Szabadulóművészek

Kezdtük azzal, hogy egyre lejjebb és lejjebb került a kiságynak és a járókának az alja. Azután szépen lassan, dehogy lassan, roham léptekben megtanultak járni, szaladni mindketten. És nem amolyan megfogom a kezed módon. Nem. Patrik az első lépéseit is kézfogás nélkül tette a galérián és utána percről percre majd napról napra ügyesebb lett. Nem hagyta, hogy segítsünk. Oli persze próbálta követni Pat gyors tempóját, de ekkor még elég nagy lemaradásban volt, meg sem próbált egyedül elindulni, szerette fogni a kezünk. Nyáron pedig mint a villám olyan gyorsak lettek. Azt hiszem sok köszönhető a minden napos több órás sétáinknak kedvenc helyünkön (ami amúgy pedig Dávid edzésének színhelye is), a mindig frissen nyírt, puha, üde zöld pázsiton. Ahol gondolkodás nélkül hagyhattuk őket rohangálni, jönni-menni, felfedezni a természetet.

Hipp hopp azt vettem észre, hogy a járóka nem ott van, ahová mi állítottuk. Nem sokáig kellett gondolkodni, hogyan is került máshová. Ugyanis a két kis betyár hamar észrevette, ha kiülnek a járóka szélére és kilógatják a lábaikat, akkor bárhová képesek elgurulni a "ketreccel". Igen, mi használtuk, mert segítségem nem lévén nap közben szükségem volt -van arra, hogy kontroll alatt is tudjam őket, amíg más dolgom is akad, mint őket befogni lepkehálóval. Ekkor leszereltük a járóka gurulós kerekeit, mondván, így majd megint nem kell féltenünk a törékenyebb dolgokat a nappaliban. Ugye nem kell mondanom, hogy mekkorát tévedtünk. Szinte még pár nap sem telt el és úgy közlekedtek a járókával, mintha pihe puha toll súllyal bírt volna, pedig én nehezen tudtam elvonszolni egyik pontból a másikba. És eljutottunk oda, hogy ismét semmi sem volt biztonságban.

Igazából semmi baj nincs azzal, amikor szabadon garázdálkodhatnak a kicsik, de azért előfordul a napnak olyan szakasza, amikor szükség van arra, hogy ők biztonságban legyenek, de mégsem egy ágyba zárva, de ugyanakkor ne kelljen minden szememnek nyolc felé figyelnie egyszerre és futni legalább három felé a két rosszcsont után. És ekkor jött a remek ötlet. Szétszedtük a járókát. A járókának négy oldal rácsát betettük a szoba ajtónyílásokba. Amúgy sem tartottuk csukva őket, sem éjjel sem nappal. Végül is két legyet ütöttünk egy csapásra. Lucky nem tud szabadon és ellenőrizetlenül garázdálkodni a szobákban (így visszakerülhettek a szőnyegek a gyerekszobákba), és talán a fiúk is megtanulják egyszer, hogy csak a szobáikban lehetnek papucs nélkül. Másrészt pedig  - bár most gát futást kell játszunk nap mint nap a lakás minden pontján - a kicsik nem tudtak szabadon jönni menni, kontroll nélkül. Az ő szobájuk egy speciálisan és utólag kialakított helység, melynek az egyik fala üvegből van és tolóajtón keresztül lehet bejutni a szobájukba. Ezért náluk egymáshoz kellett rögzítenünk két rácsos elemet, amit megpróbáltunk úgy behelyezni az ajtónyílásba, hogy a tolóajtót ne tudják tologatni-húzogatni leginkább biztonsági okokból. Szép lassan birtokba vették szobájukat. De úgy igazán. Már korábban is írtam, hogyan másznak be a könyvespolcra (még talán képeket is csatoltam a bejegyzéshez), hintáznak a már nincs függönyön, másznak fel ki tudja hogyan az ablakba, és szednek apró ízekre mindent ami mozdítható. Mindketten simán arrébb rakják az ágyukat, akár az ágyon belül, akár az ágyon kívül vannak. Így tegnap eljutottunk oda, hogy ismét megoldást kell találjunk arra, hogyan tudjuk őket amikor nagyon muszáj ellenőrzött keretek között tartani. Merthogy sikerült a szabadulás, bármit is teszek a ráccsal, csak percek kérdése és ketten együtt addig ügyködnek míg megnyílik a szabadulás útja és anya szaladhat.....

Ki is ez a két betyár?

Íme...

:-)