Már sokszor írtam róla. De tegnap tett is követte az eseményeket, méghozzá a magunk módján elég drasztikus, ugyanis eddigi gyermekes pályafutásunk során soha nem jutottunk el eddig a pontig. Valahogyan mindig sikerült megbeszélni a maguk kicsiny értelmére lefordítva, hogy amit nem szabad, azt miért nem és valahogy szerencsénkre(?) eddig sikeresen meg is történtek a kérések megvalósításai. De miután a két legkisebb gyermekünk egyik kedvenc hobbija a lakberendezés, nem volt mit tennünk már, lépnünk kellett. Mert ugyebár amíg csak eltologatta leginkább Oli (na persze azért Patrikot sem kell félteni) az ágyakat - amik már nem borulnak szerencsére, mert lekerült az egyik oldali rács - és a könyves polcokat nem tűnt olyan veszélyesnek a történet. És bár infarktusos tünetekkel rohantam a szobába az első szekrény felborulós alkalommal, szerencsére Olinak nem lett az ijedségen kívül semmi baja. Mert persze, hogy ő volt a szekrény alatt. Mert persze, hogy ő akart felmászni rá. Azt gondoltuk, hogy az ijedség egy kicsit megállítja eme veszélyes lakberendezői hajlamait. Annyira nem merész ez az elképzelés, mert nagyjából egy hétig el is felejtkezett erről. De tegnap bepótolta. Miután kb. 16x állítottam talpra a szekrényt és kaptam kisebb fajta infarktus minden egyes borulás hangjára, délután Tom kiemelte onnan a két kis szekrénykét. És mert bár nem tömör fából készültek, de azért Olihoz képest igencsak van súlya és mérete a szekrényeknek. Most kissé kopár lett a szobájuk, bár a földön "szétdobált" párnák és fal mellé ültetett nagyobb plüss állatok némiképp tompítják az űrt. De ikreinkkel nem jutottam más megoldásra.
Igazából nekem ez nagyon furcsa. A két nagyobbnál évekkel korábban ezek szerint szerencsénk volt? Mellettük nem kellett átrendeznünk a lakást, és még csak a polcokról sem volt szükséges feljebb pakolni a veszélyesnek minősített darabokat. Bezzeg Olival és Patrikkal? Azt hiszem időnként ketten is kevesek vagyunk hozzájuk, ha szabadon garázdálkodhatnak, mert fél pillanat alatt bármit képesek véghez vinni.
:-)
Csatlakozom. Én ugyanezt tapasztalom nap mint nap. Két perc alatt csatatér a lakás, és semmit nem AKARNAK megérteni. A nagyokkal nem voltak ilyen gondjaink! Nekünk se!
VálaszTörlés:-) Néha jó hallani ilyen visszacsatolást, kicsit visszatér a bizodalmam abban, hogy nem feltétlen mi csináljuk rosszul :-)
VálaszTörlésDrága Márti!
VálaszTörlésÖrülök, hogy megúszták a fiúk ép bőrrel. Nem lehet esetleg a falhoz fogatni a szekrényeket? Nekem ez volt az egyik fóbiám..hogy nehogy rájuk dőljön, ezért oda lett valahogy tapasztva a falhoz.
MÁS! A mostani, márciusi KISMAMA magazinban az ikerklub rovat blogajánlójában végre ott van a naplód. Remélem sokan találnak általa hozzád és ugyanúgy imádni fogják az írásaidat, ahogyan én teszem.
Puszillak,
Ági
Szia Ági,
VálaszTörlésSzerencsére a fiúknak kutya baja, bár lakberendezési lelkesedésük cseppet sem lankadt azóta sem, elképesztő dolgokat tudnak kitalálni, majd véghez vinni.
Kíváncsian várom, szaladok is beszerezni egy példányt :-)
Puszi