Az első három hét margójára....

Hát... nem unatkoztunk. És nem feltétlen rossz értelemben. De az biztos, hogy ismét fenekestül felfordult a megszokott "kis" életünk. Mint írtam már szeptemberrel újra útjára indult a verkli, és most már rendesen pörögve. Ebbe a pörgésbe azért szerepet kapott rendesen az iskolák körüli káosz, de azt hiszem ez a mondat e nélkül is remekül megállja a helyét. 

A két legkisebb immár középsősként koptatja az ovi "padjait". Ez számos újdonsággal szolgál számukra is. Hiszen most már részt vehetnek ovin kívüli programokon is, mint például most a héten a szüret a kerületi szőlészetben. Szerintem nagy élmény volt számukra, és itt nem csak arra gondolok, hogy megkóstolhatták a mustot, szedték a szőlőt, látták a présházat, szőlészetet, hanem arra is, hogy egy hosszabb sétát tettek a szőlészetig kézen fogva, csoportosan. Most már betöltenek bizonyos tisztségeket is. Voltak NAPOSok. Nagyon élvezhették, hiszen napokig mesélték, hogy mik voltak naposként a feladataik, ki volt a párjuk. Ráadásul nem együtt, egyszerre töltötték be ezt a fontos feladatkört, hanem külön-külön. 

Az sem titok, hogy a nagyobbak iskolát váltottak. Nagyon vártuk (szerintem mindannyian), de azt hiszem a várakozás örömébe a kíváncsiság mellett egészséges aggodalom is vegyült. Mindenki oldaláról egészen más okból. Mi leginkább azért drukkoltunk, hogy könnyen beilleszkedjenek az új közösségbe (leginkább Dávid, aki mégiscsak egy már összeszokott osztályba került nyolcadik évfolyamon), jól érezzék magukat a gimiben, fel tudják venni az új tempót, követelményeknek meg tudjanak felelni, és még hosszasan sorolhatnám. Domi és Dávid aggodalmait csak sejteni lehet, de biztosan szerepelt köztük a milyenek lesznek az osztálytársaink, a tanárok és egyáltalán az iskola. Hiszen persze látták, felvételiztek, tudták, hogy egészen más a lépték, mint az általános iskolában volt. Biztos felmerült bennük is, hogy mennyire lesz más a tanulás, a követelmények, a számonkérés is. De azt hiszem mindannyian csak reménykedtünk abban, hogy jó döntést hoztunk, hogy szeretni fogják úgy, ahogyan tényleg szeretik. Jó látni, ahogyan reggelente örömmel indulnak, nem kell  nógatni őket, nehogy elkéssenek, maguktól is sietnek, mert várják őket a haverok :) És persze csak kapkodják a fejüket a számtalan esemény, program és lehetőség láttán. 

Eddig azt hiszem jól vették az akadályokat. Domi ügyes, hozott már ötös németből, sok-sok piros pontot, plusz pontot. Dávid igyekszik. Sok helyen ügyesen felvette a tempót, ahol pedig hiányosságai akadnak, ott segítő kezekre talál. Azt hiszem tényleg nagyon jó helyre kerültek. Nem titok, hogy angolból egészen más szinten vannak Dávid osztálytársai, így lehetne nagyon nehéz helyzetben is, mégis időt kapott. Persze nem amolyan szimpla türelmit, hanem hasznosan. Minden héten felel az arra a hétre kiszabott pótlandó anyagból, ha szükséges, akkor külön, csak vele leül a tanító néni és magyaráz, gyakorol. Az sem titok, hogy a többiek tavaly már tanultak latinul és nekünk ezt az évet pótolnunk kellett volna. Elkezdtük, de hát nem jutottunk a végére és nem csak önhibánk miatt, hiszen a tankönyv állapotok még bolti, kiadó vásárlás esetén sem voltak idillinek nevezhetők. Hetente pótolja ezt is szintén a tanárnő segítségével és támogatásával, határidőkkel.:)

Mintha a változás szele is kicsit éreztetné magát :) Dávid változik. Na persze azért nem rohamléptekben, de mégiscsak és pozitív irányban. Reméltük, hogy a közegváltás elindít nála egy változást. Nem szeretném elkiabálni, így erről majd egy kicsit később írok, ha már mérhető is lesz az, amit most látni vélünk. 
Persze délutánonként is zajlik az élet. Dávidnak a pótlások és az edzések. Dominak pedig visszatért az életébe a dobolás és a szolfézs (már kapott egy ötöst dob órán). Az edzésekkel kicsit bajban voltunk, vagyunk. Na nem azért, mert nem szeretné, hanem mert leginkább nem ér oda. Hétfőnként majdnem negyed négyig van suliban, hat órája és egy matematika szakköre van, így teljességgel kizárt a háromnegyed háromkor kezdődő edzés. Kedden és szerdán hat órája van, negyed három előtt öt perccel csengetnek ki, így éppen csak egy fél órája lenne odaérni, átöltözni és vízre szállni, de bárhogyan is próbáltuk, tömegközlekedve ez egy lehetetlen küldetés. Nagyszülői segítséget kértünk ezekre a napokra autós fuvarral, így talán áthidalható lesz a szűkös időkorlát. Nem unatkoznak ők sem, de esténként mi sem. Immáron két lurkó leckéit és házi feladatit kell ellenőrizni, kikérdezni amikor szükséges és persze mindeközben még a két legkisebb poronty igényeit is kiszolgálni. Azt hiszem ez az igazán mission impossible. Mert persze, hogy szeretném, ha mind a négyen maximálisan megkapnák mindazt a törődést, ami jár nekik, amit megérdemelnének és, hogy mindenki lelkivilága rendben legyen, de mostanság azt érzem, hogy kénytelenek vagyunk a kompromisszumokra, mert mind a négyre egyformán és egyszerre figyelni úgy, ahogyan igényelné.... hát nem igazán sikerül. Persze tudom, hogy ha beáll a rend és megszokjuk az új helyzetet, akkor sokkal könnyebb lesz és mindenkire több idő jut, de biztosan elég? Csak ne lennék ennyire maximalista :) mert amíg mosolyognak és egymást túlkiabálva mesélnek, beszélnek, addig talán nincs nagy gond.

Most éppen háromnapos bicajtúrán vannak a Balaton északi partján. Hallhatóan nagyon jól érzik magukat :)

Szülői

Mindjárt kettő is és átfedéssel egyszerre. Közben négy kiskorú otthon négyesben. Izgi nem? Mondjuk zseniálisan elvannak egymással, az más kérdés, hogy utána van mit rendbe tenni játékosztályon :) Főleg, hogy három órás volt...

Domiét még párosan kezdtük. Szerintem zseniális hagyomány, hogy az első szülői értekezleten minden tanár bemutatkozik a szülőknek. Azon túlmenően, hogy legalább van kihez kötni egy-egy tárgyat nagyon fontosnak tartom, hogy így tudjuk azt is, mik az elvárások, ki hogyan kér számon, és hogyan jutalmaz, ne adj büntet. Azt hiszem ez nagyon szimpatikus volt számunkra. És a maga furcsasága is ott volt, hogy azért akadtak, akik még engem is tanítottak, így a követelményeik annyira nem okoztak meglepetést számomra. De mennyire más ott ülni a régi padokban immáron szülőként, ráadásul duplán érintetten...

Sok-sok információ zúdult ránk. És bár elmondhatom, hogy továbbra is azt gondolom, hogy sikerült a fiúk számára a legjobb megoldást megtalálnunk, és igazán jó kezekben vannak (Domi az elkövetkező nyolc, Dávid pedig öt évben), azért elszomorít az a helyzet, ami az oktatásban az elmúlt hónapokban történt.

És ez közelről sem iskola probléma szerintem. Nincs tankönyv, legalábbis az ingyenes tankönyvre jogosult gyerekek nem minden könyvet kaptak kézhez és a pótlásukat a központi tankönyvellátó október 15-ére ígérte. Ez szerintem vicc. Nálunk ez még inkább érződik, mivel Dávidot a szokásos határidőkön túl csatlakoztattuk az iskolához, így első körben, bár jogosult lenne ingyen tankönyvre, mégis az volt a felállás, hogy meg kell vásárolnunk a könyveit. Az iskola segítő szándékát jelzi, hogy azt tanácsolták, kérjünk róla ÁFA-s számlát az intézményfenntartó nevére és ők mindent elkövetnek, hogy ezt a pénzt visszakapjuk. Aztán egy kis jogszabály változás következtében mégis módjuk nyílt pótrendelést benyújtani, így a még meg nem vásárolt könyveket megrendelték számunkra. Na ezekből még semmink nincs.

És még sorolhatnám hosszan az új rendelkezéseket, amik nem könnyítenek az életünkön. Szerencsére a gimnáziumokra nem vonatkozik a délután négyig tartó iskola, de mégis kaotikus a helyzet. Új diákigazolvány hiányában ugyanis nem tudják a fiúk igazolni, hogy ők igen is gimnazisták, így ha egy rendőr igazoltatja őket, akkor csak a korábbi általános iskolai igazolványukat tudják bemutatni, amivel ugyebár visszaviheti őket a rendőr a korábbi iskolába. Áthidalandó egyenlőre én írtam nekik igazolást, kérdés megfelelne-e. Mindenesetre már elindult az új diákigazolvány kérelmünk, holnap le is adjuk az okmányirodai adatlapot hozzá. Remélem sikerül mellé igazolást vagy ideiglenes diákot is kapnunk...  

Azon túl, hogy azt gondolom, hogy az új rendelkezések sok szempontból lehetetlen helyzetbe hozták az iskolákat és a pedagógusokat, utolsó percben átírandó tantervvel, és a kapcsolódó elképesztő bürokráciával, azt hiszem nem lehet okunk panaszra. Csodálatra méltó volt a még mindig látszó lelkesedés, hogy értéket teremtsenek, tudást adjanak a gyerekeknek és egy jó közösséget alkossanak számukra számtalan programlehetőséggel és a hagyományok ápolásával. 

Csak, hogy mindjárt egyet említsek, még a hónapban háromnapos bicajtúrára mennek a Balaton északi partjára programok elképesztő kavalkádjával. Ugye nem kell mondanom, hogy lelkesek ? :)

Évnyitó

Elérkezett a nagy nap.

Nem mondom, hogy nagyon várták, de azt igen, hogy érdeklődéssel tekintettek elé, egy kis természetes kíváncsisággal, félelemmel karöltve. Érthető. 

Domi egy jó kis közösséget hagyott maga után, bár nem volt mindig és minden tökéletes, de szeretett az általános iskolába járni és szerintem nyugodtan elmondható, hogy sok kis haverja volt. Kitűnő eredménnyel végezte mind a négy évet :) Persze, hogy izgult kicsit, mi vár rá, milyenek lesznek a többiek és a tanárok, milyen lesz az új iskola, fogja-e szeretni, tudja-e tartani a lépést. És persze izgalommal várta, hogy megkapja az iskolai kitűzőjét ünnepélyes keretek között az évnyitón. 

Dávid egészen más. Nem mondom, hogy nem voltak haverjai és azt sem, hogy rosszul érezte magát az általánosban, de nála az ő érdekei kívánták azt, hogy ha lehet váltani váltsunk, hiszen így fejlődik, tanulhat, és még esélye van a felzárkózásra  is, illetve arra, hogy lássa (ne csak tudja tőlünk, illetve ne csak érezze a kapott családi értékek alapján) egyáltalán nem ciki jól tanulni. Kíváncsiság benne is volt a suli iránt és persze szerette volna látni milyenek a többiek, befogadják-e nyolcadikban egy már három éve csiszolódó közösségbe. 

Mentünk velük. Szerencsére Dávid leendő osztályában nyitottak voltak a gyerekek, beszélgetni kezdtek vele, így apa csatlakozott hozzánk a kicsiknél, a leendő ötödikeseknél (akik ebben az iskolában elsősök, és mégsem). 

Számomra különösen megható volt az évnyitó ünnepély, hiszen én is ebbe a gimnáziumban töltöttem gimis éveimet, bár akkor még nem nyolc osztályos rendszerben. Furcsa és mégis öröm volt újra itt hallgatni a Himnuszt és az igazgatói megnyitót, látni, ahogyan mindkét kisfiam ott áll és most ez nekik szól. Domit, amit a nevét hallva kiment és a leendő végzősöktől megkapta a kitűzőt. 

Az igazgató néni pedig megnyitotta az iskola 133. tanévét. Elképesztő. Múlt, hagyományok, emlékek és a jövő.

... és egy 5.b osztály...

Szeptember

Itt az ősz... 

Nem kizárólag a dátum miatt. Holnap reggel beindul újra az őrület a maga zajos forgatagával, színeivel, rohanásaival. Reggel évnyitóra megyünk. Igen megyünk, mivel mindketten új suliban kezdik a tanévet. Domi kicsit könnyebb helyzetben azáltal, hogy az osztályban mindenki új lesz, az iskola is mindenki számára az új, ismeretlen varázsával rendelkezik. Dávidnak nem lesz ilyen könnyű a váltás, hiszen ő nyolcadikba kerül be egy új iskolába, osztályba, ráadásul az általános iskola helyett egy gimnáziumba. És bár most hétvégén az  időjárás még elkényeztetett minket, sütött a nap és meleg volt, azért már lehetett érezni, hogy ez már nem a nyár melege. Egyre korábban köszönt be az esti sötétség és reggel is már sötétben csörög a vekker. Azt hiszem nem lesz könnyű a visszarázódás senkinek. Gyors ébredés, reggeli, minden motyó, táska felpakolása és irány a napi hosszú menet a suliba, edzésre, külön órákra. Majd esténként a harc a kész leckékért, vagy legalábbis azok számonkéréséért. De persze ennek az időszaknak is meg lehet találni  a maga szépségét a rohanó hétköznapokkal együtt. Jó lenne, ha szép hosszú ősz lenne sok napsütéssel, hogy élvezni lehessen a sétákat a színes falevelek között, gyűjtögetve a gesztenyét, mogyorót, és a természet egyéb kincseit.