre ösztökélte a fiúkat, így villámgyors tempóban kellett valami energia utánpótlást találnunk.

Miután a fiúk éhségét sikerült csillapítani, még vetettünk egy gyors pillantást a bazilikára, a városházára és az előtte álló főtérre a csodás panorámájával, majd visszasétáltunk az autóhoz, hogy még beleférjen a napba egy kis pancsolás is a közeli tengerparton, lévén senki nem lett újra lázas :-)

Nem is tudom, de valahogyan szeretem ezeket a régi emlékeket, régi városokat. Szeretem, hogy a fiúk is kezdik szeretni ezeket a felfedezéseket, amiket a régmúlt emlékei adnak.

2011.08.11.

Nyaralás szeleburdi család módra

Mi történik, ha van két felnőtt meg négy gyerek és szeretnek spontán döntések nyomán kalandozni itt és amott?

Hát először is, nem előre megfontolt szándékkal készülődnek a nyaralásra. De azt hiszem ezt már nyár elején az Őrült római vakácioooooooooooo bejegyzésből is kiderült, ezek vagyunk mi. Most is hasonlóképpen történt. Persze ennek mindig találunk jól megmagyarázható indokot, most is akadt szép számmal. Először a költözés, hiszen ki tudja mikorra sikerül kidobozolni legalább nagyjából. Véget kell érjen az edző szezon a fiúknak. Nekem műtétem lesz, aminek van egy határozott időpontja. És még sorolhatnám akár oldalakon keresztül is, de hát az az igazság, hogy nálunk ez szinte mindig így alakul. 

Szóval miután konstatáltuk, hogy nagyjából sikerült beköltöznünk, és most vagyunk szabadságon, mi lenne, ha mégiscsak kiruccannánk itthonról valamerre a fiúkkal. Persze szempont akadt bőven. Legyen jó kicsinek nagynak, jusson benne hely egy kis kultúrának, egy kis bohóckodásnak egy kis pihenésnek, legyen kalandos, de mégis nyugodt, lássunk is és ne is kelljen e a világ végéig utazni hozzá. Kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy látogassunk el déli szomszédainkhoz és fedezzük fel a horvát tengerpart vidékét. Igen ám! De azzal nem számoltunk, hogy ilyen tájt csak konkrét időpontokban lehet szállást találni (pl. hétfőtől hétfőig terjedő időszakokra) és mondjuk hat főre (bár ebből kettő még igencsak kicsi) még inkább lehetetlen küldetés. Ezt tovább sikerült spékelnünk azzal a ténnyel, hogy bár nekünk van útlevelünk, a nagyoknál áthidaltuk még iskola végén a kérdést azzal, hogy EU-n belül személyi igazolvánnyal is lehet utazni, de mi van akkor, ha van még két tündér, akiknek sem személyi igazolványa, sem pedig útlevele nem légyen. Na itt dőlt meg a konkrét időponttól foglaljuk el a szállást lehetőség, azaz szinte minden horvát és szlovén és utazási irodán keresztül és egyéb tengerparton elhelyezkedő lehetőség.

Ekkor jött egy kétségbeeső hullám. Akkor maradunk. De ne máááááááááááááá (a fiúk szavaival élve).

Kitaláltam, hogy város néző útra biztosan akadnak még ilyenkor is helyek, hiszen azok nem hetes turnusokban működnek és csak találunk tengerparti várost. Hát város akadt, de mindenki máshová szeretett volna eljutni. Egyikük ide nem, másikuk oda nem. 

Azért nem adtam fel. Mert bár főszezon van, de biztos akad szállás ennyi főre valahol tenger közelében. És ahogyan keresgéltem keresgéltem, egyszer csak találtam is valamit. Annyira megtetszett, hogy meg sem kérdeztem a többieket mit is szólnának ehhez, egyszerűen fogtam magam és foglaltam. Hogy mit is? ....

Hát élményt, kalandot, nyugalmat és még sok-sok szépséget. És hogy hol? Montegridolfo-ban

És bár még készülnek a bejegyzések a csodás napokról, annyit elárulhatok, hogy mindenki azt kérte, jövőre ugyanide menjünk, jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!!!!!!!!

(A képet a honlapról sikerült ide varázsolni)

2011.08.09

Vitorlázás

Tavaly annyira remekül sikerült a balatoni vitorlázás, hogy megígértük a fiúknak, amint lehet, újra szelet kergetünk a Balcsin. A nyár eleje programokkal zsúfolt volt, a július pedig versenyszezon, a vége pedig késő őszi időjárásra emlékeztetett, de amint kisütött a nap és mehettünk, ismét nekiálltunk szelni a habokat.

A megszokott kis csapat vágott neki a kalandnak. A tavalyi gyenge szellő után, most igencsak erős szélben vágtunk neki a kalandnak, így alig használtunk ki pár négyzetmétert a 70 négyzetméternyi vitorlavászonból. Izgalmas érzés volt megdőlt hajóval szelni a hullámokat....

 

Azt hiszem, hogy még idén ha időnk engedi muszáj lesz megismételni...