Egy felvetés...

Miközben gőzerővel dolgoztunk Dávid jegyeinek javításán, Györgyi néni felvetette azt a gondolatot, ami már amúgy is motoszkált a fejünkben, de valahogy nem tudtuk megtenni a kezdő lépést, kellett egy kis löket.

Hogy mi is volt ez a felvetés?

Tulajdonképpen arról beszélgettünk korábban, hogy szerintem a gyakorlás hiánya miatt tart ott Dávid ahol és ahogy, mert emlékeim szerint, amikor én tanultam a mondatelemzést, akkor nekem tele volt a füzetem és mondatokat elemeztünk tonna szám, egyre több mondatrész felismerésével. Nem tévedtem, mert Györgyi néni szerint is üres volt szinte Dávid füzete. Azt is mondta, hogy szerinte nem Dávid képességeivel van a probléma és jót tenne neki, ha elhoznánk és megpróbálnánk keresni egy másik iskolát, ahol vagy sokkal inkább felkészítik a gyerekeket a felvételire, vagy pedig már egy középiskola, különbözetivel. Egy szó, mint száz, a felvetése az volt, hogy érdemes lenne Dávidot is beíratni egy középiskolába.

Erről beszélgettünk Györgyi nénivel pénteken és elindult egy kisebb lavina. Hétfőn tornaórán történt egy kis "baleset". Szép sérülés Dávid hátán. Szerdán reggel pedig beszélgettünk a tanító nénivel, hogy mégis mi volt a gond. Elég érdekes választ kaptunk, bár ekkor még olyan nagy kérdőjelek nem ugráltak a fejünkben. Kiderült, hogy azért sikerült fellökni Dávidot, mert a gyerekeknek az a baja vele, hogy nem vesz részt a rendbontásban, sőt. Majd ezt a beszélgetést folytatni próbáltuk csütörtökön az osztályfőnökkel, amikor megszületett a döntésünk is. Igazából nagy különbség nem volt a két történet között, csak éppen az nem volt túlontúl megegyező a mi nézeteinkkel, hogy meg kellene verekednie a fiúk közötti rangsorban elfoglalt helyéért. Dávid pedig ezt nem tette, hiszen azt tanítottuk neki, hogy nem verekedéssel kell megoldani a problémákat, ha pedig mégis idáig fajulna valamiért a helyzet, akkor azért vannak ott a pedagógusok az iskolában, hogy ilyen esetben nyugodtan forduljon hozzájuk segítségért. Amit ő meg is tett, de ettől vált céltáblává. A hab a tortán az volt, amikor megkérdeztem, hogy OK. ha holnaptól megverekszik a rangsorért, akkor ez a probléma megoldódik? és ugye természetesen a tanárok is így fogják kezelni ezt és ő ezért nem fog intőt kapni? A válasz pedig az volt, hogy hát egy igazgatói intőt le kell nyelni ennek érdekében. Hetedikben, illeve nyolcadik elején, amikor is felvételizni készülünk. És ezek igenis számítanak.
A fenti előzmények megadták a löketet, hogy mi lenne ha tennénk egy kísérletet. Telefon telefont követett és született egy időpont a különbözeti vizsgára. Alig röpke két hetünk volt az időpontig és talányos feladvány a számonkérés módjára. Alapvetően szóbeli meghallgatásokra kell készülni az öt fő tantárgyból, mint matematika, irodalom, nyelvtan, történelem és angol nyelv. A kért anyag a hetedik osztályban általa tanult és elsajátított tananyagból történő beszámoló, az az a saját tanulmányokról kell majd számot adnia Dávidnak.

Angol és magyartanár kerestetik

Pedig még csak hetedikes. De egyszerűen bármit is tettünk itthon, nem jutottunk egyről a kettőre, na szerencsére azért nem szó szerint, de kettőről a háromra már inkább. Így egy kedves tanító néni ismerősünkhöz fordultam, hogy segítsen valamilyen megoldást találni a problémára. Így kerültünk Györgyi nénihez és Jankához. A nyelvtanon nagyon szépen látszott a javulás és azért az sem mellékes, hogy nem teljesen Dávid volt a ludas, mert két hét után már négyeseket kapott arra, ami korábban legjobb esetben is csak kettesre sikeredett. Így év végére nagyon szépen kijavította a nyelvtan jegyet. Az angollal már nem volt ilyen szerencsék, bár erről közel sem Dávid és Janka tehet, inkább a teljesen működésképtelen tanár és diák viszony volt az ok. Jankának hála Dávid rengeteget javított, de amikor egy szimpla kérdésre, miszerint: "Edit néni, kijavította a dolgozatokat?" olyan választ kapott, hogy: "mit érdekel, úgyis egyes lesz" tulajdonképpen nem hiszem, hogy sok kommentet kell hozzáfűzni. De ettől még a projekt a projekt és örök hála mindenkinek, aki segítségünkre volt ebben, és a továbbiakban is.

Vizsgák

A mi iskolánkban van egy szokás. Szerintem nem rossz, bár a megelőző napok nem mindig kellemesek. Vizsgáznak a gyerekek 4., 6. és 8. osztályban év végén, mintha érettségi lenne. Idén Domi volt soros, lévén negyedikes volt. Négy év anyaga (majdnem) négy tantárgyból. Olvasásból Kincskereső kisködmön, nyelvtanból szinte minden, matematikából nem kevésbé és környezetből Magyarország és minden ezzel kapcsolatos témakör. Azt hiszem remekül teljesítettünk, hiszen három ötös lett és a negyedik négyesről sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy az nem lehetett volna ötös. A két teljesen írásbeli vizsga ötös lett, mind a nyelvtant és mind a matematikát remekül csinálta Domi. A környezet vizsga szintén ötös lett :), szóbeli és egy kicsi írásbeli feladatokkal. Az olvasásra Domi azt mesélte, hogy mindent tudott, végig jelentkezett és minden kérdésre jó választ adott. A szóbelin ugyebár visszacsatolása is volt a válaszok után, így azt hiszem lehet hinni a mondottaknak. Hogy hogyan lett négyes? Nem tudom és nem is jártam igazán utána, mivel a jegy bár az év végi jegy harmadát tette ki, nem nagyon osztott és szorzott, hiszen minden egyéb olvasás jegye ötös volt egész évben.

Gratula Domi, nagyon szépen teljesítettél :)

Életjel

Hát azt hiszem az utóbbi időben jó alaposan eltűntem.

Nem akartam én hanyagolni a blogot, de egyszerűen annyira zűrösek és zajosak voltak a z utóbbi hónapok, hogy nem jutottam a posztok megírásához. Elkapkodni és csak úgy kutyafuttában irkálni apróságokat, pedig ... hát az nem én lettem volna. De most, hogy itt a nyár és talán egy kicsit fellélegezhetünk leckeírás terén, igyekszem pótolni a fontosabb eseményeket.

:)

SIKERÜLT!!!!!

Domit felvették a gimibe.  Rém boldog és élvezi, hogy oda megy, ahová anya is járt.

Állatkert

Múlt héten ünnepeltük a víz napját. Az ovisok "csodás" vízzel kapcsolatos alkotásokat készítettek, és számos gyermekprogram kínálta magát. Megígértem a fiúknak, hogy megnézzük az Állatkertet. Azt nem gondoltam, hogy sarkvidéki programnak nézünk elébe, de ha már ígértünk...

A víz napja alkalmából a gyermekek számára teljesen ingyenes volt a belépő, és még kék kabáttal és csodás ötletekkel további kedvezményekhez lehetett jutni, így a hideg ellenére nekivágtunk a kirándulásnak. 

Nem mondok valótlant, ha azt mondom, hogy kis híján megfagytunk, de a mosolyok számát tekintve megérte. A legkisebbek utoljára még babakocsis korukban voltak, így nagy kerek szemekkel és mosollyal keretük Marty-t, Melman-t, Alex-et és Gloria-t. A pingvineket megtaláltuk :) Sőt, találkoztunk sok-sok Marty-val és Melman-nel. Alexnek és Gloriának azonban hideg volt. Helyettük találkoztunk elefántokkal, köztük a nemrég született kiselefánttal is. Láttunk orrszarvút, madarakat, tigrist (Sirkánt - ha már stílszerűen rajzfilm hősökben utazunk). A nagyok kérésének eleget téve a hős fiúk a mérges házba és a kígyóházban is jártak, bár Patyi inkább kijött hozzám. Megnéztük a jeges macit és a bohóckodó fókákat is. Jó két órát sétáltunk a csípős hidegben. Jaj a krokodil kimaradt, pedig Patyi ott is előadta a "jajjjj, de félek" műsorszámot.

Ideiglenes eredmény

Felkerült a választott iskolánk honlapjára az ideiglenes lista (még március idusán). A saját csoportjában Domi a 7. Öt csoport van, mindegyik csoportba 12 gyermek kerül felvételre. A ranglista 60 első helyezettje. Azt ugye nem kell mondanom, hogy nem 60 próbálkozó volt...

:)

A nyúl rénszarvas szánon érkezik, majd csónakba száll...

Jó ideje nem sikerült írnom. Feladat van bőven, nehézségek is tarkítják napjainkat, de leginkább mégis az időhiány okozta zűrzavar a ludas. Most pedig itt a 20-25 cm hó alig pár nappal Húsvét előtt. A kicsik télapós énekeket énekelnek. Akkor most a nyuszi jón, vagy ismét a Mikulás? Nagy a zűrzavar a természet rendjében is. Ma éppen szakadt az eső, nem is kicsit. Amikor megkérdezi a két legkisebb mivel jön a nyuszi, akkor melyik választ adjuk? Szánon, csónakon, esetleg a fűben ugrálva? 

Második akadály leküzdve :)

Igen felvételi.

Ami igazán nem is akadály volt, hanem sokkal inkább döntés. Megszületett az írásbeli eredménye és meg kellett szülessen a hogyan tovább döntés is. Nagyon persze nem volt kérdéses a dolog, hiszen már december elején húzott minket a szívünk egy irányba (leginkább engem), de tőlem teljesen függetlenül Domit és Apát is. Így már csak az volt kérdés, hogy az akkor megszült véleményt milyen döntéssé formáljuk. Az eredmény sem volt teljesen mellékes, ami szerintem igen is szuper lett tekintve a felkészülési körülményeket, amit az iskola hozzátett és persze a stressz okozta hibázási lehetőséget leginkább úgy, hogy mi azt kértük Domitól, hogy 70 pontot mindenképpen próbáljon meg írni és ő ezt túlszárnyalta. A választott iskolában pedig súlyoztak bizonyos feladatokat, pontosabban mindkét tárgyból 3-3-at, melynek eredményeként 100 pont feletti eredménnyel vághatunk neki a szóbelinek. A héten megszületett a döntés, leküzdöttük a második "akadály"-t is, hiszen mind Győrbe, mind az iskolába leadásra került a jelentkezési lap a megfelelő csatolmányokkal. A szóbeli pedig március 5-én lesz :)

Csak így tovább Domcsi.

...

Igazából nem is tudom, hogy konkrétan mi is indított el, milyen forgószél volt éppen körülöttünk, miért is kezdtem el írni ezt a posztot. Nem most kezdtem, hanem még tavaly, valamikor karácsony előtt. Ez lett belőle.

Azt hiszem nagycsaládosnak lenni, egy külön életforma. Imádom. Minden nehézségével, a zajosságával, a zűrökkel és a szépségeivel együtt. Persze eleve nem kis családban gondolkodtunk, ezt mutatja talán az is, hogy a két nagyobb fiunk után szerettünk volna egy harmadik babát is, persze, hogy kislányt. Kaptunk két tündéri kisfiút. Így lettünk egész azt hiszem. És ha most azt írom, hogy van egy hangfelvétel, ahol kb. három, maximum négy éves lehetek és arról mesélek, hogy ha nagy leszek, akkor négy gyerekem lesz, kettő fiú, kettő lány? Na erre varrjunk gombot. Mert bár nem lett kislányom, de van négy csodálatos kisfiam, a szivárvány összes színével, tulajdonságával, jellemével megáldva. Nagyon hasonlítanak és mégis annyira mások mind. 
Korábban csodáltam a három gyermekes családokat, honnan lehet energiát keríteni ennyi gyerekhez, hogyan lehet megoldani, hogy jusson mindenkinek olyan minőségi idő, amire vágyik és olyan szeretetnyelv, amire szüksége van. Jó persze tudom én azt, hogy sok minden rutinból megy egy idő után, de a szeretet nem rutin, az odafigyelés nem tud rutinná válni olyan értelemben, ahogyan azt én "szeretem". Ebből gyakran vívok magammal lelkiismereti háborút. És hát immáron lassan négy éve erőteljesen gyakoroljuk ezeket a feladatokat, hol több, hol kevesebb sikerrel. Amikor kevesebb a siker, azt mindig kudarcként élem meg, ami nem jó, mert olyankor sokkal nehezebb mosolyogva tovább lépni és csinálni tovább. 

És hogy most miért születik ez a poszt (azon túl, hogy a konkrét eseményekre már nem is emlékszem)? Mert vívódom. Mi a jó és a kevésbé jó, melyik lehet a helyes irány, jól nevelünk, ha mégis vannak nehéz napok és hetek itthon? 

Hát a téma a nevelés. Szerencsére mi ketten nagyon hasonlóan gondolkodunk ezen a téren, de körülöttünk annál színesebb a skála, már csak családon belül is, ami rendszeres időközönként, mindig előkerül.
Azt hiszem, hogy igazából nekem/nekünk jól nevelt gyermekeim vannak, akik azért tudják azt, hogyan kell viselkedni (már persze a koruknak megfelelő mértékben és a kortünetek melletti elvárások szintjén). Jól tükrözi ezt az iskolai magatartás jegy, a tanári visszajelzések, az óvodai visszacsatolások is. Na de itthon?
Ha azt hallom róluk, hogy jól nevelt, tisztelet tudó, segítőkész, udvarias, nincs vele semmi probléma ezen a területen, akkor szerintem tényleg jó irányt mutathatunk neki (bár ez majd csak jóval később fog igazán kiderülni). Ha tudom, hogy a kicsik ügyesen beilleszkedtek az oviban, nem verekszenek, betartják az alapvető szabályokat, náluk sem lehet nagy gond. A legutóbbi szülői értekezleten például előtérbe került szintén a magatartás kérdéskör, hiszen felsőben ez már elég kemény probléma az iskolában is. Megnyugodtam. Egyrészt azért, mert fiaim vannak és ez már eleve hoz magával némi nemű történéseket, hiszen nem ültek sosem a popsijukon kettő percnél tovább, és nem csendesen babáztak, hanem igencsak hangosan tudtak autózni, repülni, legózni. Csak úgy csendesen megsúgom, ma sincs másképpen, ha igazán belefeledkeznek a játékba. De talán ezzel alapvetően nincs is baj. Másrészt, mert ha pedagógustól hallja az ember, hogy a csak és kizárólag jelesekből álló magatartás persze nagy öröm és ritka kincs, de azért az igazi gyerekek inkább a négyes és ötös között lavíroznak, hiszen akkor azért megvan bennük a kíváncsiság, a kajlaság, de ott lapul az engedelmesség is, mert figyelmeztetés, kérés után változtatni képesek és hajlandóak együttműködni.
Tudom, hogy ez működik a nagyoknál a suliban és azt is tudom, hogy a kicsiknél is. Tudom, hogy Patyi a reggeli hiszti közben még kérésre sem köszön néha az oviban a csoportszobába bemenet, de egyszerűen nem ér rá a sok "Tudom, hogy nem jössz vissza? Soha nem fogsz visszajönni..." mondat között. Azért tudom, mert délután kérés nélkül szalad ad puszit, integet és köszön el vagy százszor, mire mindketten felöltöznek, és elindulhatunk hazafelé, vagy ugyanezt teszi a kevésbé nyűgös reggeleken.

De mi újság itthon? Itthon tudnak tombolni. Nem csak itthon itthon, hanem a nagyszülőknél is. Mind a négyen. Van ebben napközbeni, hét közbeni kompenzáció visszacsapódás, kamaszkor, felgyülemlett feszültség kitombolása. De amiért igazából írom mindezt, hogy a tombolásnak mindig van eredménye. Na nem pozitív. Ilyenkor szoktuk meghallgatni, hogy miért nem tudnak halkabban beszélni, csúnyán beszélnek, veszekszenek, szemtelenek, nem lehet velük bírni és még sorolhatnám, és persze a konklúzió mindig az, hogy mert nem vagyunk elég szigorúak, következetesek, nem neveljük őket rendesen. Egy darabig mindig próbáltuk megmagyarázni a "bizonyítványunk", ma már igyekszünk ezt kikerülni.
Hangosak. Eleve már az alapzaj több, hiszen nem ketten vannak vagy egyedül, hanem négyen. Mi ilyenkor az első gyermeki reakció? Igyekszem túlkiabálni a másikat és akkor majd meghallják, hogy szeretnék valamit, vagy énrám fognak figyelni. Jó persze, mi felnőttek tudjuk, hogy ez nem így van, hiszen akkor is figyelnénk, ha normális hangerősséggel, hangnemben érkezne a mondandó, de azért van ráció is abban, hogy hangosak. Ettől függetlenül én sem szeretem amikor ordibálnak, sőt, általában csitítjuk őket, hiszen a mai falak már nem mindig hang-szigetelnek tökéletesen. Sőt.
Veszekszenek. Ezt persze nem négyen együtt követik el, leginkább a két nagy civódik egymással, illetve mostanában a két legkisebbel. Ez utóbbit még megértem, hiszen mostanában semmi sincs biztonságban tőlük. Szó szerint. Még a szekrény tetején sem. 
A két nagyobb ennyire nagy civódására még keresem az okokat. Hullámzó a viszonyuk. Vannak időszakok, amikor majdnem harmóniában léteznek egymással, megvan közöttük a kis kópésság, és azután jönnek a hullámvölgyek. 
Az egyik tipikusan vita, amikor el kell dönteni, hogy melyik játékkal játszanak EGYÜTT pl.: X-Box-on), vagy melyik filmet szeretnék megnézni ketten együtt. Dávidnak vannak nagy kedvencei (kettő -  három), amiket akár egész nap képes nézni, hallgatni. Ettől Domi igencsak fel tudja magát pörgetni, amit meg is értek, hiszen sokszor én is szólok nem csak nekik, de a kicsiknek is irányítottan, hogy akkor most nem a Verdák 2-t teszem be, hanem keressünk valami mást, amit ugyanúgy szeretnek. 
A másik nagy vitatéma mindig a tanulás körül zajlik. Leginkább azon, hogy Domi miért nem kell annyit tanuljon. Ebben persze adva van az is, hogy ő még alsós, és persze bizony a kettőjük közötti óriási különbség is, hogy Domi tanulása sokkal hatékonyabb, mint Dávidé. Egyrészt, nagyon ügyesen ki tudja kapcsolni a külvilág zajait (mint öcsik, TV, háttérzaj), másrészt képes nagyon koncentráltan a feladatra összpontosítani, és ezért sokkal gyorsabban túl van a házi feladatokon. Ha pedig tanulandó feladat van, akkor képes egyedül, önállóan megtanulni sokszor teljesen hibátlanul, néha pedig kicsi javítani valóval, amit ismét rövid idő alatt megejt és jön, mondja fel a feladatokat. Dávid ezzel szemben az írásbeli feladatokat nagyjából önállóan megcsinálja, de nála a tanulás, ha nincs kontroll, akkor nagyjából ennyiben ki is merülne. Önállóan megtanulni valamit pedig egyenlőre nem túl hatékonyan tud. Ebben sajnos még benne vannak a korábbi zűrjeink, mind a korábbi iskolával, az ottani napközi nem túl hatékony működésével. A figyelme pillanat alatt elkalandozik, amiben persze a kamaszkor is rendesen ludas. Na és a lustaság. Ami ebből pedig a lényeg, hogy jóval több időt kell a könyvei felett tölteni, ami bizony sokszor csattan rajtam vagy Domin. És persze az sem mellékes, hogy Domi is tanulékony, így már elkezdte utánozni a nem tudom, nem értem, miért kell, nem akarom kezdetű mondatokat. Szerencsére ma még ezt csírájában le is tudjuk zárni.
A harmadik terület, ami pedig mindig civódásra az okot a testvérféltékenység. Szerencsére nem állandó vendég nálunk és sokszor jól is kezelhető a fiúknál, de azért akadnak állandó momentumok. Azt nem tudom, hogy másoknál, ahol "sok " a gyermek hogy van, de nálunk Dávid nagyon féltékeny tud lenni. Leginkább Domira. Mert Ti a Domit jobban szeretitek, neki mindent szabad és még sorolhatnám. Na persze ez nem egészen így van, mert természetesen neki sem szabad mindent, csak vele kevesebbet kell harcolni, és ezt éli meg Dávid a "jobban szeretitek" felkiáltással. Amúgy, csak úgy csendesen, azért neki sokkal több mindent szabad, már csak a három év korkülönbség miatt is, hiszen korábban volt telefonja, korábban lett facebook-ja, el szoktam engedni sétálni, találkozni a barátokkal akár szülői felügyelet nélkül is... Persze ezeket átmenetileg vissza is lehet vonni, amikor büntetni muszáj. Pedig szerintem ez nekem jobban fáj, mint neki. 
Időnként csúnyán beszélnek. Nem itthon tanulják, sőt amennyire lehet tiltjuk is, bár mint tudjuk a tiltás eredménye mindig.... De pont a héten mesélte apu, hogy amíg várja őket az iskolánál tanítás után, addig hallja milyen csúnyán beszélnek a gyerekek, ahhoz képest pedig amit Dávidéktól hallani, szinte semmi. Csodálkoznak hogy lehet ez... Persze én is, mert ha elvileg sehol nem divat otthon, akkor mégis honnan jön? A nagyobb baj, hogy a két legkisebb is hallja, majd ha éppen olyanjuk van, akkor mondják is. Náluk még a "nemszabad" használ is, és akkor hosszabb-rövidebb ideig nem hallani tőlük, szerencsére oviban nem divat és ott nekik sem jut eszükbe. De minden esetre nagyon aggasztó, hogy hiába figyelünk erre itthon, ha a majdnem egész napos közeben ez a divat, illetve nem is jó szó erre a divat, inkább a megszokott. Mit lehet tenni? (Mármint az itthoni nem használat és szidás-tiltás mellett?)
Nem is tudom, még annyi minden lenne... de majd legközelebb :)

Lak csere

Úgy látszik ez már január végi, február eleji "hobbinkká" válik. Mármint a költözés. Idén sem volt ez másképpen. Határozott idejű volt a szerződésünk. A cég, aki az ingatlanok egy részét kezeli ott a környéken nem hosszabbít, és ez alkalommal mi sem bántuk nagyon. Bár a környék szép volt, a közlekedése jó, de az erdő közelsége és a közeli domb bokrai viszont remek szálláshelyül szolgálnak. A fiúk pedig féltek. Hosszú távon pedig nem volt megoldás a hozom-viszem taxi szolgálat, illetve a BuszMetroVillamos kísérő szolgálat sem, leginkább a négyen négy felé állapotok miatt. Elborítottak bennünket a dobozok, bár nem úgy, mint a képen, mi nem kerültünk a dobozok alá, annak ellenére, hogy igencsak 100 felett volt a darabszám. És akkor még nem beszéltünk a bőröndökről és a bútorokról. Volt két hetünk dobozolni, keresni, találni, költözni. Közben az egyik legkisebbnek asztmás rohama lett :(. 

Krupp és asztma :(

Ma ködös reggelre virradtunk. Ezt anélkül is tudtam, hogy kinéztem volna az ablakon. Négy ugató "kiskutya" került a négy kisfiam helyére. Patyi már este köhögött, elég csúnyán, így nem rizikóztam meg, hogy kúp nélkül vágjunk neki az éjszakának. Emellett persze ventolin ezerrel. Reggel már Oli is köhögött, és Dávid és természetesen Domi is. Szép kilátások....

Félév...

Pénteken csak részben kaptunk bizonyítványt. Mint említettem Domi felvételizett, így ő nem volt suliban, majd ma kapja kézhez a félév dokumentált eredményeit.

Dávid megkapta. Bár panaszra annyira nem lehet okom, ismerve őt, azért igen csak van 3 olyan jegye, ami nem felelt meg az év elején támasztott követelményeknek. Egyért nem vagyok mérges, mert ott látszik a javulás, de a másik kettőnél, leginkább az egyiknél, NAGYON. 

Amiért és amire nem haragszom. Azért nem, mert tudom, hogy a gyengébb csoportból átkerülni az erősbe felzárkózást igényel már önmagában, ráadásul azért lemaradások is voltak a két csoport között a tananyag tekintetében. Ami miatt még nem, hogy az év eleji gyenge, harmatos (eléggé) indulás után, most a félév végén már csak négyesek és egy becsúszott hármast hozott haza. Ez pedig a matek. Tudom, hogy e mögött van munka is, mert járt korrepetálásra, ami tényleg hasznos is, másrészt pár alkalommal voltunk külön órán is.

Amire nagyon haragszom, mégpedig azért, mert ha félévzáró nagy dolgozatot nem blicceli el tanulás terén, akkor most ott egy jeggyel jobb áll. Ez pedig a nyelvtan. Simán négyest kaphatott volna. 

És akkor itt leírom azt is, hogy mit kértünk tőle szeptemberben. Azt kértük, hogy amiből ötös volt, ott szeretnénk, ha megtartaná és lehetőleg négyesnél rosszabb jegye ne kerüljön a bizonyítványba. Ez alól egy kivételt tettünk ez pedig az angol volt, ahol a minimum elfogadhatóságot a hármasban jelöltük meg, bár azért szerettük volna, ha megtartja a tavalyi négyest. Sajnos ezt nem sikerült megvalósítania és ebben igencsak ludas őurasága is. Mindjárt az is leírom miért.

Az irányban is tartozom egy kis magyarázattal, hogy miért volt itt kivétel a részünkről. A régi iskolában egészen másképpen tanulták az angolt. Már tavaly egy "hatalmas" űrrel kezdtük az iskolaváltás után az évet, de a gyengébb csoport teljesítményével viszonylag hamar sikerült felvenni a versenyt. Bár sokat harcoltunk azon, hogy nyelvet csak úgy lehet tanulni, ha minden nap előveszi és folyamatosan tanulja a szavakat, azért a küzdelmeinket mégis siker koronázta, mert négyes volt. Idén a nagy  osztálylétszám csökkenés miatt a két osztottan tanított tárgyból megszűntek a csoportok (matek és angol). Tudtuk, hogy a gyengébb csoport és a haladó között azért rendesen van különbség a tudás szintben és már a jegy megtartásáért is kemény harcot kell folytatni önmagával, így történt, hogy azt kértük hármasnál rosszabb ne legyen. És akkor mi is az ő vétke? Leginkább az elbliccelt korrepetálások, a hatalmas lustaság, és a nem folyamatos tanulás. Itt is sikerült elég gyengén indítani a félévet, mert azt hiszem két-három hét alatt igeidőket nem lehet elsajátítani rendesen, de az gondoltuk, hogy utána egy erős készülök, tanulok metodikával hasonló eredmény elérhető, mint a matematika terén. De ehhez bizony oda kellett volna tennie magát neki is, mert bár magyarázhatjuk a nyelvtant, de a szavakat nem tanulhatjuk meg helyette, ráadásul már tudnia kellene, hogy azt is tudni illik, ami nem most volt, hanem két hete adták fel, és bizony a már megtanult szavakat nem fogják minden egyes alkalommal újra feladni, hanem elvárás azok tudása, ismerete. Ja és hogy fordítani és tudni kéne? 

Azért alapvetően nem hozott rossz bizonyítványt, mert átlagát tekintve négyes, és kapott szaktanári dicséretet és igazgatói dicséretet is mellé. Úgyhogy kismanó: Mi lenne, ha megráznád magad és azt nyújtanád amire tényleg képes lennél? 

Domiét mint írtam még nem kaptuk meg, de nála nagyon nincs okunk panaszra, hiszen tudom, hogy a két négyes, ami most lefelé kerekítődött, év végére simán ötös lesz, mert azért egy kicsike jó indulattal most is lehetett volna javítani, ha felel. De sajnos már nem 4,5 a kerekítési határ, hanem 4,61-től kerekítenek felfelé. :) Sebaj. Azt hiszem hogy nagyon szép lesz ez így is, egy kiváló német jeggyel, jeles magatartással és szorgalommal kiegészülten.

Első akadály leküzdve :)

Elérkezett a nagy nap. Megmérettetés. És bár azt gondolom, hogy ha netalán a végeredmény nem a várakozásoknak megfelelő lenne, akkor sem történne tragédia, mégis azt gondolom, hogy fontos esemény volt ez a nap. Nekünk is, hogy jól ismerjük-e a gyermekünk, illetve Dominak is. 

Azt mindenképpen el kell mondani, hogy a felkészülésben ha nem is mindig volt tökéletesen partner, de maximálisan kivette a részét a munkából. Csinálta, gyakorolta. Ügyes volt. És bár nem születtek itthon tökéletes feladatsorok, de a körülmények sem voltak azok. Jóóóóóóó, persze tudom, hogy magán a felvételin sem azok, hiszen izgulás, stressz és még sokféle összetevő van. De. Valljuk be, azért ott még sincs két örökösen kiabáló hároméves mellette, akik mindenképpen neki akarnak mondani valamit, vagy tőle szeretnének valamit, nem bömböl a kedvenc film a háttérben (amit ő is sokkal szívesebben nézne), nem bosszantja a bátyja valami nüansznyi dologgal és még sorolhatnám.

Azt hiszem a célunkat a felkészülés során elértük, ismerkedjen meg a menettel, a feladatok típusaival, gyakoroljunk rá, legyen feladata a fogalmazás megírása, lássa, hogyan értékelik és tudjon kidolgozni rá megoldási technikákat. Ezalatt értem azt, hogy melyik feladattal érdemes kezdeni, mire kellene több idő, melyik amelyikkel mindenképpen el kell készülni, mert bizony sok pontot ér. És persze maradjon idő valamennyi arra is, hogy átnézhesse. Igazából volt, van egy elképzelés, hogy ismerve Domit, mennyi az a pont, amire képes és azt meg tudta-e ténylegesen írni. Reméljük így lesz :)

Szóval miután felkészülés terén azt hiszem mindent elkövettünk, ami elkövethető, már csak az izgalmi állapotot kellett minimálisra csökkentenünk, erre pedig bevetettük apát :) Mert ha ők ketten együtt vannak, akkor ott móka van és kacagás, aminél jobb stresszoldást el sem tudok képzelni. Azt hiszem ez a módszer most is bejött. Szerencsére látható jelét az izgalomnak nem láttuk Domin, legalábbis amit igen, az a teljesen elfogadható keretek között mozgott, akárcsak, ha az iskolában írnának dolgozatot. Bár ő is tisztában volt az esemény tétjével, azért ezt a terhet igyekeztünk levenni a válláról. 

Végeredményként pedig visszakaptam közel két óra elteltével egy mosolygós kisfiút, aki azt mondta, hogy nem volt nehéz, és egész jól sikerült alkalmaznia a megbeszélt taktikákat. :) Kell ennél több? Azt hiszem nem. Mert azt semmiképpen nem szerettem volna, ha kudarcként éli meg az írásbelit, még akkor sem, ha.... De ez nem fordult elő, hiszen nem adtunk rá esélyt :)

2013/2.

... és jöhetek a tervek, álmok, célok, fogadalmak... :)

Nem is tudom hol kezdjem.

Talán ott, ahol az előző részt is kezdtem. Minden létező követ megmozgatunk továbbra is annak érdekében, hogy a negatív hullámunknak véget tudjunk vetni és el tudjuk kezdeni visszaépíteni az életünket a korábbi medrébe. Ennek is nagyon sok színe van természetesen. Két fix munkahely megtalálása, minek következtében a rendezendő dolgainkat rendezni tudjuk úgy, hogy szép lassan elérjük azt a szintet, ahol nem kell tologatni és sakkozni, vagy ha netán mégis szükség lenne rá, akkor  a  megfelelő sorrend legyen csak a szempont, ne pedig mérlegelni kelljen a dolgok léte, nem léte között. De a fogadalmak és álmok, célok tervezése során nincs lehetetlen, így elhatároztuk, elhatároztam, hogy ez idén sikerül.

Gyerekek. Nagyon szeretném megtalálni végre a megfelelő nyomógombokat. :) Azt hiszem sokat segítene a mindennapi harcok, viták minimálisra csökkentésében. Persze tudom én, hogy kamasz gyermekkel senkinek nincs könnyű dolga, meg értem én, hogy a kicsik csak elevenek. 

Alapvetően nem szeretem a muszáj dolgokat, de vannak bizonyos, elvárhatóan kötelező ténykedések, amiknek bizony eleget kell tennünk. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolába és óvodába járnak. Az iskolásoknak bizony akadnak házi feladataik is, amik arra várnak, hogy elkészüljenek. Az ovisoknak pedig délután is kijár a játék. Ez bizony nagyon kardinális kérdés, amikor a Nekem miért kell kezdetű nótára kell válaszolni. Ahhoz pedig, hogy senki ne zavarjon senkit a saját teendőiben bizony nagy szervezés szükségeltetik, és egy nagyobb mérvű, új keletű szabályrendszer felállítása szigorú szankciókkal, amiket bizony be is kell tartani ahhoz, hogy eredményt is hozzanak. Nem feltétlenül minden az ő részükről szükségeltetik.Ilyenek például a szabályok, amiket bizony nekünk kell felállítanunk.

 Az egyik, nem számukra kiszabott feladat és szabály erre az esztendőre a logisztika, mely valljuk be elég hangsúlyos, viszont annál nehezebb része életünknek. Hat ember mindennapi dolgait úgy összehangolni, hogy működőképes, élhető, rendszert alkosson, nagy kihívás. Ennek szeretnék még inkább specialistájává válni. Mert persze az már "majdnem tökéletesen" megy, hogy az egyik program lehetőleg ne ütközzön a másikkal egy és ugyanazon személy tekintetében. Nem ennyire egyszerű a feladat, ha már a számba jöhető összes személyt nézzük és tudva lévő, hogy a célállomásokig is el kell jutni mindenkinek és onnan pedig haza, és a lehető legkevesebb holt idővel, a kicsik legkisebb rángatásával. Igyekszem. Amikor pedig azt gondolnám, hogy megvan a válasz és a jó megoldás, persze olyankor szokott az élet közbe szólni, de ilyen idén nem lesz :).

Ami viszont már mind a négy kiskorú feladata és kötelezettsége (lenne), hogy a kiszabott nem túl nagy számú szabályt betartsa. Az egyik ilyen például a két nagyobb tekintetében, hogy az iskolatáskát nem reggel kell bepakolni szaladva két perc alatt, hanem még este elalvás előtt, hogy tuti ne maradjon itthon semmi. A kicsiknek szerencsére még csak a szeretném vinni motyója van :) A nagyoknál viszont részemről elvárás, hogy koszos edzőruha landoljon végre a szennyesben és igencsak hálás lennék, ha helyette a tisztát ők pakolnák be, mert akkor nem kéne hallgatnom -7 fokban, hogy nem raktál váltó zoknit..... Mert bár a szennyest, ha nem látom a megfelelő helyen, dühömben én rángatom ki a táskákból, hogy legalább a tiszta ne legyen vizes, koszos, de bevallom nem mindig emlékszem kristály tisztán mit is kellene a helyükre betennem és kinek (zokni, poló, nadág, alsó, pulcsi, futóruha, edzőcipő....) 

Valahogyan a délutánok rendjét is jó lenne ennél biztosabb keretek közé szorítani, mert ez az első két hét igencsak kaotikusra sikeredett. Tudom, hogy még a szünet utóhatása is benne lehet, de nem vigasztal. Valamilyen olyan megoldáson töröm a fejem, amiben egy kicsit kicsi is nagy is megtalálja a helyét, feladatát, mindenkinek jutna egy kis odafigyelés talán 100%-ban is, még ha csak rövid időre. Sajnos mind akarnok, mostanában. Aminek részben örülök, mert szerintem fontos az akarat, az visz előre az életben. Meg az álmok. Azokat szeretném, ha megőrizhetnék és a valóság nem rombolná őket. Azt hiszem ez manapság nem könnyű feladat. De visszatérve a délutánokra. Viszonylag kis helyen vagyunk sokan, de jó lenne a nagyoknak egy kuckó, ahol béke és nyugalom honol, nem zargatják őket a kicsik másodpercenként. Az is lehet, hogy a kicsik szobájában (ami tényleg kicsi, hiszen a beépített szekrény uralja - és albérlet lévén ezzel nem tudunk játszani) kéne alkotnom valami nagyot, hogy kedves legyen nekik, szeressenek ott lenni, játszani. Még ötletelek, hiszen aktuálissá válik (vált) már az ágy csere is náluk, de még nem tudom a tuti megoldást (kis hely, két ágy, emelet veszélyes....).

Álmok. Gyerekekre hangolva. Annyi inger éri őket a külvilágból, ráadásul szerintem elég sok közülük nem feltétlen a korosztályuknak való, csak éppen húz az ár. Mert kérdem én... minek egy tizenévesnek (na nem nálunk, de körülöttünk aztán rendes mennyiségben) Apple telefon? vagy akár a legprofibb Samsung? - na ilyenük az enyémeknek egy darabig még biztosan nem lesz-, mire tudja használni a netbook-ot, a tablet pc-t? Még a netbook-ra azt mondom, hogy hasznos, ha van, mert vannak bizony olyan házi feladatok, amikhez már igencsak kell a számítógép, internet és nem jó veszekedni rajta, hogy most anya dolgozik rajta, vagy apa, vagy pedig ki írja a házi feladatot. De szerintem a tablet gépeken egy gyerek fényképet néz, netezik, játszik. Ezt lehet a számítógépen is, nem? Jaj ez a világ. Szerintem sokkal fontosabb, hogy élményeket kapjanak. Tudjanak örülni az együtt töltött időnek, ami nagyon fontos. Tudjanak szeretni igazán. Élmény legyen egy jó mozi, színház, séta, beszélgetés, minőségi idő. Mindezek persze nagyon is személyre szabva. És mindezeket persze nem csak azért gondolom, mert négyen vannak és a fentebb felsoroltak nem éppen a kedvező árkategóriás termékek közé tartoznak. De amikor a villamoson fényes nappal kést ránthatnak, elvehetik a gyerekektől az értékeket és számtalan ilyen és hasonló történetet lehet hallani, akkor bizony féltem is őket. Féltem, mert szerintem még kicsik és egy ilyen helyzetben még egy felnőtt sem biztos, hogy tudja melyik út a helyes, hát még egy gyermek. Idén is igyekezni fogok sok közös sétát, kirándulást összehozni, mindig egy kis ezt, egy kis azt belecsempészve. Tudom azt, is, hogy ezek nagy része a szünetekre korlátozódik, hiszen amikor őrület van, akkor még levegőt venni is nehéz.. 

Miután nem kicsit vagyok maximalista... Meg kell tanulnom még mindig sok mindent. És persze vannak remek támpontot adó módszerek, még eddig nem sikerült alkalmazni a nagy rohanásban. Pedig de szeretném, ha nem állna feje tetején a ház reggel miután elhagyjuk a lakást, vagy este elalvás előtt legyen energiám még elpakolni amit kell. Jó lenne, ha reggel elsőre ki tudnám nyitni a szemem és csak úgy pattannék ki az ágyból. Megfogadom mindig, hogy nem gyűjtőm a vasalandót egy hétig, mert az már nagyüzemi mennyiség, de hét közben vasalni.... Szeretném ha minden nap lenne legalább negyed órám csak magamra, amolyan kicsit befelé figyelő, nem két álmos pislantás között olvasó, nem rohanó sétáló kávézós kicsike idő.  Remélem idén meglelem. Jó lenne, ha a memóriám végtelen kapacitással bírna és sohasem felejtenék el dolgokat, mint például kérdőív visszaküldése iskolába, gyüminap az oviban, levelek postára adása, csúsztatott leckék kikérdezése (pl vers tanulás), .... Mindezek persze eszembe jutnak, de már csak az éppen utolsó pillanatban, vagy egy kicsivel utána.

Szeretném, ha maradéktalanul éreznék és tudnák a fiúk mennyire fontosak nekem mind az öten :), és hogy mennyire szeretem őket. És bár előfordul, hogy muszáj nemet mondani, büntetni, ugyanakkor motiválni, dicsérni, de mindezektől függetlenül a legfontosabbak ők, és nem csak az egyikük, másikuk, hanem mindannyian, együtt, egyszerre. És bár nehéz ezt kivitelezni, mert a nap csak 24 órából áll és néha bizony a 48 is kevés lenne, de azért igyekszem. Szeretném a türelmet még nagyobb maximális üzemmódban birtokolni, ami rohanó világunkban néha bizony nagyon nehéz. Jó lenne, ha a napi rohanás, stressz továbbra sem rajtuk csattana feszültséggel teli légkörben itthon. Erre eddig is igyekeztünk nagy hangsülyt fektetni, a jövőben sem szeretnénk ezt másképpen. Mert azért csendben bevallom, teljesen még nem sikerült elsajátítanunk ennek a tökéletes művelését. Szeretném a maximalizmusom a gyerekek tekintetében ténylegesen személyre szabottan átvetíteni csak, nem pedig a saját magam felé totális maximalizmusban részesíteni őket. Van aki felé majdhogynem működhetne is, de akad olyan is, akinél igencsak gyakorolnom kell ezt kordában tartani és csak a lehetőségeihez képest alkalmazni. Azt hiszem már sokat fejlődtem ebben a tekintetben, de nem szeretném abba hagyni ezirányú fejlődésemet.

Elindultunk egy úton, a változás útján. Persze alapvetően elhatározás kérdése a dolog, de az élet mégis tud akadályokat gördíteni utunk során lábaink elé, amikkel vagy megvívjuk csatáinkat é erősödünk, vagy ezáltal feladjuk. Na ezt nem tesszük. Az álmokért meg kell dolgozni az igaz, de feladni annyit tesz, mint feladni az életünket. Ezt biztosan nem tesszük meg idén sem, kitartunk céljaink, terveink, álmaink mellett.

Kettesben feltöltődés. Fontos. Nem napok, nem éjszakák, de órák, amikor nincs ovi, suli, lecke, munka, háztartás, CSAK mi. Szeretném ha több ilyenben lenne részünk :)

És még lapokat, oldalakat írhatnék tele álmokkal célokkal tervekkel, fogadalmakkal, mert bőven van még a tarsolyban...

Esték

Kaotikusak. Talán ez a legjellemzőbb szó. 

A két kicsitől azt várná anyukájuk, hogy elfáradnak az Óvodában és egy kis nyugodtabb, csendesebb elfoglaltság is elegendő számukra délutánonként és így teret engednének a két nagyobbnak. De nem. Ők nem fáradnak el, sőt ezerrel pörögnek délutánonként. Igaz időnként vegyül bele egy-egy nyugodtabb perc is, amikor két-három másodpercig képesek vagy a fotelban csücsülni vagy a színezőt forgatni a kis asztalnál. De alapvetően hangosak, zajosak, pörgősek, és még csak véletlenül sincs kedvük az alváshoz, de legkevésbé mindezt a saját szobájukban. És kezdetét veszi az órákon át tartó hiszti. Szomjas vagyok, pisilni kell, még nem kaptam kakaót (persze hogy kaptak, meg ettek is, szomjasak sem lehetnek, a pisilésen is túl vagyunk már...), miért nem apa jön, ha apa megy, anyát akarom, de a legjobb az, amikor egyikük apát, másikuk pedig engem szeretne, de minden áron. 

Mindeközben persze még van két kicsikét nagyobb kisfiunk, akiknek ellenőrizni kellene a leckéjét, vagy kikérdezni a megtanultakat, de hát a totális szétszakadásban.... És persze ha a csend és a békesség kedvéért bekerül a Verdák 2 vagy a Fel vagy valamelyik aktuális kedvenc és esetlegesen lehetne a nagyobbakra figyelni, akkor ugyebár nem is kell mondanom, hogy ők is tátott szájjal nézik, akár hanyadszorra is látják bármelyiket. És akkor jön a hiszti folytatása, mindjárt megyek, pillanat, és még sorolhatnám a kifogásokat itt is, miért nem érnek rá jönni éppen. És örülök, ha kész a lecke írásos része és nagyjából túl vagyunk a tanulni valókon is fél tízre, hogy mehessenek aludni.

Nem tudom máshol hogy van, de nálunk az esték csak úgy elröppennek. Még éppen hogy csak öt óra vagy fél hat múlt és máris hipp hopp itt a nyolc majd a kilenc majd a tíz óra. És bár leghőbb vágyam lenne a két legkisebbet úgy fél nyolc és nyolc között ágyban tudni, de egyszerűen nem akaródzik sikeredni. Nem találom az ideális arányt a két nagyobb és a kicsikre történő odafigyelésben délutánonként, aminek csak részben oka, hogy már ikreink sem kapnak belőlem nap közben, ezért érthetően délután igénylik anya totális figyelmét, de leginkább azért, mert fél másodpercre sem lehet őket figyelem nélkül hagyni. De a nehezebb inkább a két nagyobb. Dávid eddig sem volt könnyű eset, mert teljes kontakt nélkül nem figyelt a saját feladatára, pontosabban rögtön kibillenthető a feladathelyzetből. Nem is ez a jó szó. Hanem inkább az a tény, hogy ha lekerül róla a szem, akkor már nem érzi a kötelezettséget, nincs kényszer és rögtön mentesíti magát, feláll, mást csinál. Eddig Domival nem volt ilyen probléma, ha feladat volt, akkor csinálta, amíg elkészült. De új év új szokások... nem tudom, de már ő is a 100%-os kontrollt igényli, igényelné, mert nincs meg, hiszen lehetetlen négy felé 100%-on figyelni. Így bizony a héten minden nap reggel pótoltuk a leckét, ami nem megoldás. Nincs valakinek jól bevált módszere? Hálás tudnék lenni érte. De nagyon....

2013/1

Fogadalmak, tervek, célok, álmok....

Új év környékén gyakran születnek fogadalmak, készülnek számvetések, tervezünk új célokkal, tervekkel, álmokkal. 

Azt hiszem ez nálunk sincs másképp, számvetés, fogadalmak, álmok, tervek készültek, készülnek az új évre.

Jöjjön egy kis számvetés.

Azt hiszem nem próbálom meg nem sikerült és sikerült alapon felsorolni a legfontosabbakat, mert lehetetlenség lenne, hanem inkább ömlesztem.
Valljuk be, most már sokadik éve nincs "jó" évünk és mondogatjuk, hogy ennél csak jobb jöhet, de valahogyan nem akaródzik. Évekkel korábban indult a negatív hullámunk, amikor a kicsik pocaklakók lettek és jött a válság., az én tartós kórházi bent létem. Persze, hogy azt az ágazatot sújtotta leginkább és először a válság is, ahol apa dolgozott, de ez már a réges régi múlt, mint az is, hogy azóta próbálunk folyamatosan visszatérni a legalább elfogadható mederbe, hogy a felhalmozott mínuszainkat csökkenteni tudjuk- mert akarjuk, ígérjük, de csak a takaró végéig tudunk nyújtózkodni így nem mindig tudjuk az ígéreteket teljesíteni-, vagy legalább ne dagasszuk tovább, de mindezt fix, beszámítható jövedelem hiányában igencsak nehéz kivitelezni, mondhatni lehetetlen.  Mindemellett persze a mindennapok sem mindig könnyűek, a költségek pedig nem csökkennek, hanem mindig emelkednek.  Lógok a levegőben, nem tudom, hogyan tovább, mi lesz a megoldás a helyzetemre.. Apa pedig már évek óta keres olyan lehetőséget, amire havonta és fixen lehetne számítani. Nem könnyű egyik napról a másikra létezni, megpróbálni mindent úgy tologatni, hogy az a lehetőségekhez képest a lehető legtöbbre elég legyen és a lehető legtöbb kiadást fedezze, albérlet, rezsi, iskola, óvoda, netalán élelmiszer. De most nem is erről szerettem volna írni, de a számvetésnek tulajdonképpen ez is részét képezi. Amúgy meg muszáj optimistán tekintenem a jövőbe, hátha akkor végre hoz valami pozitív változást 2013 számunkra.

A legfontosabb ami még igazán nem is 2012-ben indult, de igazán itt mutatta meg a döntés helyességét, az Dávid suli váltása volt. Kellett nagyon ez a közeg váltás, leginkább a tanári hozzáállásban. Mert az gondolom, hogy ez az alap. És bár azóta ismét harcolunk - nem keveset, hanem szinte állandóan, de már nem azon, hogy ő úgyis hülye és nem tudja, hanem inkább azon, hogy simán tudná, ha nem lenne ennyire lusta és nem kerülné el ilyen mértékben a tankönyveivel és füzeteivel való szorosabb megismerkedés minden lehetőségét. Mert amikor hajlandó szorosabb kapcsolatot létesíteni a tankönyvvel és kinyitja, elolvassa és meg is tanulja, ami benne találtatik, na abból bizony tuti ötöst kap. Ennek a rögös útnak az első igazán látható jeleit 2012 elején tapasztaltuk meg, a félévi bizonyítványosztást követően. De azért persze folyamatosan is, már ami a tanárok tényleges pedagógusi oldalát jelenti. Nyáron pedig a nevelési tanácsadóban a BTM felülvizsgálatnál szerencsésen megszabadult az eddigi bélyegtől :) A harcoknak pedig nincs vége úgy látom, legalábbis 2012ben, mert nem könnyű egy maximalista anyával megáldott gyermek sorsa, ezt beismerem.

Domival a suli terén nem voltak túlzottan problémáink, benne van egyfajta akarat és maximalizmus, ami társul egy adag feladattudattal is, így ismét hozta a formát, nagy örömünkre, harmadszorra is kitűnő bizonyítvánnyal büszkélkedhetett a nyári szünet elején. Az idei év az új ofővel nem indult túl fényesen, de azért panaszra egyáltalán nincs okunk. Az egyetlen ami miatt nem a legnagyobb öröm most erről írnom, hogy bizony ez a felvételi éve és azért ha nem is döntően, de a félévi bizonyítvány azért igenis számít. Végre teljesült a nagy álma,  a Nádasdy Alapfokú Művészeti és Általános Iskola keretein belül dobolni tanul. Már évek óta álma volt, hogy járhasson, de a létszám korlátozott. Miután sikerült azt elérni, hogy hallgassák meg, nézzék meg ki is Ő valójában, ügyesnek találtatott, így ősszel megkezdhette a szolfézs és dob tanulmányait az iskolában. Mellette kajakozik és bár nem gőzerővel, de készül a felvételire. Igen ő. Sokszor feltettem már neki a kérdést, akarod? Gondold meg. Tényleg ő szeretné, de azért gyerek, aki ha játszhat is, miért akarna felvételi feladatsorokat írogatni. Mindenesetre már csak két hét és itt a nagy nap, felvételi.

Volt még egy másik nagy változást a nagyok életében, a sportág váltás. Átültek kenuból kajakba, ami megint csak nagyon jó döntésnek bizonyult. Mert bár így a versenyszezont érmek nélkül zártuk, de mégis ismét szeretnek járni edzésre, jó a társaság, edző, programok. Remélhetőleg ez a jövőben sem zajlik majd másképpen, nem titkoltan leginkább avégett, mert nem szeretném őket úgy látni, mint sok gyermeket a korosztályukból, akik még délután öt után is a játszón lógnak és nincs kontrollálható programjuk. Azt hiszem amikor én kicsi voltam, akkor is fontos volt, hogy ne unatkozhasson egy gyermek és legyen értelmes elfoglaltsága - hogy ne kallódjon el -, de ma ennek hatványozott szerepe van. Leginkább akkor, amikor fényes nappal a villamoson kést ránthatnak ránk úgy is, hogy hatan voltunk, mi ketten felnőttek és a négy gyermek, vagy legutóbb egy hónapja az edzésről jöttek ki úgy a gyerekek, hogy az eddig őrzött parkban egy pasas vasrúddal csapkodott feléjük és most az edző keresi a nagyokkal. 

A legkisebbek, de mégis a legtöbb figyelmet igénylők. Ikrek. Akinek nincs, az szerintem nem is tudja elképzelni ez mivel jár ( és itt nem csak ara gondolok, hogy rögön kettő kell, vagy futhatok két felé, vagy ha energiabombák, és ketten, akkor az kész halál, hanem azokra a pillanatokra, mikért érdemes harcolni a mindennapokban, amitől mosoly kerekedik mindenki arcára, na leginkább ezekre kellene fókuszálni és igyekszem is nap mint nap). Elmúltak három évesek. Hihetetlen. Ősszel elkezdték az óvodát. Nem mondom, hogy zökkenő mentesen, de alapvetően mégis pozitív változásokkal. Szerepjátékoznak, elkezdtek rajzolni maguk is, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző, énekelnek, mondókáznak. Óvó nénik és a dadus néni is szeretik őket, az oviban például már sikerül betartani a szabályokat is. Én csak merem remélni,  hogy előbb utóbb ez itthon is jellemzővé válik, és nem kell őket a könyvszekrény tetejéről, az emeletes ágyról lehalászni, nem próbálják meg többet majdnem felgyújtani a lakást, megpróbálnak halkabban is megszólalni.  De remélem sosem veszítik el csupa mosoly, vidám természetüket, az egymás iránti szeretetet, ahogyan imádják a bátyjaikat, ragaszkodnak a megszokásaikhoz, ahogyan bújnak és kikövetelik az odafigyelést és az ölelést. Nem lehet rájuk sokáig haragudni. Imádom ahogyan locsognak, fecsegnek egész nap, amiket mondanak és ahogyan gesztikulálnak hozzá. Szinte naponta tanulnak újabb és újabb szavakat, amiket azután előszeretettel építenek bele a mindennapok mondanivalójába.

Nyáron nagyon ügyesen készültek az ovira, már már elmondhattuk, hogy az éjszakákat kivéve teljesen szobatiszták. Hát ez most így év végén nagyon elromlott, legalábbis Olinál. Remélem csak a fránya bárányhimő kavart be és emiatt gyakoriak a pisis,- kakis balesetek, az alvásokról nem is beszélve. Patrik  nagyon ügyes, az esetek túlnyomó részében száraz pelussal ébred és a balesetek is igen ritkák. Bár pont a nagyok első mozizásának alkalmával okozott nem is kicsi balesetet. A nagyok szerencsére már a vászon előtt élvezhették a film nyújtotta élményeket, mi pedig a tovább villamosozás előtt még meglátogattuk a legkisebbekkel a mosdót. Apa ment Olival és Patyival. Kész szerencse, hogy ketten vagyunk rájuk. Persze nagykabát, sapka, sál miegymás, mert nagyon hideg volt. Próbáltam lefejteni róla a több réteg ruhát és kértem, hogy várjon amíg nem szólok. Hát nem sikerült. Kész szerencse, hogy a kézszárító alkalmas a totálisan ázott ruhák nagyjából történő megszárítására. Apa a férfi mosdóban szárította a bélelt farmert és pedig a gatyeszt és a harisnyát. Szép látvány lehettünk. És ezzel még nem volt vége erre a napra a baleseteknek (bár tényleg nem is emlékszem mikor jártunk így utoljára, sőt... nem is jártunk még így), mert Oli az utolsó egy trolimegálló ideje alatt követte el ugyanezt, kértük még bírja addig míg odaérünk. Nem bírta. Szeleburdi család az év utolsó napján alkotott :) 

Elképesztő energia van bennük, másodpercek alatt képesek feje tetejére állítani maguk körül a világot, rombolni - még ha nem is szándékosan, de mindenképpen akarat vezérelten. Nem kevés energia és türelem szükségeltetik hozzájuk. 
2012-ben sajnos gyakrabban fordult elő, hogy türelemhiányos állapot alakult ki, amikor pedig már elfogyott, bizony hangos kiabálás volt a következménye. Nem vagyok rá büszke. Sőt. Családon belül is mindig harcolunk azért, hogy nem erőszakkal és musz programokkal kell a gyerekeket nevelni, van a szelíden terelés művészete, amit ha jól alkalmazunk, akkor hasonló hatást tudunk vele elérni, de ehhez bizony idő, türelem és türelem szükségeltetik. Négy gyermek esetén pedig még ennek is a sokszorosa. De erről majd azt hiszem külön posztban kellene értekezni. :)

A két legkiseb esti elalvása a nyár eleje óta kritikán aluli. Pihenésnek lőttek. De szó szerint. Nagyon nem is részletezem, mert már sokszor írtam róla.

Délután, óvoda után már őket sem lehet csak úgy leültetni, csinálj valamit felkiáltással, egyre jobban igénylik ők is azt a fajta kitüntető figyelmet, amit a két nagyobb is pont ebben az időpontban igényel a leginkább. Hát ez még nem megy. Ebből kifolyólag hatalmas lelki vívódásokat folytatok mind magammal, mind pedig ebből fakadóan velük is, hiszen szétszakadni nem megy, nehéz eldönteni kinek van nagyobb szüksége akkor és ott a figyelemre, de közben legyen vacsora is, mindenki időben kerüljön ágyba és még sorolhatnám.
Egész évben igyekeztem közös, családi sétákat tervezni, szervezni, ahol van ideje és helye a mókának, beszélgetéseknek. Azt hiszem még van hová fejlődnünk, de gyakorlat nélkül mester sincs. Sokat kirándultunk sétáltunk Budapesten és környékén, ha pedig mostanság így télen nem csak fáznánk, hanem a hó is esne, akkor elő lehetne venni a szánkót és lehetne hógolyózni. Szerettem az itthon töltött - kizárólag tanulás mentes :) - pillanatokat, szerettem, ahogyan sokszor csillogott a szemük a kicsi kis meglepetések révén, ahogyan rá tudnak csodálkozni a világ dolgaira akár mind a négyen is. Jó volt sétálni velük város szerte, felfedezni a természet apró szépségeit, megélni a mosolyaik, látni amikor négyen játszottak önfeledten.

... és a jövő? :) folyt. köv.

Verkli

Újra indul a verkli. Holnaptól ismét rohanás, korán kelés (továbbra is a két kicsi miatti alig alvással gazdagítva - bár ma ismét teszünk egy próbát...), edzések, felvételire készülés, félévi nagydogák, keresés és még sokáig sorolhatnám a ránk, rám váró feladatokat.

Holnap reggel iskola, majd irány a doktor néni, hogy legyen egészséges igazolásunk a bárányhimlő után. Utána pedig a szokásos verkli. Itthon rohamléptekben rend, önéletrajzok szétszórása a megfelelőnek tűnő helyekre, főzés, a méteres vasalandó torony felszámolása, Dávid házikedvencének befejezése, januári teendők naptárba vetése....

Mozi folyt köv.

Íme a folytatás. Még tavaly kapták ezt a két jegyet is. Ez már nem az ígéret része volt, de azt hiszem örültek nagyon a lehetőségnek, hiszen nem járunk gyakran moziba. Talán pont emiatt nagy kincs, ha lehetőség nyílik rá, hiszen az ottani feeling, a széles vászon, a 3D élmény, a kukorica, üdítő, nézőtér otthon nem adható vissza. Ma egy klasszikus figurákat tartalmazó film került terítékre. Igazi legendák mind: Télapó, Húsvéti Nyúl, Fogtündér... Bár bevallom nekem a Homokember sok mindent nem mondott, de kiderült, hogy Ő Álommanó:). Dér Jankót pedig már ismerjük a Télapu történetből... Ez is sikert aratott a fiúk körében, sőt szerintük, már a két kicsinek is tetszett volna ez a film (ismerik őket :), meg miegymás). Hazafelé most is meséltek, ismét egymás szavába vágva.... Domi szerint a nyuszi volt a legviccesebb, meg amikor a mumust kergették a saját "lovai"...
Szeretem, amikor az apróságoknak is ennyire örülnek, mint például annak, hogy most egy nap kimaradással kétszer is voltak moziban.

na és persze egy olyan kép is ahol a lovak is ott vannak :)

Újévi séta

Tegnap próbálkoztunk ismét a hagyományainkkal. Azután az élet megint egy kicsikét közbe szólt, de azért nem íródott át teljesen a program.

Minden újévi első napon a Várban szoktunk sétálni kora délután. Tegnap is ezt terveztük, de akkora  köd gomolygott, hogy e helyett inkább a várost vettük célba :)

Mint minden mostanság esedékes sétánk alkalmával a két kicsi most sem volt tökéletes partner a programhoz, ami már ott kezdődött, hogy meg kellett harcolnunk azzal, hogy nem sétálhat velünk a fél háztartás, majd folytatódott azzal ki kinek a kezét hajlandó megfogni és akiét hajlandó lenne, az hajlandó-e viszont kezet fogni egy aprócska hisztigombóccal. Na hát ez már nem működött tökéletesen, így akadtak kisebb nagyobb hisztirohamos a séta során, mert a nagyok fotózni akartak. Ennek örömére nem születtek töméntelen mennyiségben használható fényképek, de az a pár darab viszont, ami sikerült, az olyan igazán őket jellemző...

Talán felismerhető, hogy itt sikerült megkaparintanunk a fényképezőgépet :)

Domi nagy kedvencei a régi autók :)

Házszámok vagy járólap számok? Már nem is emlékszem, de hogy is tehetném, ha nem én fotóztam, csak szemlélője voltam az anya nézd ez azt amazt mondatoknak...